A katalánok elvetik az erőszakos „nyelvpolitikát”, és a békés bilingvizmust igenlik. A párhuzamok a történelemben félrevezethetnek – de segíthetnek a megértésben is.
Spanyolország úgy lett nemzetállam – Franciaországhoz, Nagy-Britanniához, Németországhoz, Itáliához, Oroszországhoz, és igen, a „történelmi” Magyarországhoz is hasonlóan –, hogy különböző országrészek különböző szokású, kultúrájú, nyelvű stb. entitásai többé-kevésbé egységbe olvadtak, asszimilálódtak. Ennek érdekében egyre többet adtak föl (le) a szuverenitásukból, hogy együtt erősebbek, civilizáltabbak, életképesek lehessenek. Ez sehol sem ment (megy) egyszerűen, fájdalom nélkül, gyorsan – a (nemzeti) egység általában hosszadalmas érés utáni gyümölcs, ha megterem egyáltalán.
Mi zivataros történelmünk során (Trianon után) gyakorlatilag egynyelvűek, egykultúrájúak lettünk; sokszínűségünket teljesen föl nem adva, legalábbis a szerény maradékokat féltve őrizgetve. A „nagyhatalmak” (és a közepesek, sőt a kisebbek is)
bizonyos területeken (például – kiemelten – az államnyelvben, néha a hitéletben is) magasabb fokon akár teljesen asszimilálódtak, miközben más kérdésekben (mondjuk, népviseletükben, muzsikájukban, konyhájukban) a különbségeket hangsúlyozták inkább. Az egymáshoz hasonulás normális keretek közt békés(ebb) folyamatként ment/megy végbe, de sokszor – gyakran erőszakos – türelmetlenséget gerjeszt. A másság sajnálatosan túlél minden ésszerű elvárást …
A valamikor igencsak nagy hatalomként létező Hispániában is – a hosszú idegen: római, vizigót, mór uralmak során (után) – apró szuverén (?) állami formációk alakultak ki, melyek csak erős birodalmi, monarchikus, vallási kényszerre váltak eggyé, többször is.
(Római birodalom, vizigót állam, mór kalifátus, egyesült rekonkviszta kisállamok, gyarmatbirodalmi vezetés, autonóm közöségek Spanyolországa.) A jelenlegi – vágyott – európai „egység a sokszínűségben” trend mintaterületévé…
A Spanyol Királyság – csakúgy, mint a brit, az orosz, az olasz vagy korábban a német; a magyar is – sokféle nemzetiség (kisebb nemzet) máig életképes, ám cseppet sem problémamentes, s az Újvilág okán nem csupán európai, hanem globális olvasztótégelye, inkább kovácsüllője… Az asszimilációt máig nehezítő sokrétegűség – nyelvi, szokásbeli és történelmi, kulturális, gasztronómiai stb. – különbözőségek ”másság” miatt az összeolvadás nem az amerikai (USA) mintát követi, és a mostani, az ősökhöz visszatérési álmokat ismét előtérbe hozó „trendek” is bezavarnak.
A zavaros vízbeni halászat nehézségeit – és néha értelmetlenségét – kissé (tudatosan/”direkt”) figyelmen kívül hagyva, rövid szösszenetemben egy nyelvi összefüggésre igyekszem koncentrálni. Az államnyelvre. Ami nélkül nemzetállamot elképzelni (működtetni meg különösen) nehéz, ha nem is lehetetlen…
A Spanyol Királyság hivatalos államnyelve, amelyet mindenki beszél, a kasztíliai spanyol (el español castellano), de Spanyolországban összesen hét különböző nyelvet (illetve ezek nyelvjárásait), valamint két dialektust beszélnek. Az ősi (és nem indoeurópai eredetű) baszk kivételével valamennyi nyelv és dialektus a latin nyelvből származik
és erősen hasonló. A – kasztíliai – spanyol államnyelv mellett a katalán, a galíciai (a gallego; ez tulajdonképpen portugál nyelvváltozat), valamint a baszk hivatalos nyelvek a saját autonóm közösségeikben. Az asztúriai és az aragóniai a kasztíliaival közeli
rokonságban lévő középkori dialektusok folytatásai, erősen visszaszoruló helyzetben. A hetedik nyelv a katalánnal közeli rokonságban lévő okcitán, ezt a Pireneusok egyik völgyében beszélik.
