A nemzetállam és az államnyelv a sokszínűséget hirdető Európában talán csak Lengyelországban esik egybe százszázalékosan, a második-harmadik helyért Görögország (98 százalék) és Magyarország (97 százalék) vetélkedhet. (Bár ugyanekkora az arány Franciaországban is: cca. 97 százalék; és Olaszországban is csak picivel kisebb: 96 százalék.) A legnagyobb államnyelvi-anyanyelvi szakadék a vizsgált európai országok közül Spanyolországban tapasztalható (ahol az összlakosságnak alig 81 százaléka használja a mindennapi – otthoni, családi, baráti – érintkezésben a kasztíliai spanyolt). Legeslegújabbkori történelmünk persze ennél jóval nagyobb anomáliákat is produkált: Ukrajna lakóinak alig 55 százaléka használja (hozzátenném: ismeri) az ukrán nyelvet a napi érintkezéseiben.
Míg régebben szerte a világon – Európában is – számos soknemzetiségű-soknyelvű-sokkultúrájú ország, monarchia, birodalom létezett, az elmúlt kétszáz évben a homogenizálódás folyamatosan felgyorsult, és manapság – legalábbis a köznyelvben – az ország, a nemzet és az államnyelv mindenütt egybeolvadni látszik: Lengyelországban lengyelül beszélnek, Spanyolországban spanyolul, Romániában (és most már a Moldovai Köztársaságban is) románul, Magyarországon meg magyarul… Még ha nem mindig igazak is ezek az állítások – egy régi viccre utalva: Belgiumban sem belgául beszélnek…
Viszont mintha a nyelvi sokszínűségről, a kisebbségi nyelvekről és használatukról – s ezzel együtt a kisebbségek jogairól – nem lenne olyan trendi manapság beszélni… (Még a szuperdemokratikus Amerikában sem…)
Minderről egy spanyol nyelvű újságban olvastam, amely a magát ’fact tank’-nak nevező Pew Research Centerre, annak saját 2019-es felmérésekből származó adataira hivatkozott.
A PRC a világot – és benne természetesen az USA-t – alakító témákról (trendekről) próbálja tájékoztatni a közvéleményt, egyben kutatja annak is az alakulását, kiemelten a demográfiai kérdéseket vizsgálja. Vizsgálódásai eredményét közzéteszi, de (párt-)politikai állásfoglalás nélkül. (A PRC tulajdonképpen a Sun Oil Company vezetője, Joseph Pew és családja által 1948 és 1979 között alapított Pew Charitable Trusts kutatóintézménye. Ilyen think tank pl. az Open Society Foundation, nálunk ismertebb nevén a Soros-alapítvány is, amely azonban előkelő helyen van, benne a Top 30-ben, a 27. helyen.)
A spanyol lap nem vitatja a PRC Spanyolországgal kapcsolatos megállapításainak a lényegét (mármint azt, hogy a spanyolföldi háztartásoknak csak a 81 százalékában beszélnek otthon is (kasztíliai) spanyolul; a lakosság jó 12 százaléka katalánul, illetve az ahhoz közel álló valenciaiul érintkezik ismerőseivel (és ’nemzettársaival’), mintegy három százalék galíciai (a portugálhoz hasonlító gallego) nyelven teszi ugyanezt, nagyjából egy százaléknyi baszk pedig a maga nyelvén. Az ’államnyelvet’ (ez a kasztíliai spanyol, a castellano) legfeljebb az összlakosság 81 százaléka beszéli kizárólagosan. (A fölmérés készítői megjegyzik, hogy Hispániában egyelőre nem mérhető országos méretekben az arab vagy a román nyelv, bár igen nagyszámú vendégmunkás beszéli ezeket… Jelen írás jegyzője teszi hozzá, hogy Spanyolországban a vendégmunkások – egyben a ’migránsok’ – túlnyomó része Latin-Amerikából érkezett, ők viszont nyelvileg a spanyol államnyelvet beszélők tömegét erősítik).
Európában tehát – úgy tűnik, véglegesen – megszűnt a világháborúk előtti poliglottság, az egy államon belüli soknyelvűség; a mostani nyelvi (és nemzetállami) norma, a szabvány: a homogenitás, az egynyelvűség. Öten vannak 95 százalék fölött (azaz: ahol szinte mindenki az ’államnyelven’ érintkezik, otthon is): a lengyelek száz százaléka csak lengyelül beszél, a görögök 98 százaléka csak görögül, a magyarok és a franciák 97 százaléka is csak a ’nemzeti nyelven’, az olaszok 96 százaléka is. A németeknek és a litvánoknak csak a 90 százaléka; azaz: nekik van egy körülbelül tíz százalékos ’más nyelvi’ bugyruk…
A PRC-fölmérés szerint a legnagyobb ’más nyelvi bugyra’ a spanyoloknak van (19 százalék), no meg a bolgároknak (majdnem 20 százalék) – az utóbbiaknál ugyanis van egy jelentős őslakos török kisebbség… Az ukránoknál is van egy őslakos nyelvi ’kisebbség’, amely azonban kis híján eléri az államnyelv hordozóinak számát (a lakosság 44 százaléka csak oroszul beszél otthon és egymás között!). Jelentős – de messze nem ekkora arányú; 9 százalékos – a magyar kisebbség Szlovákiában.
