Egy német pszichológus írja valahol, hogy az ember színélvező és színalkotó lény. Ezt látszanak igazolni az emberiség őstörténetéből származó színes barlangrajzok, a népi díszítőművészet és a népviselet, az új színek keresése a képzőművészetben.
A megkülönböztető színek nagy sokasága az érzékelés fontos teljesítménye: a színeknek, a színészlelésnek, színhatásoknak pszichikai vonatkozásai vannak, az ember lelki világa és a színek iránti viszonya között néha szoros a kapcsolat.
A környezetből érkező ingerek tetemes részét (mintegy hatvan-nyolcvan százalékát) a szem dolgozza fel. Az elektromágneses hullámok egy bizonyos sávja (380–760 millimikron hullámhosszon) színként hat a szemen keresztül az agyra. A látás és ezen belül a színlátás a fénnyel ingerelt csap- és pálcikasejtek rétege, a látóidegek és ezek agykérgi vetületzónája anyagcseréjének (asszimiláció és disszimiláció) pszichikus kifejeződése. A színek hatása nem áll meg a színinger agyi tudomásulvételénél, a színérzetnél, hanem – a vegetatív és hormonális folyamatokra is hatást gyakorolva a cortex alatti területek közreműködése által az ember egész énjére kiterjed.
Ezek a hatások – mint a fizikai hatások és mint élettani folyamatok – minden ember számára szinte azonosak és a színek megjelenési formájára, objektív jelentésére vonatkoznak. Többnyire nem is tudatosak, ezért az ember nem is gondol rájuk.
„Színes” balesetethárítás
Kísérletileg viszont kimutatható, hogy a színek – az érzékelési modalitások, az analizátorok kölcsönhatása révén – befolyásolják például a hőmérséklet megítélését. Világoskék, hideg színű irodában az alkalmazottak a 20 Celsiust néhány fokkal hűvösebbnek érezték, mint sárga-meleg színű falak között. A meleg szín tehát csakugyan meleg, azaz fokozza a hőérzetet. Számos adat bizonyltja, hogy a színdinamika tanulságainak alkalmazása alapján a munkateljesítmény csaknem tizenkét százalékkal nőhet, a baleseti arányszám pedig majdnem ötven százalékkal csökkenhet.
A színek az ember ítéletalkotását is befolyásolják. Külföldön kísérletként ugyanolyan minőségű cigarettát fehér-piros és kék-piros színösszeállítású dobozba csomagoltak. A kísérleti alanyok kilenctizede a fehér-piros csomagolásút jobbnak vélte. Reklámcélokra a színek keltette hatásokat már az ókortól kezdve használták. A régi pompeji házak falán is voltak színes, tarka cégérek, reklámok.
A színekhez bizonyos hangulati, érzelmi tartalom is kapcsolódik, a színeknek jelentésük, szimbolikájuk van, jelzésként is szolgálnak. Igen sok állat a tárgyakkal szemben, azok színe alapján, speciálisan viselkedik. A virágok színessége, az állatok színpompája egyik feltétele annak, hogy az érzékelő állatok a virágokkal, az állattársaikkal szemben specifikusan, az ön- és fajfenntartás érdekeinek megfelelően, ösztönösen viselkedjenek.
Az állatok alkalmazkodásában, az emberi élet gyakorlatában a szín mint megkülönböztető jelzés jól bevált. Az ember esetében ez annál is inkább lehetséges, mivel általában – normális körülmények között és funkcionális integritás esetén – nem egyszerű színeket lát, nem elszigetelt tárgyi tulajdonságot érzékel, hanem valami sajátos egészet észlel, aminek színe van: foltot, tárgyat, vonalat stb. Az érzékelés – a tükrözés legelemibb formája – genetikailag megelőzi az észlelést. J. Piaget egyik nevezetessé vált kísérletében a cuclisüveg a gyermek számára nem volt konstans alakzat, szemléletét a színes cucli mint támpont irányította.
A gyász nemcsak fekete!