Az utóbbi három nyelvváltozat hivatalosan elismert, és állami védelemben részesül, azonban nem rendelkezik államnyelvi státusszal. Ez „magyarul”, kissé leegyszerűsítve azt jeleni, hogy (a baszkok kivételével) a spanyolok a lényeges dolgokban nagyjából megértik egymást – de mindannyian tökéletesen ismerik, beszélik, írják a castellano-t, a lingua francát. (Ugyanúgy, mint például Itáliában, ahol a tévét meg a filmeket az egységessé vált/tett olasz nyelven nézik, a rádiót meg a tánczenét ezen hallgatják, a hadseregben ez a vezénylési nyelv stb.)
A második legerősebb „autonóm közösség” nyelvéhez is a legerősebben ragaszkodik – ők a katalánok. Fő lakóhelyük, Catalunya a spanyol „Erdőntúl” (a kasztíliai La Mancha
síksága felől nézve, a Pireneusok hegyeinek lábánál, az „innenső” oldalon; túlnan már Frankföld van. (Az egységes római birodalomban viszont nem voltak e vidéken mássági” és „elsőbbségi” dákok…) A „keleti” szlávok is megértik egymást nagyjából; oroszul moziznak (s néha tévéznek), a katonákat is egyszerűbb a megszokott oroszul vezényelni…
Hispániában a „nemzeti” irodalmak előbb a (kis) királyságok, őrgrófságok – Kasztília, Katalónia, Navarra, Aragónia, Andalúzia etc. – uralkodói udvaraiban kezdtek kialakulni és izmosodni, hogy egyesüljenek a kasztíliai spanyolban (mint az olaszok firenzei-dantei
dialektusban); a keleti szláv területeken ez fordítva történt, ott a szuverénné vált részeken csak most erősödik meg a klasszikus oroszra ráépült majd arról fokozatosan levált és szuverénné lett ukrán, belarusz és más irodalom és művészet.
A katalánok – Katalónia/Catalunya, Valencia, Andorra és a Baleári szigetek lakói – a spanyol világ, kiemelten a Spanyol Királyság második legnagyobb nyelvét beszélik, elsősorban ez köti őket össze. Mintegy tízmillió katalánul beszélő él Hispániában, többségük római katolikus vallású, az általuk lakott területek Spanyolország leggazdagabbjai, részesedésük az egységes állam GDP-jében meghatározó nagyságú. Az egyre erősödő, politikai- kulturális (benne: nyelvi) önállóságra törekvés nem vezetett terrorizmushoz (mint például a baszk ETA esetében); a katalánok nem akarják sürgősen
megvalósítani az állami szuverenitást (különönösen nem háború árán) ; a királyságon belüli – hallgatólagosan támogatott – kiemelt helyzetük ennél kedvezőbb, és „kevesebből kijön”. Így aztán könnyebben érthető, hogy a katalánok elvetik az erőszakos
„nyelvpolitikát”, és a békés bilingvizmust igenlik.
Egy fontos területre – a közegészségügyre – összpontosított katalóniai felmérés szerint a katalánok 90 (!) százaléka támogatja azt a központi elképzelést, hogy semmilyen módon ne korlátozzák a többség, szinte mindenki által használt spanyol nyelvet. A közegészségügyben az ellátás hivatalosan ugyan katalán, de lehetővé kell tenni, hogy ez
kasztíliai spanyol nyelven egyaránt elérhető legyen. (Különös tekintettel arra, hogy az egészségügyi kisegítő állomány szinte teljes egészében „migráncsokból” áll össze – ők viszont főként latin-amerikaiak, akik spanyolul beszélnek… Rávenni őket, hogy tanuljanak meg spanyol földön egy idegen nyelvet – a katalánt – szinte
elképzelhetetlen.)
