A megszámláltatlan és – részben ezért is – követhetetlen Ukrajna-kommentárözönben olvastam valami ilyen megfogalmazást: „a Putyin és az oroszok által magukénak vélt Krím és Donbássz”… És akkor eszembe jutott, hogy akár a fonákja is leírható: „a Zelenszki és a magukat hazafinak tartó ukránok által magukénak vélt Krím és Donbássz”…
A status quo bűvöletéről van szó lényegében, no meg a status quo ante értelmezéséről és figyelembevételéről.
Vegyük elő a lexikonokat!
A status quo latin kifejezés, körülbelüli jelentése „(az éppen) fennálló állapot”. Köznapi értelemben valamely dolog jelenlegi állapotának fenntartását, politikában az erőviszonyok, társadalmi struktúrák, a rend fenntartását értjük rajta. A hasonló kifejezés, a status quo ante nagyjából azt jelenti: „ahogy a dolgok korábban álltak”. A status quo ante bellum is latin terminus technicus; értelme kb.: a háború után visszaáll a háborút megelőző állapot; a hadviselő felek egyike sem nyer vagy veszít területet, gazdasági vagy politikai jogokat. (Hasonló példát mutat például Erdély II. világháborút követő helyzete is: a határok 1946 augusztusában visszaálltak a háborút jóval megelőző, a trianoni békeszerződésben rögzített állapotoknak megfelelően. Ebből is látható, nem mindegy, hogy az ’ante’ időben meddig megy vissza, a ’bellum’ melyik háborúra vonatkozik, az egyéb kérdőjelekről nem is beszélve…)
Biztonságpolitikai szempontból nézve az egyes államok, szövetségi rendszerek katonai potenciáljának kialakult/ kialakított eredője a status quo. A nemzetközi gyakorlatban egy – a mindenki vagy legalábbis a meghatározó többség által elfogadott – közös nevező, közös kiindulópont a (későbbi) helyzet konszolidálásához és menedzseléséhez. Ez az állapot fennállhat rövidebb vagy hosszabb (akár öröknek tűnő) ideig. Bizonyos fokig kényelmes, bármikor elővehető és minden kényesebb helyzetre ráhúzható (s a háborúnál mindenképpen olcsóbb és elfogadhatóbb) kompromisszumkezelő megoldás lehet. A status quo alkalmazása azonban mindig az érdekeltek pillanatnyi vagy akár hosszabb távú érdekeinek függvénye…
Ukrajna status quo-jának meghatározása (körülírása) azonban nem egyszerű feladat.
Túlságosan leegyszerűsített – emiatt igencsak kézenfekvő és kényelmes – hozzáállás a (nagy…) Szovjetunió szétesésének pillanatához, eseményfolyamatához kötni a kérdést: volt egy nagy szovjet birodalom – a korábbi nagy cári birodalom örököse –, amely megszűnt (amiképpen megszűnt – mondjuk – az Osztrák-Magyar Monarchia vagy az Oszmán Birodalom, vagy a sok különböző gyarmatbirodalom, de megemlíthető akár Jugoszlávia vagy Csehszlovákia sorsa is), és helyén szuverén „nemzetállamok” jöttek létre. Status quo alapnak pedig a „kommunista világhatalom” kialakított belső közigazgatási felosztását vették, azaz a szétválásokat (a szétesést) az ún. szovjet tagköztársaságok fennálló – belső… azaz: hallgatólagosan és „törvényesen” is elfogadott – határai mentén abszolválták. Ezzel elkerülték ugyan, hogy a volt tagköztársaságok azonnal egymásnak essenek a (vélt) igazságtalanságok kiigazítása céljával, de ketyegve hagyták a nagyorosz időzített bombát (pontosabban: bombákat) egy sor új államalakulatban, lásd Ukrajna, Moldova, Grúzia, balti országok. Csak idő kérdése volt, kezdettől fogva, hogy mikor indul el egy vagy több konfliktus a kezdeti status quo részleges (ne adj’ isten, teljes) megváltoztatása céljával.
A szeparatista célzatú helyi konfliktusok kezelése területenként változott ugyan, de a status quo elve szinte mindenütt sérült. (Globálisan is, gondoljunk csak Koszovóra, Szudánra, vagy korábban Pakisztánra, Bangladesre, Tanzániára, Tajvanra – s még sorolhatnánk a példákat a végtelenségig.)
A jelenlegi orosz-ukrán konfliktus is a status quo bűvöletében indult és zajlik. Leegyszerűsítve: a Nyugat – és a világ nagy része – az ukránokkal egyetemben a gorbacsovi-jelcini szétesés pillanatát veszi egyetlen elfogadható kiinduló alapnak, a putyini Oroszország – és lakosságának döntő többsége – néhány külső támogatóval vagy tartózkodóval, mint például Kína vagy akár a – kétszínű – orbáni Magyarország (amely azért együtt szavaz az USA-val, a NATO-val és az EU-val is), viszont nem fogadja el örökre bebetonozottnak a fenti kiinduló alapot. Az igazság, igazságosság (mint például a hála, a méltányosság vagy a megértés is) nem politikai – különösen nem nemzeti, nemzetközi politikai – fogalmak… Egy akármilyen jószándékú, demokratikus érzelmű, liberálisan gondolkodó, européer stb. orosz sosem tudja elfogadni, hogy a Krím nem az ő kultúrájának, hagyományainak, történelmének, birodalmának etc. a része. A történelmi igazság mindenképpen az ő oldalán áll (a status quo ante egyik értelmezését alapul véve) – az ukránok és támogatóik igazságát csak egy status quo (esetleg egy status quo ante bellum) támasztja alá, elég ingatagon.
El kell fogadnunk, hogy nem létezik olyan abszolút status quo, mint mondjuk az abszolút nulla fok (amelyből a tudósok, szakemberek bármikor kiindulhatnak, ha esik, ha fúj). A status quo mindig egy nagy, átfogó kompromisszum ideiglenes végterméke, mely csak a következő, újabb nagy és átfogó kompromisszumig él. Ezért lehetetlen megjósolni, hogyan alakul, hogyan zárul, hogyan konszolidálódik ez a konfliktus, ez a „helyi háború”, melyet az egyértelműen agresszornak minősülő Moszkva – arcmentési céllal – nem háborúként, hanem „különleges katonai műveletként” emleget… S noha a közhelyes bölcsesség azt sugallja, hogy mindig az erősebb kutya erőlteti rá status quo-ját a kisebbre, egyáltalán nem zárhatók ki kisebb-nagyobb meglepetések…
A Zelenszki ukrán elnök által (joggal) honvédő háborúnak minősített védekezés alapjában status quo-t védő háború. A jelenlegi állapot – a status – szűkebb térségbeli és szélesebb nemzetközi, akár globális elismerése azonban elég ingatag, nem túl szilárd. A történelmi tapasztalatok, a kialakult erőviszonyok és a reális helyzetfelmérés arra engednek következtetni, hogy a gorbacsovi széthullás pillanatában kialakult Ukrajna teljes területének Zelenszki által erőltetett kötelező megőrzése – quo ante, ahogyan volt – nem lehetséges. Várhatóan létrejön – ahogy eleddig annyiszor – egy elfogadható kompromisszum, és az ágyúk (meg a nagy pontosságú katyusák és a kardcsörtető politikusok) elhallgatnak.
És Európa – egy darabig – újra csendes lesz…