A szín környezetünk tárgyainak többé-kevésbé állandó és speciális tulajdonsága. Ugyanannak a tárgynak lehet különböző színe, de a különböző tárgyaknak legtöbbször különböző színük van (a vér piros, a hó fehér, az ég kék, a fű zöld stb.)
Az a szín, amely a leggyakrabban – viszonylag állandósultan – jelenik meg egy tárgy felületén a többszöri, ismételt észlelés folytán, bevésődik az ember emlékezetébe, emlékképpé rögzül, az egyéni és a társadalmi tapasztalatok alapján bizonyos jelentést kap, jelzést szolgál. A természeti jelentés vagy a társadalmi tradíció alapján a legtöbb szín jelképez valamit, a színeknek szociológiájuk is van. Nálunk a vörös a forradalmiságot, a szerelmet, az erőteljes érzelmeket jelképezi (vért, életet áldozni). A fehér az ártatlanságot (érintetlen, tisztán csillogó fehér hó), a sárga az irigységet (az irigy embernek e negatív érzelemtől fakóvá váló arca), a reménység színe a zöld (az újraéledő természet, új kezdet), a fekete szomorúságot és gyászt jelent.
A színek szimbolikája, a hozzájuk kapcsolódó érzelmek nem mindenkor és mindenütt ugyanazok. A mai Európában például a temetés színei, a gyászruha, már annyira magától értetődően tompa fekete, hogy az illem, a kegyelet ellen vét, aki tarka, világos tónusokban megy temetési szertartásra. Furcsának, szinte hihetetlennek tűnik, hogy a fekete ellentéte, a fehér is gyászszín lehet. Minél több népet és minél átfogóbb történelmi időszakot veszünk tekintetbe, a gyász színeinek annál meglepőbb változatosságával találkozunk. A régi Indiában a hindu özvegy viselete a vörös volt. Kínában – bár szórványosan – gyász szín a sárga is, az eszkimók a koporsót festik pirosra, a zöld, a kék gyászszín is fellelhető egyes egyenlítői néptörzseknél. Nemcsak a színek szimbolikája van alávetve a változás örök törvényének, hanem az egyes színek iránti vonzódás is. Hiba lenne a tetszés sorrendjét tértől, időtől, életkortól, műveltségi szinttől, nevelési, foglalkozási és néphagyományi sajátosságoktól függetlenül látni. Goethe egymáshoz nem illőnek tartotta a zöld és kék színeket, holott ezeket ma már sokan harmonizálónak érzik. A divatszínek természetesen már társadalmi okokból válnak időnként uralkodóvá. Nem lelki okok szerepelnek itt döntő motivációként, a gyors változás nem kizárólag a személyiség igényeinek, vonzódásainak kifejezője.
Piros és kék – gyermekkor
Az egyedfejlődés során megfigyelhető a tetszésátvitel: egyik színről a másikra. Az életkor nagymértékben befolyásolja a színválasztást, -kedvelést. Míg a fiatalok általában az élénk, harsogó színeket kedvelik, az idősebbeknek nem ritkán öltözködésben kedvencük a szürke, a fekete. Az egészséges kisgyermek vonzódik a piros, zöld, narancs színekhez és elutasítja a feketét, barnát, szürkét. Ezért az iskola fehér falai, az orvos fehér köpenye, a tanító sötét színű ruhája nem illik bele a gyermekek többségének fogékony lelki világába. Tizenkét-tizenhárom éves kor után a vörös színhez való vonzódást rendszerint felváltja a kék. A pszichológusok a kéket a rendszeretés kezdeti jelének tartják.
Egyes gyerekeknél a barna a váltószín. Ezek kissé akaratos gyerekek, de ez a periódus hamar elmúlik és kék időszak következik. Lányoknál inkább a rózsaszín jelzi az átmeneti korszakot. A sárga szín preferenciája gyermekkorban a barátkozótermészet, de részben az idegesség jele is. A kékes-zöld koraérettségre vall, a lila magányos lélekről tanúskodik, e szín kedvelője néha búskomorságra is hajlamos.
