a hatalom lélekrágásáról, a szexuális kisebbségek elfogadásáról, a tanárok vegzálásáról
Az Orbán-kormányzat hallatlan ravaszsággal, kommunikatív ügyeskedéssel rágja bele magát a magyarok lelkébe – mondta lapunknak Nádasdy Ádám, akit a korrupciónál sokkal inkább zavar az a népbutítás, amit a Fidesz-propaganda művel. Például az, hogy az Európai Uniót tudatosan ellenségként igyekeznek megjeleníteni. A nyelvész, költő, műfordító megérti a konzervatív lelkületű embereket is, ám úgy gondolja, a könyvek befóliázása semmiben nem befolyásolja azt, hogy valakiből meleg lesz vagy sem.
– Nemrégiben a Magyar Hang Kultúrtáj című műsorában vendégeskedett, és elhangzott ott egy fél mondata, ami azóta is foglalkoztat. Azt mondta, hogy félúton vagyunk Bécs és Belgrád között. Arra utalt ekkor, hogy a magyar társadalom egyes jellegzetességei a földrajzi elhelyezkedésünkből fakadhatnak. A kérdésem az, hogy ha ez így van, akkor lehet-e változtatni a dolgokon. Érdemes egyáltalán küzdeni azért, hogy Bécshez legyünk közelebb?
– Régóta érzem úgy, hogy a földrajz meghatároz bennünket. Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra, akkor ez még szembetűnőbben megmutatkozik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem érdemes küzdeni. Mi mindig a Nyugatot akartuk utolérni, nyugat felé pedáloztunk, csakhogy mire odaértünk, azok, akiket utol akartunk érni, kissé továbbpedáloztak. Ez azonban nem probléma, emiatt nem szabad elkeseredni, mert maga a közeledés is nagyon nagy teljesítmény. Az évszázadokon átnyúló közeledésbe a vasfüggöny hozott törést. Nem csak a határok átlépését tette szinte lehetetlenné, hanem a Nyugathoz való felzárkózásunkat is megrekesztette. Az én szememben a kommunisták egyik legnagyobb bűne az, hogy elhitették a magyarokkal, Hegyeshalom és Nickelsdorf (Miklóshalma) között nem csak néhány kilométer a távolság, hanem ezek két különböző világban találhatók. Ezt egy idő után természetesnek vették az emberek, és sokan még ma is annak tartják.
– Nincs igazuk?
– Azért nincs, mert nem lehet elvitatni, hogy tettünk lépéseket Nyugat-Európa felé. Elég, ha az angol nyelv térnyerésére gondolunk. Ez nagyon gyorsan felváltotta az oroszt. De megemlíthetném a meleg élettársi kapcsolat bevezetését is. Ez korábban nem létezett. És igaz, hogy ez nem olyan, mint a melegházasság, de mégiscsak előrelépés a korábbi állapotokhoz képest.
– Most mégis ott tartunk, hogy született egy törvény, amelyik a gyermekek védelmében veszi elejét annak, hogy a fiatalok a homoszexualitással találkozzanak, és befóliáztatja a könyveket.
