Paródiák huszadik századi magyar írókról – Szalay Károly nyomán válogatta Cseke Gábor
Móricz Zsigmond: MISKÁROLÓ
A gazda hatfele indult korpára malacnak. Még kissé tugymékolt ládarekeszben, csetvett, pisztomált, mint akinek nem sietős.
– Mi a fenét miáskol annyira? – vetette az asszony, zsőrhetnéke támadván, igaz is, mit kell neki reggeli-reggelvén, hogy éppen annyira… de csak úgy, inkább tisztességadásból. Láthatná, pitymázik a napocska.
– Mit nem lel?
– Ezt az izé miskároló csaklit, te, hogy a hernyó nyüvessze… Hová a kórságba kajtabajtátok?
– Ott nézze kend, ahol van, nem ahol nincs – bökte az a szemivel a ládafenekére. Ott is volt. – No, leli?
– E a, e hát – biccent a hitese, s már fente a lábszíjhoz, s rakta csak úgy hanyagul, kenyér meg pityóka közé, a déli elemózsiához Mint akinek odakell csak, arra.
S már dübörgött-loholt kifelé. Az asszony nem szólt, csak úgy gondolvást hagyintott utána, minek a neki. A tehen már nedvezett idén, kétszer is, az emse meg tyúknyi, nem kell annak még miskárolás.
Az meg csak ballagott, hunnyogva-hüppenve, agyarán a pipával. Igaza van a csoroszjának, gondolta magának, a nap is hányja bogarát, odafent jó kis szellő vakaródzik. Jó is lesz az, a repcének, majd ha dűlni kezd.
Eközben az útra ért, ahol ágadzik. De nem a rétság fele fordult, mint különben. Átbakkant jobbra, a márgafőd irányában.
Ott vót a kis kulipintyó. A haragosáé.
Az ablakon át meg is látta mingyárt. Otthon volt, pöszmét sajkált. Bérnapszámra kellett volna, de nincs munka. Csak úgy, az ajtórúd mentén tisztelt be hozzá.
– Aggyisten – löttyintette a kalapszederjét. Az csak morgott valamit. Ültek, pipáztak. Déltájra megmukkant az ember.
– No.
– Hát így.
– De nem a, a má nem.
– Nem-e? Hát márgakubikos kend vagy cservesz? Az anyád…
Pipázott, felállt, egyet bökött, a bicskával, szépen egyenesen. A hasa alá annak. Meg se nyiffant az ember. Lehuppant, lassan. A fejőszékre buggyant a béle, rángott egypárat. Aztán nem izgett többet.
A másik próbálta a miskárolót, csukódik-e. Csóválta fejét.
– Kijár a szöge ennek – mondta –, a fene vigye. Be kell kalapálni.
Indult a kovácshoz.
Az ágadzásnál érték utol a magyar csendőrök.
– No, gyüjjön kend, gazda – zíveskedtek neki. Az már értette. Ment szépen.
A kovács előtt vitték. Ott megállt egy szuszra. Az egyik csendőr, szikár, csutkás, nagy csontú ember, szöszmételte, hogy akar valamit.
– Na, mi ké?
– Hát csak, ha nem törvénytúlsó… Mert be kéne adódjék ez a miskároló itten… Kijár a szöge ennek.
A nagycsontú bólintott. Ő is ipari munkás volt, állatszámadó.
– Hát csak adja kend. Majd béviszem.
– Úgy a. Aztán szójjanak maj az asszonynak. Hogy vigye haza. A Sándornak kell majd, jövő ilyenkor. Disznóra. Isten mint nap.
S ballagtak tovább, a törvény felé.
Karinthy Frigyes
