Kezdjük két szövegrészlettel Odessza román megszállásáról:
„A város alapításától kezdve soknemzetiségű volt. A múlt században ide, a keresztény orosz nagyhatalom oltalmába menekültek a török-muzulmán uralom ellen lázadozó görögök, bolgárok, románok, szerbek, albánok. A II. világháborúig a lakosság jó harmada zsidó volt. A cárok alatt ugyanis az összes többi orosz nagyvárosból ki voltak tiltva.” „1941. október 23-án reggel a város főutcáin a fákon mindenütt találomra összeszedett és felakasztott zsidók tetemei függtek. „Kommunistákat” ugyanis csaknem lehetetlen volt föllelni. A három hónapos ostrom alatt végig nyitva állt az út Odesszából a Fekete-tengeren a Krím felé, s valamennyi exponált, ismert pártembert és szovjet tisztségviselőt a város feladása előtt gondosan kimenekítettek. Zsidó viszont annál több volt kéznél. Így kezdődött ezen a napon az egész második világháború történetében páratlan bosszúálló mészárlás.”
A továbbiakhoz kéretik elolvasni Fischer István fentebb idézett cikkét. (Ahhoz még annyit, hogy a románok – a borzalmas történtek ellenére – győztes, baráti hatalomként zárták a háborút a szovjetek oldalán…)
A „tárgyra térve”: nagyon szeretem Babelt. És Odesszát is… Ugyanakkor, nem tehetek ez ellen, nagyon nem szeretem az ukránokat… Ha elismerem is, hogy a vasbunkó Putyin katonái igazságtalanul bombázzák-lövik őket halomra, képtelen vagyok annyi empátiát magamra erőltetni, hogy szolidáris legyek velük… Szerény emlékeim róluk mind negatívak (ha nem tehetnek is róla).
Odessza nekem mindig orosz (orosz-zsidó) város marad. Szevasztopol is… És a kozákok is oroszok… Status quo ante… A Babel-ellenes szoborakciójukkal a kijevi purifikátorok újabb gyufát húztak ki nálam… Babelt és Puskint viszik most szobortemetőbe…
Távoli odesszai emlék:
Gergely Ágnes: Babel
Azonosulni? Meddig? És kivel?
Egyenruháig próbálta Babel,
gennyesre sebzett, pokrócolt lovak,
meghágott kancák verték az utat,
kitekert nyakú libáig, ha kell,
véres szakállig próbálta Babel,
gyalázott freskón kocsmárosra lelt,
fivére volt, ki utolsót lehelt,
és nem bánt mítoszt, könyvet, ősi jusst,
csak csókolhatná azt a puskatust,
csak kilőhetné tövig, ha lehet,
a hagymaszagot, a szemüveget,
mint pravoszláv papokra a csuha,
lelkére nőne az egyenruha,
írt égő várost, vágtát, viadalt,
kívülről volt kozák. De belehalt.
Fölkészülnek: mind a tizenketten…
Az emberi hülyeség – és aljasság – határtalan.