Tehát a különböző színekhez egyénenként különböző szubjektív beállítottságok is tartoznak. Ugyanakkor a színek élettani hatása minden embernél azonos, s ez ad alapot arra, hogy a különböző színekkel szembeni állásfoglalás egyénenkénti eltérését mint tüneteket diagnosztikai céllal értelmezzék a szakemberek. A szín és az ember érzelmi megnyilvánulásai közti kapcsolatokra és e kapcsolatoknak a különböző embereknél eltérő egyéni sajátosságaira már Goethe is rámutatott.
Látlelet a színek alapján…
A személyiség vizsgálatára több, színválasztó tesztek csoportjába tartozó pszichológiai próbát dolgoztak ki. A napjainkban alkalmazott színtesztek jó része nemcsak a puszta színinger kiváltotta reakciók, hanem ennél összetettebb területek értelmezését is lehetővé teszik.
Schall tachisztoszkópos kísérletei már 1927-ben kimutatták, hogy a szkizotimalkatú személyek a színes geometriai figurák közül inkább a formát, míg a ciklotimalkatúak inkább a színt ragadták meg. A Lüsher-teszt alig kétévtizedes pályafutása alatt rendkívül széles körű alkalmazási területhez jutott, a süket gyermek érzelmi sajátosságainak vizsgálatától egészen az ópiumszívás hatásának vizsgálatáig. E próba értelmezési alapja az, hogy az ember azt a színt választja, amelyiknek élettani hatása számára kívánatos, illetve elutasítja a nem kívánatosat (egy színkártyacsomóból), s ezzel elárulja pszichológiai szükségletét, kimutatja viszonylag állandó jellemszerkezetét;, alapvető törekvési irányát. Ez a megállapítás egy megszorítással érvényes: a színválasztás alapján nem csupán a vizsgált személyiség érzelmi beállítódásáról és szerkezetéről, jelleméről alkothat árnyalt képet a pszichológus, hanem az esetleges pillanatnyi élettani funkcióállapotokat és -változásokat is jelzi ez a diagnosztikai eljárás – ami csökkenti megbízhatóságát. Mégis elárul valamit az alany személyéről a különböző színek preferenciája, illetve elutasítása, különösen akkor, ha állandó érvényű.
Így a vörös a tevékeny beilleszkedés színe, időben a jelenre való beállítottságot, a motorikus cselekvések végrehajtásában megnyilatkozó átütő akaraterőt, energikusságot, céltudatosságot jelzi. Elutasítása olyanokra jellemző, akik meg akarják óvni magukat a gyengítő, erőt emésztő izgalmaktól.
A zöld szín a passzív elszigetelődés színe, általában énes irányulásokat képvisel, presztizsigényt például. Jelentheti a biztonság, főként az önbiztonság fokozására irányuló törekvést, eszményesített énképhez való ragaszkodást. Lehet a büszke megfontoltság, akadályok legyőzése igényének, állhatatosságnak a jele. Elutasítása elviselhetetlennek érzett feszültség, nyomás, kényszer alóli szabadulás vágy jele, vagy az akadályok következtében megtört, elismeréshiánytól szorongó, megalázott ember színválasztási reakciója.
A sárga az aktív széttagolódás színe. A sárga mint a legvilágosabb tarka szín a könnyed és derűs, a gátlás nélküli kitágításnak felel meg. Az oldódást jelzi, a szabadulást mindattól, ami nehéz, nyomasztó, gátló. Előnyben részesítői reménykedő, az újra, jövőre beállítódott, esetleg illúziókergető emberek. Aki elutasítja a sárga színt, csalódottnak, elszigeteltnek érzi magát. Ezért ingerlékeny, gyanakvó.
A kék szín választása a megelégedettség, az érzelmek mélységének, kapcsolatkészségnek, szociabilitásnak a jele. Önátadásra, hagyománytiszteletre vall, esztétikai élmények iránti fogékonyságról, átérzett elmélkedésről tanúskodik. Elutasítása a kötöttségtől való szabadulásvágy jele s általában a nyugtalan magatartásé.
