Borsi-Kálmán Béla történész, műfordító, diplomata, az MTA doktora a rendszerváltáskor került Bukarestbe újsütetű diplomataként. A frissen átalakult A Héttel azonnal termékeny munkatársi kapcsolata alakult ki – akkor már írhattak a lapba diplomaták. Sokan megszerettük. Alább egy korábbi interjújának kibővített és szerkesztett szövegét közöljük.
– Borsi-Kálmán Bélaként ismeri mindenki. Pedig ez csak az írói neve. Miért volt szükséges a névváltoztatás?
Csengerbagoson, ahol születtem, Kálmán Bélának anyakönyveztek, egészen pontosan Adalbert Colomannak. Azért kellett megváltoztatnom a nevemet, mert miután 1972-ben megjelentek az első műfordításaim, kiderült, hogy van még egy Kálmán Béla, aki sokkal híresebb, fontosabb ember nálam, debreceni nyelvészprofesszor, akadémikus, aki finnugor nyelvekből szintén fordít, sőt abban az időben mindketten az Európai Könyvkiadónak dolgozunk. Előfordult, hogy a román fordításom korrektúráját ő kapta meg, én meg az övét. Ezért kellett kényszerből felvennem 1977-ben az anyai nagyanyám nevét is, a Borsit.
– A temesvári leventeperről nemrég jelen meg a harmadik könyve. Miért gondolta úgy, hogy kíván még egy vaskos kötetet a száz év előtti esemény?
– A mára feledésbe merült első román politikai per elnevezését a Leventeszövetségtől nyerte, amely Márton Albert ügyvéd javaslatára a magyar nemzeti érzésű temesvári ifjúság titkos tömörülése lett, azzal a jelszóval, hogy amennyiben az első világháborút lezáró békekonferencia határozatára hivatkozva a románok kiürítenék a Bánságot, a baloldali ipari munkásság esetleges megmozdulásával szemben megbízható karhatalom álljon rendelkezésre. A szövetségben részt vevőket 1920. március 31. és április 8. között állították ad-hoc hadbíróság elé a temesvári Tiszti Kaszinóban. Bár felelősségre vonásukat irredenta akciónak is lehetne nevezni, hiszen ilyen céllal használták fel, mégsem tekinthető teljesen annak, hiszen hiába volt bent a városban a két román hadosztály, a település még Magyarországhoz tartozott. A felállított hadbíróság is pont emiatt volt illegitim.
Magát az eseménysort egy erdélyi származású, nagyon intelligens román politikus, Alexandru Vaida-Voevod állította előtérbe, aki 1919 decembere és 1920 márciusa között külügyminiszter és miniszterelnök is volt. Ő képviselte a román álláspontot Párizsban, illetve Londonban a nagykövetek konferenciáján. Amikor még volt némi esély a nagyon súlyos magyar békefeltételek enyhítésére, például elméletileg még lehetségesnek tűnt a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad–Temesvár-vasútvonal megtartása. Vaida-Voevod viszont nagyon taktikusan a temesvári történetet úgy állította be, hogy a Bánság elrablására tör, tehát rendkívül veszélyes akciónak minősítette, amely az akkor államjogilag még nem is létező Nagy-Románia területi épségére tör.
Amikor 1991-ben foglalkozni kezdtem az eseménnyel, Bárdi Nándor kivételével a történészek közül senki nem tudott róla, a Temes megyei levéltárban sincsen nyoma. Én sem szerzek róla soha tudomást, ha a főkolompos, ifj. Niamessny Mihály unokaöccse, O’sváth György, Antall József néhai miniszterelnök külpolitikai főtanácsadója nem kér fel, hogy nézzek utána. O’sváth György nagymamája az a Niamessnyné Manaszy Margit írónő volt, ifj. Niamessny Mihály édesanyja, aki a Villámlik messziről címen kiadott naplójában írt először a temesvári leventékről. Ennek első kiadása Herczeg Ferenc ajánlásával jelent meg, majd a két világháború között több kiadást is megért. Az én harmadik leventeperes könyvem is azért viseli a Kisfiúk a nagy viharban címet, mert 1937-ben Manaszy Margitnak is megjelent egy bestsellere Kislányok a nagy viharban címmel a történetről. Ha én tudtam volna erről, megspórolom munkám egy részét, de sajnos menet közben derült ki, hogy ez a nagysikerű ifjúsági regény létezik. Az elkészült monográfiát az Erdély története című híres trilógia főszerkesztőjének, a végtelenül szerény Szász Zoltánnak ajánlottam 80. születésnapja alkalmából. Ugyanis 1987 elején, épp azon a genfi kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, amit az egy évvel korábban megjelent trilógia kapcsán rendeztek meg a svájci magyar emigráció illusztris tagjai. Az ottani szereplésem alapján ajánlott engem a neves középkorász Vajay Szabolcs O’sváth György figyelmébe. Most azért nyúltam még egyszer hozzá a témához, mert így nyílt lehetőségem, hogy az O’sváth által 2010-ben átdolgoztatott változatba bekerült pontatlanságokat korrigáljam, továbbá 2019 elején felcsillant annak esélye is, hogy hozzájuthatók a hadbírósági aktákhoz. Magyarán lett hozzáfűznivalóm.
