Pillantás a kilencedikről
Részben igaza van a Magyar Nemzet publicistájának, amikor azt írja: a magyarországi baloldal vesszőfutásának oka, hogy tizennégy év alatt bukásának helyes diagnózisáig sem jutott el. A folytatás már, természetesen, nettó butaság, ahol arról értekezik, hogy nem vették észre, illetve tagadják, hogy ellenfelük – értsd: a Fidesz – az emberek valódi problémáival foglalkozik. Erre most nem is térnék ki bővebben, elég, ha annyit jelzek: az elmúlt tizennégy év inkább a NER tökéletes kiépítését hozta el, ahol pénz, hatalom, kontroll minden a kormánypárt/fő kezében van, ahogy ez egy alibi demokráciában illik.
Viszont: nézzük az állítás első részét, azaz a helyes diagnózis felállítását. Mert ebben kétségtelenül van bőven igazság. Alapvetően abban, hogy az ellenzék nem tudott megfelelő választ, igazi reakciót kidolgozni a túlhatalommal szemben, és mert nem tudott, nem is akart ezen közösen gondolkodni, folyamatos torzót szült. Most is ez történik. Ha visszatekintünk erre a csaknem másfél évtizedre, azt látjuk, hogy átmeneti és nem teljesen kidolgozott időszakokon kívül, az ellenzékbe szorult pártok – kivéve a Fidesz pszeudo ellenfeleit – folyamatosan egy lefelé tartó spirálba lökték magukat. Megismétlem: ez történik most is. Amúgy most két ellentétes irányt látunk: az MSZP az önfeláldozást választotta, a DK pedig az önfelmentést. Ám mindkét helyen hiányzik az az átfogó elemzés, hogy hol történt a hiba, történt-e egyáltalán. Az ugyanis, lehetetlen, hogy az amúgy összefogott két párt egyike úgy látja: semmi komoly gond nem volt, a vezetés tagjai együtt mennek tovább, a másik viszont tisztáldozatokat hoz, és csak erősíti azt a narratívát, hogy igazában már nem is létezik, nincs is rá szükség. Legalább is ebben a formában nincs.
Ez utóbbit képviseli Lendvai Ildikó is, ezért van vele vitám. A 2024-es helyzet ugyanis jelentősen eltér a korábbi időszakoktól, miközben persze nyilvánvalóan összefügg az említett másfél évtized hibáival (vö: diagnózis hiánya.) Idén ugyanis teljesen új helyzettel kellett szembesülniük a magyar politikai élet szereplőinek. Valamennyien egy hagyományos, mondhatni a státus quót erősítő kampányra készültek, fogalmazhatok úgy is: egy kényelmes választás előtti időszakhoz, amelyben nagyjából kiosztottak a szerepek és a várható mandátumok is. Ebbe a szituációba robbant be Magyar Péter, maga sem tudta, milyen reményekkel. Nem megfogalmazott politikusi vágyai azonban váratlan lökést kaptak a választóktól, akik éppen a kidolgozatlan ellenzéki stratégiák miatt, és mert tényleg szerettek volna túllépni a Fidesz-világon, tömegesen vonultak fel mögötte. És erre a fordulatra az ellenzéki oldalról semmilyen válasz nem érkezett. Ahelyett , hogy közös haditervvel, okos emberek kidolgozott stratégiájával léptek volna elő, az új kihívóval fordultak szembe, majd a június 9-i vereséget követően azonnal gyászmunkába kezdtek. Nem azt állítom, hogy a vereségből kellett volna győzelmet stilizálni, hanem azt: újra a lefelé tartó spirálba csúsztatták be magukat. Újra külön utakon. Igen, igaz: most sincs diagnózis, nincs stratégia. Ami van, az pedig teljesen ellentétes irányokba mutat. De nem visz sehova.