Romániára nem térnek ki a PRC-fölmérései: tizenöt európai országot választottak ki csupán a kutakodásra. (Egy elejtett utalásból úgy látom, az lehetett a szempont, hogy az összlakosságban tíz ember közül legalább nyolc a nemzeti/állami nyelvet beszélje a családi asztalnál is, és ebbe eszerint Románia nem fér bele…) Az ukránokat pedig csupán ’elrettentő példának’ iktatták be…
Az európai nyelvi helyzet (s benne az ’idiomatikus diverzitás’) persze manapság is változik – elsősorban a migráció függvényében. Németországban lassan meghaladja a nyolc százalékot a – részben bevándorolt – ’idegen nyelvűek’ számaránya; Franciaországban is túllépett az egy százalékon az arabul beszélők tömbje (Franciaországban a migránsokkal hasonló a helyzet, mint Spanyolországban: elsősorban a volt gyarmatokról, történelmi területekről érkeznek a bevándorlók, akik a francia államnyelvet beszélik.)
Extrém helyzetben van az USA, ahol a lakosság jó tizenhárom százaléka ’hispán’, azaz: érintkezésében anyanyelvét, a spanyolt használja. (Persze ebben a ’latin’ tömbben is folyamatos az asszimiláció, bár az amerikai hispánok száma nemrég meghaladta az országban az afroamerikaiakét.)
A spanyolországi ’nyelvi helyzet’ annyiban tér el a többi európaitól, hogy itt egy ország-(állam, monarchia) területen belül vannak az eltérő (kisebbségi) nyelvet beszélők, és nincs másutt (nyelvi és/vagy történelmi) ’anyaországuk’, mint a kelet-európaiaknak vagy a svájciaknak, belgáknak… Érdekes módon inkább e spanyolhoni kisebbségeknek vannak más országokban saját kisebbségei (pl. Franciaország határmenti baszkul vagy katalánul beszélő ’zárványai’), de a spanyolországi Katalónia, illetve Baszkföld nem funkcionál ’anyaországként’.
Franciaországban a testvériség és egyenlőség nevében a forradalom után – a nemzetállam építése folyamatában – fölszámolták a ’regionális’ nyelveket; ahogyan a XIX. században egyesített Itáliában is. (Olaszországban olvastam, hogy a nyelvi homogenizálás elsődleges eszköze a kötelező katonai szolgálat volt – a haderőben a parancsnoklási nyelv a /toszkán/ olasz volt; később erre még rátett az olasz nyelvű központi sajtó, majd a nemzeti rádió, illetve a tévé; amelyek szintén az államnyelven sugároztak. Az állami tévében a szárdiniai, de az emilia-romagna-i vagy szicíliai riportokat helyi nyelvjárásban adják le, de föliratozzák ’államnyelven’.) Később más országok is követték – vagy legalábbis megpróbálták/megpróbálják követni – a francia mintát…
Spanyolországban (a Spanyol Királyságban…) tízből nyolcan beszélik az egyetlen hivatalos államnyelvet (a kasztíliai spanyolt) otthon is, ugyanakkor több úgynevezett autonóm közösség (ez a nemzeti-etnikai kisebbség egyfajta eufém meghatározása) jogosult a saját területén a ’regionális nemzeti nyelv’ használatára (így ’hivatalosnak’ van elismerve a kasztíliai spanyol mellett a katalán Katalóniában és Valencia környékén meg a Baleári szigeteken; a gallego: Galíciában, a baszk: Baszkföldön). Hasonló – mondhatni teljes – nyelvi jogokkal rendelkeznek pl. a svédek Finnországban, a frízek Hollandiában, a dél-tiroli német-osztrákok Olaszországban – még ha csekély is a százalékos arányuk az össznépességhez viszonyítva.
Németország hosszabb ideje befogadó ország, ezen a téren élen jár Európában – a felnőtt lakosság majdnem két százaléka otthon törökül beszél, plusz most már egy százaléka arabul, hat százaléka pedig egyéb (idegen) nyelven – de hivatalos államnyelvként csak a német funkcionál. Míg Németországban a (bevándorolt) török nyelvhasználók alig érik el a két százalékot, Bulgáriában (őslakosként) meghaladják akár a 14 százalékot is (de az államnyelv ott is kizárólagosan a bolgár)…
Számos ’kisebbségi’ nyelv másodlagos az egyes európai országokban, ami azt jelenti, hogy ezek a kisebbségek szinte minden érintkezésükben elsősorban az ’államnyelvet’ használják, legtöbbször még otthon is, de esetenkint – egymás között – beszélik a saját nyelvüket is (egykori kizárólagos anyanyelvüket) mintegy második nyelvként.A PRC-fölmérés szerint ez a helyzet például Magyarországon, ahol a másodlagos roma nyelvhasználók meghaladják a két százalékot. (Hasonlóképpen Csehországban és Szlovákiában is; Bulgáriában viszont – a PRC szerint – a hat százalékot is elérik!)
Amint a táblázatokból látható, az összehasonlítás kedvéért két nem EU-tag európai ország is szerepel az adatok között (Oroszország és Ukrajna), valamint – ugyanezzel a céllal – néha az USA is. Ukrajna a 44 százaléknyi (csak) orosz nyelvű lakosával az egyik véglet. Míg az Orosz Föderációban a ’más nyelven beszélők’ aránya tíz százalék alatt van, az USA-ban a csak angolul érintkezők száma nem éri el a nyolcvan százalékot. Mivel az Egyesült Államokban nincs az egész országra kiterjedő ’hivatalos’ államnyelv, 31 (egyesült) tagállam külön törvényben biztosította az angol államnyelvűségét; a csak spanyolul beszélők százalékos aránya: 13 százalék.
A nemzetállamokban homogenizálódó Európánkban tehát létezik és érvényesül a nyelvi sokszínűség – remélhetőleg még sokáig. Adja isten, hogy örökkön örökké megmaradjon., és egyetlen nemzetnek, nyelvnek se kelljen eltűnnie – a herderi jóslásoktól függetlenül!