– Kiket és miért állítottak hadbíróság elé a Trianon-előtti „levente-pörben”, milyen érdekességekre derített még fényt?
– Negyvennégy főt tartóztattak le 1919 januárjában, ebből négyen megszöktek. A megmaradt negyven személyt vették elő, többekre közülük halálbüntetést kért Iorgulescu kapitány, aki Bukarestből érkezett. A fiúk java része piarista gimnazista volt, illetve velük egykorú ipartanonc, de akadt köztük néhány egyetemista is, köztük az egyik vezéralak, Dér István, de még egy román fiatalember is csatlakozott hozzájuk, Leposa Árpád, aki Szegeden tanult, és magyarnak tartotta magát, a többiekhez hasonlóan. Igazából a szerb csapatok bevonulása késztette őket arra, hogy szervezkedni kezdjenek, valahonnan fegyvereket is szereztek. Akkor buktak le, amikor 1920. január 18-án valamelyikük elszólta magát egy kocsmában, egyébként is volt már közöttük egy spicli, aki pár nappal korábban beköpte a legényeket. Kíváncsi voltam, kik voltak ők, ezért komoly családtörténeti kutatásokat végeztem mindegyikükkel kapcsolatban. Eredetük feltérképezése lehetőséget adott arra is, hogy megírjam, mi történt a Bánságban attól kezdődően, hogy Savoyai Jenő vezetésével 1716. október 13-án kiűzték innen a törököket, egészen a szerb csapatok 1918. november 17-i bevonulásáig. Ez legalább három könyv az egyben. Benne van a leventeper, ennek ürügyén a bánsági társadalom- és mentalitástörténet, iparosodás, civilizálódás, magyarosodás (beleértve annak köznemesi mintáit), vagyis – mint cseppben a tenger – lényegében a teljes magyar polgári átalakulás tömör históriája, valamint egy rövid eszmetörténeti összefoglaló: a magyar–román nemzetépítő törekvések egymásra vetített vázlata. S beleszőttem a kötet születésével kapcsolatos, meglehetősen fordulatos kutatástörténeti epizódokat is. Mindez többszöri nekirugaszkodás végterméke, huszonkilenc év munkája.
A könyv első változatával 2006-ban nagydoktori címet szereztem. A második változatot O’sváth György újabb felkérésére dolgoztam ki, lényegében átszerkesztettem. A harmadik pedig az első kettő szervesnek remélt összegzése. 2019 elején, mint föntebb utaltam rá, úgy tűnt, előkerülnek végre a periratok is, de végül nem így történt. Harmadszor is hoppon maradtam! Kiderítettem viszont, hogy a Manaszyak sem görögök, hanem ugyanolyan makedorománok (arománok), mint a Gozsduk, a Damaschinok, a Mocsonyiak, vagy a Sina bárók, akik görög tudattal rendelkeztek és görögül beszéltek, de sajátos módon ők nem a bizantinus reflexeket átörökítő, „fanarióta” jegyeket hordozó román nemzetté válást, hanem a nemesi típusú magyart választották: elmagyarosodtak. A Niamessnyek eredetileg Liptó megyei tótok voltak, onnan kerültek először Biharba, majd a Bánságba. Feltártam, hogyan és miért – milyen betagozódási (nemesi) mintákat követve – következett be az, hogy bár etnikailag eredetileg egyik család sem volt magyar, mégis magyarrá lett. Érdemes megjegyezni, hogy Niamessnyné Manaszy Margit, és így a leventeper egyik fővádlottja, a mindössze 23 évesen öngyilkosságot elkövető ifj. Niamessny Mihály őse, Eliadès Manassis (1733–1813) sem volt akárki. Páduában szerzett orvosi diplomát és évekig a bukaresti görög tannyelvű Fejedelmi Akadémia rektoraként tevénykedett; nem mellesleg a leghíresebb, legjobb emlékű fanarióta uralkodónak, Alexandru Ipsilantinak volt a bizalmasa, belső titkos tanácsosa, nyugati követe.