– Ez borzasztó. A gyermekeket úgy lehet megvédeni, ha megmutatjuk nekik, hogy milyen kihívásokkal találkozhatnak az életük során. A könyvek befóliázása semmit nem változtat azon, hogy valakiből meleg lesz vagy sem. Nem azok számára fontos a tájékoztatás, akik melegek, hanem azok veszik majd hasznát, akiknek a gyereke lesz meleg. Hogy amikor ez kiderül, akkor ne felkészületlenül és tanácstalanul álljanak a helyzet előtt, és ne nehezítsék meg fölöslegesen a gyermekek életét. Azzal, hogy a fiatalok elől elzárják az információkat, a következő generációt hozzák kiszolgáltatott helyzetbe. A gyerekeket a szülők tájékozatlanságától kellene megvédeni, mert aki nem készül fel ezekre a dolgokra – nemcsak a homoszexualitásra; a lisztérzékenységre, a laktózérzékenységre, az autizmusra –, az nagyon csúnya hibákat képes elkövetni. Hadd hozzak egy példát a gyerekkoromból. Akkoriban voltak olyan asszonyok, akik azt hitték, hogy a gyerekek annál egészségesebbek, minél jobb húsban vannak, ezért mértéktelenül etették őket. Korábban lehetett alapja ennek a hozzáállásnak, mert egy bő tartalékkal rendelkezőgyerek nagyobb eséllyel vészelte át a betegségeket, melyekre akkoriban még nem voltak gyógyszerek, mint a kevésbé jól tápláltak. Manapság azonban erre nincs szükség, sőt, ma már tudjuk, hogy az elhízás kifejezetten káros, mert számos betegség rizikóját megnöveli. Akkor még nem tudta ezt mindenki. Hasonló veszélyeket tartogat az is, ha generációk nőnek föl úgy, hogy az iskolában nem tanulnak a homoszexualitásról, és számos félreértés él bennük még felnőtt korukban is.
– Azért van különbség a tájékoztatás és aközött, amikor öncélúan, kvótaszerűen jelenik meg a homoszexualitás a regényekben, filmekben. Jót tesz az efféle nyilvánosság az elfogadás ügyének?
– Nem könnyű meghúzni a határokat. Ez egy kicsit arra hasonlít, mint amikor néhány évtizeddel ezelőtt az amerikai filmekben elkezdtek megjelenni az afroamerikai szereplők. Néha nem is volt különösebb jelentőségük, csak az volt a szerepük, hogy jelen legyenek. Ekkoriban történt az is, hogy az amerikai hadseregben hirtelen megszűnt az üvegplafon, és afroamerikaiak is egészen magas tisztségeket kezdtek betölteni. Nem vonom kétségbe a képességeiket, ám úgy gondolom, hogy az előrejutásuknak szimbolikus jelentősége is volt. Hasonló a helyzet manapság a homoszexualitással is. Mert azt fontos látni, hogy nem a melegség terjed, hanem a róla való gondolkodás. Zárójelben jegyzem meg: mosolyogva figyelem, hogy az én szerény kis életproblémám olyan nagy jelentőséget nyert, hogy Magyarországon a kormányzat legmagasabb szinten foglalkozik vele. Még ha nem is rokonszenves, amit ezzel kapcsolatban művelnek, az sem, hogy Nemzeti Múzeum igazgatóját kirúgták. Habár szokták mondani, hogy aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. A női emancipáció is hasonló utat járt be, mint amit manapság a szexuális kisebbségek elfogadása. A múlt század első felében még előfordult, hogy az apa azt mondta, nem engedi a lányát egyetemre, mert k.rva lesz belőle. Nem arra gondolt ekkor, hogy a lánya a testét fogja árulni az utcán, hanem arra, hogy más értékeket fog vallani. Nem megy férjhez vagy több partnere lesz.
– Ön mit gondol arról, hogy sokan nem tartják kívánatosnak a homoszexualitás hangsúlyosabb megjelenését a kultúránkban?
– Ahogy az egyetemre készülő nők esetében a múlt században, úgy manapság is vannak, akik nem fogadják el, ha valaki nem a hagyományosnak gondolt értékek szerint akar élni. Ennek az elfogadása annál problematikusabb, minél keletebbre megyünk a kontinensen. Én azonban a konzervatív lelkületűembereket is megértem. Ők is tisztában vannak vele, hogy a világnak változnia kell, de úgy gondolják, hogy ezek a változások több rosszat tartogatnak, mint jót. A liberális lelkületűek ezzel szemben arra számítanak, hogy az új dolgokból több hasznunk származik, mint kárunk. Mindkét szemlélet megindokolható, mindkét véleményre érdemes odafigyelni. Valóban vannak olyan helyzetek, amikor a változások túl gyorsan következnek be, esetleg káros következményekkel járnak. De az sem jó, ha elvetjük a változásokat. Nyelvészként gyakran találkozom azzal, hogy az emberek egy része minden nyelvi változást ellenségesen fogad. Nincs magyarázat rá, hogy miért, hiszen a legtöbb módosulás érthető eredményt hoz. Annyi vele a baj, hogy más, mint amit eddig megszoktunk. Ezek mögött az ítéletek mögött nagyon mély érzelmek húzódnak meg, melyeket nem lehet racionalizálni. Ahogy a szerelmet sem lehet.