A katalán kiemelt nyelv, melyet védeni és szorgalmazni kell, de nem a többség által sajátnak érzett kasztíliai spanyol nyelv hátrányára… A (bel-)kereskedelmi szektorban a felmértek 88 százaléka erősítette meg, hogy a kiszolgálásban biztosítani kell a bilingizmust mindkét (bármelyik) nyelven. Fontos tényező, hogy az idegenforgalom igen
jelentős részét adja a GDP-nek, és a katalán főváros, Barcelona ebben igen fontos szerepet játszik… A „migrácsoknak” biztosítani kell a katalán mielőbbi és minél
teljesebb elsajátítását, de munkahelyi alkalmazásukat nem lehet ettől függővé tenni…
A katalán társadalom ténylegesen kétnyelvú (bilingvis) és ténylegesen a (békés) nyelvi együttélés híve.
Az ukrán társadalom is (ahogyan a legtöbb poszt-szovjet állam is) ténylegesen bilingvis: szovjet örökségként oroszul még szinte mindenki tud. De a legtöbb helyen erőszakosan háttérbe szorítják a (régi és új) orosz nyelvű kultúrát, erőltetve a helyit („nemzetit”). Az (össz)spanyol kultúra viszont nem szenvedhet semmiféle hátrányt a katalánnal szemben (pontosaban: a katalán mellett). A helyi önkormányzatok (a katalóniai, valenciai, baleári stb. önálló közösségek) vezető szervei hivatalosan minden eszközzelj támogatják a katalán nyelv preferenciáját és kívánatosan döntő szerepét – egyelőre csak a helyi adminisztrációban és a közoktatásban (de ott sem erőszakolják nagyon).
Az orosz nyelv kiszorítását például az ukránok, grúzok, kazahok igen erőszakosan és türelmetlenül próbálják végrehajtani, még az „intimebb” (magán-)szférákban is: család, utca, szórakozás, sport. A „katalán való világban” – az utcán, a munkahelyeken, a
közszolgáltatásokban, az éttermekben és szórakozóhelyeken – a két nyelv váltakozó használata természetes és elfogadott; a (sokszor vegyes) családokon belül pedig védetten szigorú magánügy.
Például Ukrajnában még az erőszakos nyelvhasználati előírások ellenére is nehezen szorítható ki az orosz nyelv és kultúra egyes (oroszlakta) területekről és nagyvárosokból, szakmai területekről (szinte minden felsőoktatási intézményben oroszul tanultak), vagy a rokoni-családi környezetből. Sajnálatos módon, a nagyszovjet álmokba beleszédült moszkvai (putyini) vezetés nyelvpolitikája ugyanolyan elhibázott, mint mondjuk a kijevi vagy a tbiliszi vezéreké.
Nem tűnik úgy, hogy Spanyolhonban erőszakos nyelvhasználati rendelkezések bevezetésére készülnének a hagyományosan kialakult struktúrák fölösleges megbolygatásával. Barcelona – és Valencia –, valamint az ipari központok lakosságának jó fele spanyol, de tud katalánul is; a vidéki lakosság jelentős része katalánul beszél otthon, de mindenki ért és jól tud spanyolul is.
Az alapjában véve békés természetű katalánok inkább arra törekednek, hogy a nyelvhasználat a mindennapi életben (a való világban) ne szüljön szembenállást, legyen a szükségleteknek és a kialakult gyakorlati szokásoknak megfelelően kiegyensúlyozott,
mindennemű alá- s fölérendeltség, szankciók nélkül. S ebben teljes mellszélességgel támogatja őket a központi (királyi) kormányzat is.
A békéhez nem lehet elegendő a fegyvernyugvás, a civileknek is meg kell békülniük – például a nyelvi egymás mellett élés gyakorlatának elfogadásával.
Forrás: elcastellano.org