– Évekig diplomataként dolgozott. Műfordítói, történészi háttérrel hogyan került bele ebbe a körbe?
– A rendszerváltás utáni elitváltásnak (legalábbis módosulásnak) köszönhetően. Számos magam fajta bölcsész, akiket korábban a Külügyminisztérium közelébe se engedtek, hirtelen új lehetőségekhez jutott. Két barátom, Kovács István és Kiss Gy. Csaba, akik valamivel idősebbek voltak, mint én, rávettek arra, hogy valljak színt, lépjek be a Magyar Demokrata Fórumba (MDF). Egy évvel később, 1991. áprilisában, amikor a fórum párttá alakult, ebből már – bukaresti kiküldetésem ürügyén – kimaradtam ugyan, de ezzel a társasággal mindmáig tartom a kapcsolatot, s változatlanul azonosítom magam eszmeiségükkel. Így lettem tagja a külügyi bizottságnak mint második számú francia és első számú román referens. Amikor az Antall-féle csapat megnyerte a választásokat, Jeszenszky Géza, akinek korábban kollégája voltam a Széchenyi-könyvtárban, egy április 15-én tartott értekezleten jelezte, hogy valószínűleg ő lesz a külügyminiszter. Arra kért mindnyájunkat, írjuk fel egy A 4-es papírra, milyen szerepet vállalnánk az újjáalakuló magyar diplomáciában. Én ekkor szerényen bejelentettem, hogy bukaresti kulturális tanácsos lennék leginkább. Sose felejtem el, mindenki megdöbbent ezen. Amikor 1995-ben megtörtént a kis „rendszervisszaváltás”, és mindenkit kirúgtak, én majdnem átmentem a rostán: többekben felmerült, hogy engem talán meg kéne tartani. Ugyanis Bukarestben, „az első vonalban” időközben megtanultam, mit jelent a diplomácia. Tetszett is nekem ez a munka, politikai elemzőként is el tudtam volna magam képzelni. Amikor 1998-ban újból felkértek, Párizst választottam. Ez is jó döntésnek bizonyult, hiszen szabadidőmben kedvemre kutathattam a francia könyvtárakban. A román mellett ez volt az a másik idegen közeg, ahol jól mozogtam, hiszen 1982/1983-ban már eltöltöttem egy akadémiai évet Franciaországban ösztöndíjjal, és majdnem olyan jól beszéltem franciául, mint románul. Úgyhogy jutalomjáték volt Bukarest után Párizs, ahol – a „frontvonalon” – nincs túl kellemes dolga a magyar diplomatának, különösképpen, ha a munkatársai egy része is nehezen hiszi el, hogy nem ír jelentéseket róluk. (Az 1990-es „rendszerváltáskor” én voltam az egyetlen „új fiú” a követségen!)
Harmadik kiküldetésem oka kicsit összefügg a történészi tevékenységemmel, pontosabban annak 1990 utáni megítélésével. Az ugyanis senki előtt nem titok, hogy a magyar történetírás fősodorja, még az ezredforduló körül is: vagy a hajdani állampárt iránt érzett bevallhatatlan rokonszenvet, vagy nyíltan a „trendi”-nek számító SZDSZ eszmeiségének volt híve. Ilyen közegben, mint időközben többen körmönfont módon értésemre adták, megbocsáthatatlan, ha valaki az MDF közeléből indul. Mivel én ezt tettem, be lettem skatulyázva, rám került a „jobboldali” billog. (Ennek érzésem szerint – a „szekértáborosdi” című összmagyar társasjáték ’szabályaiból’ következően – nagy szerepe volt 1990 utáni munkáim, főként a mostani monográfia 2006-ban publikált első változatának a korábbinál kritikusabb recepciója.) Végül is ezért döntöttem úgy, dacból, hogy 2011 és 2015 között vállalok egy harmadik diplomáciai missziót is. Ezekben az években alaposan belemerültem a francia belpolitikába. Rengeteg jelentést írtam a terrorizmus előszeléről, példának okéért Mohamed Merah 2012-es Toulouse-i merényleteiről vagy a Charlie Hebdo elleni 2015. január 7-i támadásról. Majd 2015. augusztusában hazajöttem, és 2018. március 22-én nyugdíjba vonultam. A diplomáciában tizenhárom évet és egy hónapot töltöttem el.
