Paródiák huszadik századi magyar írókról – Szalay Károly nyomán válogatta Cseke Gábor.
1.
Kázmér későn ment haza. A kapunál sokáig kellett várni, még nem vacsorázott, eszébe jutott, hogy sétát tesz. Lement a folyópartra, a kócos, szittyós vizet nézte, és nagyon csodálkozott, hogy ez a partja a folyónak itt van, és nem például a túlsó oldalon. De aztán eszébe jutott, hogy akkor viszont változna a folyó fonákja.
Ezen elbúsult. Elhatározta, hogy ezentúl más ember lesz, korábban kel, a feleségével jobban bánik, talán hivatalt is vállal. Már látta a csempe íróasztalt, tintafoltokkal, mint valami baboskendő. Nagyon szerette azokat a kis fekete bugyros szoknyácskákat, amiket a hivatalnokok kabátujjukra húznak, hogy a szövet ne rongálódjék. A nagybátyjának is ilyen volt, akit nem szerettek a családban, iszákos volt. Egyszer külvárosi utcában találkozott vele, hülyén nevetett rá, és hívta. Akkor elszaladt, és sokáig nem mert lépcsőn négykézláb menni.
Most is ilyen utcákon járt. Fönt, a házak negyedik emeletén volt egy sáv, ami még megmaradt a világosságból, mint azok a festékcsíkok, amiket a szobafestő húz a tapéta fölé. Különben a házak egymás után következtek, és be voltak csukva. Kázmér idegesen számolta a házakat, eljutott a 77-ig, és babonásán nézegetett át a másik oldalra, hogy ott megfelelnek-e a számok.
2.
A házon túl telek volt, tömpe lomokkal, nyufrával, pirittyós celendével. Ez után a telek után már csak egy ház volt; az útra ugrott ki, magában állt, utána másik utca következett.
Kázmér bosszankodott, hogy nem számolhat tovább. Haragudott a házra, amely külön állt. De aztán elszégyellte magát. Visszament, és megnézte a házat. Közönséges tucatház volt. De a kéményen volt valami más, dacos vonás, valami ismeretlen íz. Ez a kémény kicsit oldalt dőlt. Olyan volt, mint a vidéki lányok kontya vasárnap, a pállott, fanyar délutánban. Eh, ostobaság, mondta magában, már egy kicsit régi.
Másnap sok dolga volt. Ügyeit intézte. Eszébe se jutott a ház. De délután a városházára kellett mennie valamiért. Az egyik ajtón, aranykeretes táblán, ezt a feliratot látta: X. Y. tanácsnok. Házrendészeti felügyelő. Futóan arra gondolt, hogy bemegy, és megkérdezi, mennyibe kerül egy kémény. De aztán elfelejtette.
3.
Este gondosabban borotválkozott. A pincérrel türelmetlenül beszélt, kevesebb borravalót adott. Miután elolvasta az újságot, a szaklapokat kérte. Türelmetlenül lapozgatott. Végre megakadt a szeme a „Keményseprők Közlönyé”-n. Bután, értelmetlenül elolvasta, utolsó betűig. Gondolkozott a műszavakon. „Kéményléc” mondta, és „Füstemésztő-készülék”. Eszébe jutottak azok a kis képes lapocskák, amikkel újévkor szokták meglátogatni a családot a kéményseprők, és amiknek a címlapján tiszta, mosakodott arcú, pozsgás fej bólogat, ibolyaszemekkel.
Éjszaka fejfájása volt. Felugrott, és kinézett a sötét utcára. Egyik cigarettát a másik után szítta el. Nézte a füstöt. Csodálkozott, hogy eddig még sohase figyelte meg. Milyen bodoran szállingózik a papírcső végéből. Olyan, mint egy kémény.
Reggel brómot vett be. Halványsárga mérgeket kóstolgatott, világoszöld veronált és szublimátot, aminek alkonyatrőt színe van. Arra gondolt, milyen furcsa volna, ha a folyadékok szilárdak volnának, és a tárgyak folyékonyak. Akkor az ember olyan alakot vehetne fel, milyent akar. Ő talán hosszúkás alakot venne föl és füstölögne.
4.
Éjszaka néha fölugrott. Kirohant az utcára, és megnézte a kéményt. Úgy rémlett neki, már nem dől oldalra, mintha valami picikével egyenesebben állna. Mint valaki, aki javulni akar.
Egyre mélyebbre süllyedt. A barátait elhanyagolta. Néha, kapuzárás után, külvárosokban látták, züllött és rongyos emberekkel. Egy napon bevetődött holmi lármás helyre, ahol táncmulatság volt. A Kéményseprők Egylete rendezett ilyesfélét. Reggelig itt mulatott. Összeölelkezett a legényekkel, pertut ivott, belépett az egyletükbe.
5.
Kalapja lekonyult, arcán fekete foltok jelentek meg. A korom keserű hullafoltjai. Néha írni kezdett, aztán összetépte. Ilyenkor a kezein is foltok voltak, tintafoltok. Úgy érezte, más ember lett, egyszerűbb, mélyebb, igazibb. Tintában és koromban mosakodott meg. Álmában végtelen, sötét tengert látott, melyből óriási karok nyúltak ki. Aztán füstgomolyokat látott.
Költőket kezdett olvasni. Rájött, hogy őt csak ezek értik meg. Dante Pokla került a kezébe. De már nem tudta élvezni. Szemei beestek, térde összeverődött.
6.
Egyszer hajnalban egyedül maradt a háztetőn. Fölnézett az égre, melyről halkan permetezett a korom. Eszébe jutott egy kép, amit gyermekkorában látott. Valami iskolai kiadás címlapja volt. Sötét-háttérből boszorkányos fej emelkedik. Sátáni mosolya mögött vörös szárnyak. Mögötte vérben lángol a láthatár. Most is erre gondolt. Összeborzongott.
Lucifer – mondta.
És kilökte karjait, mint a szárnyakat.
Karinthy Frigyes
