Remember 1990. október 26… Harmincöt éves a taxisblokád: CB-s forradalom, diszpécserpuccs, polgári engedetlenség melegítőben…
Én is emlékezem. Maradjon ez köztünk, nem csupa szép emlékek… De összefoglalom őket, rozsdásodó emlékezetem alapján.
A taxis sztrájk napja életem egyik sorsdöntő napja lett, véletlenül…
Hétvége volt, péntek vagy szombat. Direkt így terveztem kiutazásomat, arra számítva, hogy kisebb lesz a forgalom – az őszi hétvégék nyugodtabbak, mint a tavasziak.
Már nem a Fehér Házban dolgoztam. Az MSZMP megszűnt, a KB Titkárság is, ahová betagozódott a Szóvivői Csoport, melynek egy évig tagja voltam… Hatan-heten voltunk; Major Laci (spanyolos) barátom volt a szóvivő és egyben (főleg) a KB Titkárságának vezetője; Kimmel Emil volt a helyettese, mi többiek a beosztott „érdemi munkások”, általában újságírók. Az MSZMP a XIV. kongresszusán, 1989. október 7-én föloszlatta magát; helyébe jött az MSZP; a Fehér Ház pártfunkcionáriusainak nagyrésze az új pártban vállat munkát, én is. Kértek engem is: maradjak az új Külügyi Osztályban, ahonnan a régiek megpattantak. Nyelvtudó – és diplomáciai meg újságírói tapasztalattal fölvértezett – „továbbszolgáló” nem sok akadt, összesen nem voltunk tízen. Major ideiglenesen megmaradt főnöknek, de ő már csak Uruguay-jal foglalkozott; megígérték neki, hogy visszamehet nagykövetnek; a kiküldetését Grósz miatt szakította meg, aki hazahívta szóivőnek. A meghagyott – nagy – irodájában szinte mindennapos vendég volt Horn Gyula, aki – halványuló emlékezetem szerint – akkor a külügyminisztériumban volt államtitkár; 1989-ben, májusban lett külügyminiszter, Várkonyit váltotta. Az MSZP-t közben Kovács László gründolta – de kiküldetésemből hazatérésemkor már ő volt a miniszter. (Az MSZMP-ben meg Horn lett a főnök… ) Major néha áthívott (irodám a szomszédjában volt), amikor Horn is ott volt, egy viszkire, amiből sok maradt a volt Titkárság páncéljában. Fűztem Gyulát, hogy vigyen át a KüM-be, meg is ígérte. És be is tartotta: külügyminiszteri munkaviszonya utolsó munkanapján írta alá áthelyezésemet (visszavételemet) . A külügyminiszter akkor – 1990 májusában – már Jeszenszky volt, gondolom, nem szívesen alkalmazta az „utolsó mohikánokat”, akiket még fogadnia kellett a Fehér Házból. Köztük engem is… Az új külügyi vezetés rögeszméje szerint a moszkvai IMO-t, diplomataképző főiskolát végzettek mind KGB-kémek…. Az ő leváltásukra hívták be tömegével diplomatának a megbízható ámde a diplomáciához szemernyit sem értő bölcsészeket… Néhányukból egy idő után kiváló diplomata lett…
Én nem végeztem, csak elkezdtem az IMO-t, hamar kidobtak; ez az antalli időkben pozitívumnak számított… A KüM személyzetin közöltem: a román vonalon szeretnék dolgozni; így kerültem a balkáni főosztályra, valamikor a tél végén. Már vadul tanultam románul, tavasszal letettem a nyelvvizsgát is (felsőfokon). Olaszos és spanyolos barátaim nem értették, miért váltottam irányt. De én nagyon készültem – akkor Bukarest volt az egyik legizgalmasabb diplomáciai munkahely (legalábbis szerintem), és én nagyon szerettem volna értelmes külügyérkedéssel folytatni… Megismerkedtem leendő nagykövetemmel, Rudas Ernővel, és néhány leendő kinti kollégámmal; szívesen dolgoztam volna velük… Kitűzték a kihelyezésem napját is: 1990 november 1-én már munkába kellett állnom.
Úgy terveztem, az utolsó, argentínai kiküldetésemből beszerzett Dáciámmal (román szuperjárgány – később nagyobbik fiunknak adtam, azzal taxizott) utazom ki, egyedül, hogy minél több cuccot tudjak kivinni. Az utolsó héten már főként csak tömtem a járgányt – úgy tele lett, hogy alig fértem bele. Terveim szerint korán reggel indultam volna, és estére valahol már Bukarest közelében szálltam volna meg…
De tervezett indulásom reggelére a taxisok lezártak már minden fővárosi Duna-hidat, az én dugig pakolt Dáciám pedig Budán volt, egy jó haverom garázsában (pesti lakásom előtt, az utcán nem mertem hagyni a tele kocsit, garázsom meg nem volt). Igen bonylolultan, a Dunán túlon maradva Dunaföldvárig tudtam csak elindulni; ott a hídon átmentem a folyón, és célbavettem Oláhországot, már a nap második felében.
Szóval: rosszul indult a kihelyezésem… Valamikor déltájban kászálódtam ki Budapestről, és csak este felé nyomtam már Romániában a gázt. Kolozsvár környékén szálltam meg egy zimmerferiben… Másnap délben értem be a kövire – és megkezdődött hatéves nagy-romániai kalandom (1990-1996), külügyes pályafutásom legizgalmasabb és legszebb időszaka. Két év bukaresti szolgálat után áthelyeztek Kisinyovba, hogy hozzam lére ott a nagykövetséget, melynek első misszióvezetője lettem (immár nagyköveti rangban).
Az első nagyköveti beosztás minden külügyérnek sorsforduló… Ezért maradt nekem annyira emlékezetes az 1990-es taxis sztrájk napja.