– Léteznek konzervatív nyelvi újítások is. Itt van mindjárt példának a vármegye vagy az ispán szavunk újjáéledése.
– A nyelv és hatalom viszonya mindig is szoros volt, hiszen a nyelv a befolyásolás eszköze. Victor Klemperer A harmadik birodalom nyelve című kötetében nagyon szemléletesen és mulatságosan mutatja be, hogy a nácik hogyan vitték tökélyre a nyelvi manipulációt. De ezzel a módszerrel nem csak ők éltek. Azt, hogy az Orbán-kormánynak mi volt a célja az ispán és a vármegye kifejezések visszaállításával, csak ők tudják. Nem biztos, hogy ezzel az ellenzékieket akarták bosszantani. Lehet, hogy úgy gondolták, a választóik egy részének tetszeni fog. Ők nemes és szép gesztusként értékelik ezt, még akkor is, ha gyakorlati jelentősége nincsen. A nyelvhasználat megváltoztatásával nem az a probléma, hogy egyeseknek nem tetszenek az új kifejezések, hanem az, amikor ezeket népbutítás céljára használják. Elhitetik az emberekkel, hogy ezek azok a dolgok, amelyek fontosak az ország számára, holott ez nem így van. Az az érzésem, hogy az Orbán-kormányzat hallatlan ravaszsággal, kommunikatív ügyeskedéssel rágja bele magát a magyarok lelkébe. Ennek eszköze a vármegye és a béketábor kifejezések újraélesztése is. Nekem nem az a legnagyobb bajom velük, hogy lopnak, persze lehet, hogy ők többet lopnak, mint mások. Azzal is együtt tudok élni, hogy a családtagjaik és a barátaik kezére játszanak vagyonokat. Sokkal jobban zavar az a népbutítás, amit a Fidesz-propaganda művel. Például az, hogy az Európai Uniót tudatosan ellenségként igyekszik megjeleníteni. Szegény Brüsszelt használják erre a célra, ami egy nem is olyan jelentős város Európában, mégis úgy állítják be, mintha annak a legyőzése valami hatalmas cél lenne. Igyekeznek kisiklatni az évszázadok óta tartó nyugatosodási törekvést.
– A jelek szerint az igyekezetük nem ütközik nagy ellenállásba. Egy interjúban nemrégiben arról beszélt, hogy a magyar társadalomban él valamiféle vonzalom a feudális jellegű viszonyokhoz. Ez a lelkület ágyaz meg a demokratikus értékekkel szembeni szkepticizmusnak?
– Ez egy nagyon bonyolult problémakör, szorosan összefügg az emberi lélekkel. A feudalizmusnak az volt a nagy találmánya, hogy emberi kapcsolattá alakította azt, ami a Római Birodalomban még kizárólag katonai és politikai kapcsolat volt. Az emberek között létrejött egy szerződés, ami nagy vonalakban arról szólt, hogy én dolgozom a földeken, a termény egy részét pedig neked adom, hogy cserébe megvédj engem a veszélyektől. Ez nem áll messze a mai viszonyoktól sem: mi befizetjük az adót, az állam annak egy részét befizeti a NATO-nak, a NATO pedig megvédi a szövetségi rendszer tagjait, köztük minket is. A különbség annyi, hogy most hiányzik a személyes kapcsolat a védelmezővel. Ennek a távolságnak megvannak az előnyei és a hátrányai. Nem kell folyton a fölöttem állók szeszélyeit lesnem, ezzel szemben figyelembe kell vennem a társadalom többi tagjának az érzékenységét. Legyen szó nőkről, vallási, etnikai vagy szexuális kisebbségekről. Ez utóbbitól, az elfogadástól, én úgy látom, még elég messze vagyunk. Nálunk sokan a fölöttük állók jóindulatától remélik a boldogulást. Nagyon is számítanak a családi és baráti kapcsolatok, az, hogy ki hova született. Én liberális emberként ez ellen tiltakozom.