(Ismét csupán zárójelben jegyzem meg, hogy 1990-ben diplomatává átvedlett „ejtőernyős” bölcsész társaim közül tudtommal csak én „zenésítettem meg” külügyi elemzéseimet: első „irakológiai” könyvem a 2003-as könyvhéten jelent meg Pillanatkép címmel. Ezt két másik geostratégiai esszékötet követte 2004-ben, illetve 2013-ban. De csupán azt értem el velük, hogy tovább szaporítottam a velem, pontosabban történészi pályámmal kapcsolatos kérdőjeleket…)
– Mivel a párizsi magyar nagykövetségen kül- és belpolitikai elemző egyaránt volt, bizonyára válaszolni tud arra a kérdésre, mit gondolnak rólunk, magyarokról a franciák?
– Az átlag francia nagy tévedésben él velünk kapcsolatban. Az alapvető dolgokkal sincsenek tisztában, a nyelvünkről sem tudnak sokat. Döntő többségük még mindig azt hiszi, szlávok vagyunk. Ennek a tudatlanságnak részben az is az oka, hogy a Habsburg Birodalom részei voltunk, amely évszázadokon át, a kontinentális hegemóniáért folytatott harcban Franciaország legnagyobb ellenségének számított. Napóleon kémei 1809-ben azzal a feladattal érkeztek ide, hogy kipuhatolják, hogyan lehetne leválasztani bennünket a Habsburgokról. A helyszínre érve meglepődtek azon, mennyire rokonszenvesek a magyar urak. Arra viszont nem jöttek rá, hogy azért érzik/látják őket ilyeneknek, mert – a horvát és a lengyel mellett – tipológiailag a magyar társadalomfejlődés hasonlít a legjobban a franciához, annyi különbséggel, hogy mintegy százötven évnyi fáziskésésben van. Nem is nagyon érdekelte ez őket, mert – különösen a az 1867-es Kiegyezés után – leginkább ismét az foglalkoztatta idevezényelt ágenseiket, például a monográfiában is szereplő temesvári alkonzult, hogyan gyengíthetnék meg az „ősellenség” természetes szövetségesét, az Osztrák-Magyar Monarchiát, hiszen mindenképp revansot akartak venni Németországon a Sedan-i vereségért és Versailles-i tükörteremben 1871. január 18-án elszenvedett sérelmekért. I. Vilmos császár itt kiáltotta ki ugyanis a második német birodalmat.
– Az Aranycsapat – és ami utána következik című könyve, amellyel tavaly ilyenkor lepte meg az olvasót, szintén egy korábbi sikerkiadványának átdolgozása. Történészként milyen következtetésekre jutott a magyar futball hőskorszakát illetően?
– A könyv első kiadása hatalmas siker lett, pillanatok alatt elfogyott (harmincnégy méltatás jelent meg róla, ami egyéni csúcs!), mivel senki sem hitte el, hogy van, akinek kívülről és belülről is rálátása lehet a történetre, s egyáltalán újat tud mondani erről a csontig lerágott témáról. Sőt mindezt megfejelve, szépírói erényekkel képes újrafogalmazni az Aranycsapat mítoszát, történelmi, társaslélektani összefüggésbe képes helyezni a jelenséget. A kötetben rávilágítok arra, történelmileg miért kellett ennyire magas nívójúnak lennie a magyar futballnak az 1920-as évektől 1954-ig. Nyilván azért, mert ez egy kompenzációs lehetőség volt. A magyar polgári átalakulás felemásra sikeredett, a francia típusú közép-európai kisbirodalom (Nagy-Magyarország) – a kossuthi „virtuális mintaállam” – létrehozása szintén nem hozott eredményt, csupán óriási területi és nemzetépítési meg presztízsvesztességet. Nem beszélve a nemzeti büszkeséget ért, máig be nem gyógyult sebekről. Tehát valójában itt egy többrétű deficites átalakulás ment végbe, amelynek mindmáig nyögjük a következményeit. Ne szépítsük: a XX. század valódi vesszőfutás volt a magyarság számára. A témára azért kellett visszatérnem, mert az első variáció idején még nem voltak a kezemben azok a titkosszolgálati dossziék, amelyek alapján a folytatásban megírtam azt, hogyan épült be a magyar titkosszolgálat a magyar futballba. Pont az én nemzedékem lett a legfertőzöttebb. 1968 és 1970 között egy olyan társulatban játszottam, a Ferencváros tartalékcsapatában, amelyből később heten lettek nagyválogatottak, s közülük minden jel szerint többen is a titkosszolgálatok látókörébe kerültek, mint utólag kiderült. Én, részben saját emlékfoszlányaim alapján (is), ezt a jelenséget írtam meg, közelebbről azt, hogy ennek a pártközponti utasításra elrendelt manővernek milyen volt a hatásmechanizmusa, miként erősítette föl a XX. századi magyar társadalomfejlődés egyik rákfenéjének számító kontraszelekciót, magyarán miért romlott el a magyar futball, amely egyébként hál’Istennek épp most kezd kimászni a gödörből.
