A nyugati lapok beszámolói szerint a grúz választási bizottság öt véletlenszerűen kiválasztott szavazati körzetben akar újraszámlálást végrehajtani; ha rendszerszintű visszaélést, tévedést tapasztalnak, akár teljes újraszámlálás is jöhet…
A realistábbak csak legyintenek: az alkotmányos puccs már megint sikerült… Valószínűleg a magyar kormányfő is ilyen sikerre számított (akár nagyobbra is), mikor sietve odautazott gratulálni kollégájának, hiszen neki ez már jó húsz éve sikerül… A szintén illiberális grúz kolléga újra megkapaszkodott, hiába jósoltak mást a politológusok. Hiába emlékeztettek, hogy egykor Grúzia tűnt a legnyugatiasodottabbnak a posztszovjet térségben (ahogyan Magyarország is az elanyátlanodott szocialista táborban).
Hiába nyerte meg most az EU-barát „ellenzék” a nagyobb városokat – a világvégi (hegyi) falvakban az oroszbarátok maradtak hatalmon, helyenként 90 százalékos eredménnyel. Az ellenzék pirruszi veresége azt is jelenti, hogy megint lelassul – esetleg meg is áll – Grúzia EU-csatlakozási folyamata, és a volt szovjetköztársaság visszacsúszik a Kreml vonzáskörébe. Már most is elutasítja a részvételt a Moszkva-ellenes európai és amerikai szankciókban, a ukrajnai háborúban nem segíti az agressziót elszenvedő felet – ebben is azonosul a példaképnek tartott békeszerető patrióta Orbánnal…
(Nyugat-)Európa – és az EU – túlértékeli a maga föltételezett népszerűségét a poszt-szovjet térségben; ebben megegyeznek a poszt-szovjet (elsősorban orosz) és az európai elemzők. A nemrég lezavart moldovai választás sem bizonyította egyértelműen, hogy a lakosság tömegesen az EU-ba vágyna. Ha realistán nézzük: a lehetséges moldovai szavazók alig negyede tette le voksát az EU-csatlakozás mellett, és az EU-barát államfőnő pirruszi győzelme után a georgiaiak (a grúzok) is elgondolkodtak: vajon tényleg várnak bennünket az „európaiak”, és miért kell annyira nyomakodnunk közéjük kerülni…
Az utca embere (legalábbis, akiket a sajtó megszólaltatott) nagyon ambivalensen kezeli ezeket a problémákat, nem érzi, mitől (mennyiben) lesz/lenne neki jobb az EU-ban. A fiatalabbak azt remélik, hogy jön majd a segítség, főként a pénz, konvertibilis valutában; a fizetések meg a nyugdíjak is nőnek majdan, az életszínvonal is emelkedik – de rákérdezésre bevallják: inkább kimennének nyugatabbra, mintsem itthon várják meg a pénzesőt és az ígért javulásokat. Ők tényleg nagyon vágynak az EU-ba…
Az öregebbje éppen ettől fél: ha elmennek a fiatalok, ki marad Grúziában, kinek küldik majd a segélyt a nyugatiak… Nem ostobák azok sem, nem öregotthonokat akarnak fönntartani…
A legöregebbje meg attól reszket, hogy homokosnak kell magát nyilvánítania a nagy európaiságban egy kis pénzért (egy megszólaltatott hegyi vénember szerint nincs annál lehangolóbb, mint mikor a férfiember ágyra visz egy szép európai nőt, és ott kiderül, hogy térdig ér a micsodája, mint a Nina Dumbadzénak, aki ugyan női súlylökő volt, de lányt és fiút is egyaránt meglökött… Szóval: miért kellene a grúz dzsigiteknek olyan törvényt elfogadniuk, miszerint férfi is összeházasodhat férfival?… A falusi, hegyi százévesek a szavazáskor ettől megfelelően be is rezeltek: veszélyeztetve látták békés mácsó öregkorukat. Egyből elővették emlékeiket: az orosz és szovjet időkben ilyen azért nem volt!
A szexualitáson túli (és inneni) világon is gondolkodó középkorúak szerint is több önállósága volt Grúziának a szovjet (és a cári) időkben, mint amennyit a mostani ’európéerek’ ígérnek. És akkor csak az oroszok szóltak bele az itteni életbe (igaz, elég keményen), most meg mindenféle lengyel, balti és francia buzeránsok akarják előírni, hogyan éljünk – morognak. Az oroszok tényleg úgy viselkedtek nálunk, mintha ők lennének a gazdák… És a nyugatiak hogy viselkednek? Mi lenne ebben a jó nekünk, büszke kaukázusiaknak? Hogyan maradhatunk meg így szuverénnek?
És: miért csak a koldusok nyomakodnak az EU-ba, egymás sarkára taposva – a gazdagabbak meg inkább ki akarnak belőle szállni, mint a britek? Valami huncutság lehet ebben – morfondíroznak. Miféle haszna lehet bennünk a Nyugatnak? Mert biztosan van, de erről senki sem beszél. Mihez kezdjenek az újabb nincstelenekkel? Ott van már nekik az egész volt szocialista tábor, azt alig győzik segélyeikkel…
Talán Ukrajna a kulcs: kell valaki, aki igazából harcol az oroszok (a kínaiak, akárki) ellen. Pénzünk, ásványi kincsünk, gazdagságunk: nulla – de vérünk van, és nem is csak nullás… Ezért csalogatnak bennünket, hogy új, második frontot nyithassanak? Ha lenne olajunk, gázunk, nikkelünk, akármink, megérteném a csalogatást. De a borunkért, ásványvizeinkért, húsos tésztáinkért, saslikunkért nem éri meg bevenni bennünket a zárt klubba… Mi meg csak nyomakodunk; pedig hiába: a közmondásunk is azt erősíti meg, hogy ha akár százszor is elrikkantom magam, hogy ’szeretnék halvát enni’, attól még nem lesz édesebb a szám íze…
És a halva nem is kedvence mindenkinek.
Mi voltunk az első keresztény állam! Mi mindig is Európa voltunk, az vagyunk és leszünk!”