– És mit gondol azokról a folyamatokról, amelyek az oktatásban zajlanak? Mi lehet a cél?
– Nem járok az iskolákba, nem tudom, hogy pontosan mi történik. Erről a témáról én is a sajtóból tájékozódom, és azt látom, hogy a kormány rendelkezései miatt a tanárok elhagyják a pályájukat. Nem világos, hogy pontosan mit akar a Fidesz. Szerintem ez a dolog már önjáróvá vált, a középszintű vezetők úgy érzik, hogy nekik állandóan csinálniuk kell valamit. Egyáltalán nem helyeslem, sőt súlyos bűnnek tartom, de valahol értem, hogy a párt meg akar szabadulni nagyszájú pedagógusoktól, akik a Fidesz ellen nyilvánulnak meg, vagy esetleg ellenük hangolják az ifjúságot. Na de ez biztosan nem igaz az összes kirúgott, ellehetetlenített tanárra. Az a baj ezzel az egésszel, hogy Orbán körei már nem tudják leállítani a folyamatot, és talán nem is akarják, mert így lehet fenntartani az állandó éberséget, és azt, hogy mindig történjen valami. Ez engem a kommunizmus kezdeti korszakára emlékeztet, amikor az éberség volt a legfontosabb. Ezért találták ki akkoriban a koncepciós pereket. Állandóan résen kellett lenni. Az az érzésem, mintha a tanárok elleni fellépés magától menne tovább, mint egy paradicsompasszírozó gép, amiből már kifogyott a paradicsom, ezért saját magát kezdi passzírozni.
– Bár a magyar oktatást néhány lépés távolságból figyeli, a tananyag alakításából mégiscsak kiveszi a részét, hiszen nemrégiben jelent meg új könyve, Az ember tragédiájának modern, prózai nyelvre való átültetése. A nyelvi hagyományok megváltozásánál talán egy dolog szül több indulatot, amikor valaki hozzányúl a klasszikusokhoz. Milyen fogadtatásra talált a könyv?
– Nemrégiben meghívtak egy Madách-kiállításra Balassagyarmatra. Közel ötvenen jöttek össze, zömében magyartanárok, Magyarországról és Szlovákiából is. Ők mindannyian üdvözölték ezt a kiadványt, mert úgy gondolták, hogy így a gyerekek könnyebben megértik Az ember tragédiáját. Rá is kérdeztem, hogy mi lesz akkor, ha a tanulók egy része csak az én szövegemet olvassa, ők pedig azt válaszolták, hogy legalább azt elolvassák. A tanárok szerint már a legjobb gimnáziumokban sem értik a gyerekek a régi szövegeket. Régóta vita tárgya, hogy a klasszikusok eredeti nyelven való fogyasztásának van-e jelentősége, vagy csak a művek tartalma érdekes. Gondoljunk csak a Bibliára, amelyet az egyházak az 50-es évektől kezdve viharos sebességgel kezdtek újra lefordítani. Rájöttek, hogy a hívek már nem értik, mit jelent az, hogy malaszttal teljes. Hiába gyönyörű szövegek ezek, az egyházi vezetők végül arra jutottak, hogy Krisztus azért jött el közénk, hogy átadja nekünk az üzenetét, nem azért, hogy az emberek értelmetlen szavakat gajdoljanak. Madách szintén azért írta a művét, hogy az emberek elgondolkozzanak rajta. Elgondolkozni pedig csak úgy lehet, ha értjük az adott szöveget. Én úgy érzem, hogy a fordításaimmal a hazámat szolgálom.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 47. számának (november 24–30.) nyomtatott változata.