– Diplomataként és történészként is tanulmányozta a magyar–román nemzetpolitikai kapcsolatokat. Egyik kötetében illúziókergetésnek nevezte a két állam együttgondolkodási kísérleteit. Jelenleg milyen ez a viszony?
– Az Elvetélt bizánci reneszánszból Nagy-Románia – Egy állameszme etnogenezise című könyvemben (Magyar Szemle Könyvek), 2018-ban megírtam erről a véleményemet. A kötetnek semmiféle visszhangja nincs Romániában. Miért is lenne, hiszen magyarul van! Igaz, idehaza sem részesült falrengető fogadtatásban, nem is számítottam rá, hiszen őszintén megírtam benne, miért sikeresebbek objektíve a francia típusú nemzetépítés terén a románok, mint mi. Mert a francia nemzetállam/államnemzet (État-nation) séma megvalósításának jobbak Romániában a demográfiai, szociológiai és társadalomtörténeti feltételei. A sikerességbe a máig fennálló kedvező geopolitikai lehetőségek – a szerencsés és ismétlődő csillagállás! – mellett, részben abból következően, persze belejátszik a román elit öröklött politikacsinálási képessége is, amit én fanariotizmusnak nevezek. Amit napi szinten csinálnak, arra 1995 (bukaresti külszolgálatom vége) óta már nincs rálátásom, de azt érzékelem, hogy továbbra sem tudnak kilépni a húzd meg, erezd meg hintapolitikából, amely 1856 óta kísértetiesen sikeresen működik. Minden attól függ, nem kényszerül-e módosulásra az amerikai geostratégia. Mert amíg Deveseluban, Konstancán, Aranyosgyéresen és Temesvár környékén amerikai támaszpontok vannak, addig a magyar politikai érdekérvényesítés, Romániában túl sokat nem remélhet. Miért is kéne a bukaresti stratégáknak bármit is módosítaniuk, ha 1918-ban Ionel Brătianu ’iránymutatásával’ kifogták a kedvező szelet, és száz év alatt nagyjában egészében az következett be, amit ők akartak? Hogy mi fog következni? Minél kevesebb magyar él majd Romániában, annál több jogot fog az a kevés magyar kapni. A végén már mindent megkapnak, csak épp magyar nem lesz már elegendő számban, mint német napjaink Elzász tartományában… Amíg ugyanis a térségünk népei/nemzetei/elitjei (és történészei) nem szakítanak ezzel a föntebb említett francia típusú nemzetállami logikával – s ennek egyelőre semmi jele! – addig az úthengert nem lehet megállítani… az csak megy feltartóztathatatlanul előre akárha egy lávafolyam s mindent bedarál, letarol, egyneműsít, ami az útjába kerül…
– Milyennek látja Európa jövőjét, és milyennek Magyarországét?
– A koronavírus-járvány miatt mindent újra kell majd gondolni, tehát paradigmaváltások sora fog bekövetkezni. Az biztos, hogy ekkora zűrzavar 1918 óta nem uralkodott a világban. Két tábor alakult ki, amelyek között nincs átjárás. Vannak a globalizmus képviselői, akik nemzetek feletti világkormányt és formátlan (amorf) társadalmakat akarnak egy mindentudó csalhatatlan elittel az élükön, és vannak a szuverenisták, köztük mi, magyarok, akik továbbra is nemzetállamokban gondolkodnak, mindennek további következményével. A két világlátás nehezen köthet kompromisszumot. Vagy–vagy. Hogy ebből az ellentétből hogyan jövünk ki, csak a Jóisten tudja. Nagyon halkan és szomorúan jegyzem meg, hogy az „őshonos” nemzeti kisebbségek számára egyik „megoldás” sem ígér tejjel-mézzel folyó Kánaánt…
Némi reményt adhat, hogy nem lehet mindig balszerencsénk, de arra sem számíthatunk, hogy megússzuk ép bőrrel.