Madár
Szeretem, ám nem tudja ő se;
gyermeksége túl ismerőse,
lakozik testében, tejesben
és a szép számban, a hetesben,
szép fenyőben, ha havazott,
patyolat-gyönge csontban, ott,
és a sok-sok álmodozásban,
mit ma adott hogy látva lássam.
Alszom, álmodom ló-pofát,
testet, mely vízmentén, tovább
szökik, s már föl se ébredek
se zöld földet, se kék eget.
Ó, hadd legyünk, legyek ma már
madár.
Visszhang
Bal kezemet szöggel irtom –
létra ide, ó!
Sírni fog ma, sírni sírton
nibelungi ló.
Ám miért versz szöget, testvér?
Tenyeredbe, épp a balba?
Sok óránál, szögletesnél
így maradsz meg, sohse-halva?
Egyszer függött csak kereszten
valaki e vak világon.
Édes nevedre epeszten
mért ismételnéd te, lányom?
A lovag
Oly fáradt vagy, hogy arcodon
csúful lehull a sisakrostély
csörrenve, mintha harcodon
szájadra estél.
Fölvetted páncélinged, ó.
S az arcodat miért?
S mért a mosoly, a csábító?
Aranyért? homokért?
Mondandód rég megmondatott.
S már bármennyire törvén
fejünk, nem értjük, hogy halott
tested számunkra törvény.
Állat
Állat kettőn-négyen állván
szomorún szerelme bálvány
mind az ötnek mind a hatnak
s amely számok még kihalnak.
Állat rózsaszín fehér
foga időkig felér
s a sárgába zöldbe kékbe
szétszóródva fehér égbe
hol sok hosszú állat éldel
tiszta vas ezüst meg éter
ki álmos álomba ringat
számolgatván számainkat
Megjelent A Hét V. évfolyam 2. számában 2024. január 11-én. A képeket válogatta: u7szerk.