A barna a vaskos anyagi realitást reprezentálja. Kedvelése fokozott igényt jelent a pihenésre, érzéki kielégülésre. Kifejezésre juttatja az átlagember igényét problémamentes, biztonságos életre, meghúzódását a tömegben, a közös felelősségben. Elutasítása az átlagos elítélése, individualista törekvések, a különcködés kifejezése.
A felsorolt színek választásából, illetve elutasításából származó megállapítások – töredék a világszerte alkalmazott Lüseher-tesztből – természetesen csak abban az esetben érvényesek, ha az említett pszichológiai próbát teljes egészében és szakember alkalmazza a teszt alkalmazási előírásainak, szabályainak megfelelően.
Színes hangok
Néha különös jelenségről, arról is hallunk, hogy amikor valaki zenét hallgat, színek jelennek meg előtte. Képzelődés – mondják azok, akik még sohasem élték át önmagukban az érzékietek érdekes összemosódását. A színes hallás azonban valóban létező jelenség, és nem is ritka: a pszichológusok statisztikája szerint száz ember közül négy színeshallgató. Rimszkij-Korszakov színhallására utal a nagy muzsikus egyik nyilatkozata: az Esz-dúr világoszöld, pásztorálszerű, a tavaszi nyírfák színe, az A-moll halvány rózsaszín, olyan, mint az esti szürkület csillogása fehér, hideg hóval fedett vidéken… Liszt Ferenc is színeshalló volt. Egy próbán állítólag így kiáltott a zenekarhoz: Uraim, kissé több kék tónust kérek, mert a hangnem ezt kívánja.
A hang és a színbenyomás agyi összemosódása a zene területén a leggyakoribb, de előfordul költők, írók körében is. Ady, Rimbaud, Baudelaire és még sokak költészetében fellelhetőek olyan elemek, melyekről alkotójuk színes hallására lehet következtetni. Ilyen például Rimbaud A magánhangzók szonettje című verse (Tóth Árpád tolmácsolásában):
Szurok Á! Hó É! Rőt I!
Zöld U! Kék O!…
Az egyetlen ingerre keletkező érzetegyüttest szinesztéziának nevezik a pszichológusok (ezzel a jelenséggel a stilisztika is foglalkozik). Magyarázata az, hogy az ingerületi impulzus sok átkapcsoláson, ideghálózati váltórendszeren halad át, s egyéb más érzékszervekből jövő és szintén az agykéregbe tartó idegrostokon haladó ingerületi impulzusokkal is találkozik. A hyppocampusz primitív felépítésű kéregrész, az érzékelés egyik gyűjtőmedencéjének felületén a hallási ingerületeket továbbító rostok éppúgy csatlakoznak, mint a látórostok. D. M. Lean mondotta: mintha a hyppocampusz tekervényben az érzékletek egy társas telefonkábelen haladnának, s bár a „csengetés” csak egy érzék számára szól, néhány szomszédos érzéklet mégis bekapcsolódik a vonalba. Valószínűleg így keverednek az elütő érzetminőségek s az áthallások révén a hanginger nemcsak a hallóközpontba, hanem a látólebenyben is kicseng. Nyitva marad azonban az a kérdés, hogy az átfedések miért nem jelentkeznek mindenkinél?
A színpszichológia viszonylag fiatal tudományág. A megfigyelések általánosításával, a színtörvények feltárásával és lelki hatásuknak megfelelő alkalmazásával nagymértékben hozzájárulhat a munkakörülmények megjavításához, a személyiség egy bizonyos irányból való vizsgálatához. A bútorok, a lakásfalak színeinek megfelelő összehangolásában nyújtott segítségével elősegíti a felüdülést, a pihenést, a jó kedélyt, és „színesebbé” teheti az életet.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 42. számában, 1973. október 19-én.
A képek forrása: Színpszichológia, Füredi Katica pszichológus Pszichozóna-blogbejegyzése 2014 októberében. Az illusztrációk most kerültek az ötven évvel ezelőtt megjelent Hét-cikkbe. Érdekes összevetni a két dolgozat színértelmezéseit: sokban eltérnek egymástól.
