Paródiák huszadik századi magyar írókról – Szalay Károly nyomán válogatta Cseke Gábor.
Harctér, 1916.
Egy napon Szindbád arra ébredt régi, mahagóni ágyában, hogy elfelejtette a mályvaszínű dáma nevét, akivel aznap találkoznia kellett a Normafa alatt.
Ebben az időben Szindbád lelkében nagy változások voltak észlelhetők, amikről ő maga is tudott. Valamely hatással lehetett rá bizonyára az a régi könyv, ami fehér nachtkaszliján feküdt, s amit az este olvasott, de nem értett.
Igen régi dolgokról volt szó ebben a könyvben, melynek címlapjából egy szép este Szindbád fidibuszt csinált, s így a dátumot nem volt módjában megállapítani. De lehet, hogy már egy vagy két hónap is eltelt azóta, hogy ezt a könyvet valami régi levente vagy íródiák megírta: valami gorlicei vagy milyen áttörésről volt benne szó, úgy látszik – és Szindbád az áttört strimpflikre gondolt, amit a régi Spenót utcában látott egyszer, a „Gerlicé”-hez címzett fogadóban. Azonfelül valami negyvenkettes ágyról is beszélt a szerző, de Szindbád nem tudta eldönteni, hogy látta-e azt az ágyat azokban a vidéki vendéglőkben, ahol gyakran megfordult, s ahol finom dámák cipellőjéről és parfümjéről álmodozva, sokszor feküdt egyedül és elhagyatva. Ebben az időben Szindbád nem volt jókedvű.
Ebéd után a találka helyett (mivelhogy a mályvaszínű dáma neve még mindig nem jutott eszébe, és mivel restellte volna ezt elárulni) még egyszer megnézte azt a könyvet Szindbád, és végleg lemondott róla, hogy eszébe jusson, miről is lehet benne szó.
Különben is, Szindbád nem szerette az effajta régi könyveket: ő az illatos és patinás jelent szerette, a pillanatok örömeit, egypár barátot, akikkel elbeszélgethetett a napi eseményekről, színésznőkről, Füredről, holdas estékről és krizantémumokról, miket kesztyűs kezek nyújtanak ki a szála vasrostélyán keresztül. Éppen azért elhatározta, hogy ma bemegy a New-Pilvaxba, egy ábrándos Zerkovitzgavotte-ot meghallgat, és korán lefekszik.
A barnult asztalok mellett már ott ült a rendes társaság: Degré Alajos, Kuthy, Pákh Albert, Vay Sándor, Vachott Imre, Lakatos László, Balassi Bálint, Molnár Ferenc, Tinódi Lantos Sebestyén Károly és a mindig graciózus, mindig illatos és finoman mosolygó Jules Bakti, a „márki”, ahogy maguk között nevezték. Régi, nehéz ezüstkanalak csilingeltek finoman a régi csészékben, melyekben a régi, ódon kávé füstölgött – egyesek régi, patinás sonkát ettek tojással. A zenélőóra kis hangja az „Irigylem a kannibálnőt” kezdetű valcert ismételgette.
Szindbádot felcsillanó szemekkel fogadta a kis társaság. Lakatos László éppen Laborfalvi Zsazsáról áradozott, aki a Teátrumban éppen tegnap alakította egy merész, modern eszmékkel harcoló, aktuális dráma hősnőjét: mindenki irigyen hallgatta az előadót, mert köztudomású volt, hogy verset írt egy olasz grófnőhöz, amit az illető nem kapott meg, mert a levelet visszaküldték a határról, „Kriegszensur durchgelesen und rückgesandt” felírással. Senki sem értette a társaságban, mit jelent ez: hát már nem lehet olasz grófnőhöz verset írni?
– Ma egy furcsa, régi könyvet olvasék – kezdte el Szindbád gondolkodva. – Szeretném, ha volna közületek, aki megmagyarázná nekem, mit jelentenek egyes dolgok, melyeknek érteményét fel nem foghatom, nem lévén járatos a régi kultúrhistóriában. Valami gorlicei áttörésről van szó, ezt még megértem, mert az áttört strimpfliket kedvelem – ami a drótakadályokat illeti…
– Ez csak a krinolinszoknya drótja lehet – vetette közbe L. László, nem tudnám, mire lehetne még a drótot használni ezenkívül.
– Hanem a negyvenkettes ágy vagy ágyú, az mi lehet? – tűnődött tovbb Szindbád.
Ezen hosszan vitatkoztak, mindenki más verziót tudott – egyik gáláns történetet mondott el valamely úri színésznőről, akiért a Városmajorban két testőrkapitány duellált. Egy holdas este aztán a régi Rondella körül spinétet ivott holmi szerelmes poéta, szívére szorítva a dáma csipkés legyezőjét.
Végre Balassi, Molnár F., Sebestyén kezdett beszélni és elmondta, hogy az ő nagyapja szólt neki valami háborúról, ami nagyon régen volt ezen a vidéken, talán két éve vagy még több – és hogy akkor ez a negyvenkettes nem is fekvőhely, hanem mordály volt, fustély vagy karabély vagy mi, amit a régi, régi katonák használtak.
– Mordály? – mondta eltűnődve Szindbád. – Úgy képzelem, hideg, báli éjszakákon használták, a városon kívül: piros, kopott lakkal volt befestve, csikorgó fogantyúkkal, szőke leányfej volt ráfestve, akvarellben, két kis galambbal, és egy kis ezüstlánc lógott róla, amit, ha meghúztak, a mordály muzsikálni kezdett – O, du lieber Augustin.
– Zenélő mordály – sóhajtott László merengve -, istenem, milyen szépek voltak ezek a régi dolgok… Istenem … a huszadik század… ezerkilencszáztizenhat… mért éltem akkor… mért kell nekem ausgetippelt a negyvenes években élni, közvetlenül a szabadságharc után, sré vizavi a Biedermeiertől . . .
– Igaz… miért kell… – sóhajtották együtt… és kívülről, a Rondella felől bólogatott a visszhang – „hát miért?„
Karinthy Frigyes
