Pillantás a kilencedikről
Lassan eltűnnek az utcákról a háború nyomai, új plakátok kerülnek a helyükre, talán békésebbek, de a béke falragasza sem marad ott, noha a fegyverropogás még, ha visszafogottabban is, de továbbra is hallatszik. A politikai romok alatt nem látni még, mennyi is lesz a túlélő, de persze szó nincs össztársadalmi összefogásról, mindenki a saját portája körül szedegeti a törmeléket, nyúl egy-egy segítséget kérő kéz után, vagy épp ellenkezőleg igyekszik elvenni előle a levegőt, a politikai eutanázia szép példáját mutatva.
Kegyetlen három hónapon vagyunk túl, anélkül hogy a háborús időszak megfelelő következtetéseire jutnánk. A Fidesz korifeusiban egy cseppnyi szégyenérzet nem látszik, sőt: úgy gondolják, hogy ezt a háborút igenis el kellett indítani, s bár az ő házaik is romosak, mégis: mindenkit túlélőnek, sőt győztesnek nyilvánítottak. Naponta hallhatjuk tőlük: ők maradtak életben, mindenki más politikai hulla, na jó Magyar Péter és serege majd az lesz, a többieket viszont leterítették, már csak nyomokban léteznek. És ez nagyjából így is van. Már ami a többieket illeti.
De. Mennyivel jobb lenne, ha a károk felmérése folyna. Ha a harcias vezér végre eljutna annak felismeréséig, amíg ő van, addig nem lesz tűzszünet és nem lesz béke. Az egész hadvezéri filozófiája arra épül: gyilkolni kell, eltüntetni az ellenséget, erre kondicionálja csapatait, lássuk be: sikerrel. Nincsenek – vagy csak elvétve – dezertőrök, nincsenek árulók (Magyar szerint majd a választás után tömegesen lesznek; de hol vannak? ), és nincs józan elismerés. Legalább annak elismerése, hogy ebbe a háborúba nem kellett volna belekezdeni, ez a háború csak veszteségeket okozott, megsebezte az egész országot.
Mert ne legyen kétségünk: az igazi vesztes maga az ország. Látjuk – talán maga a Vezér is látja –, hogy egyre szánandóbb a szerepünk, egyre jobban kisodródunk a fő áramból, pedig hittük, hogy ott a helyünk, és nem is látjuk, hogy van-e visszaút. Lehet, hogy már csak a vezéráldozat segítene ezen, de egyelőre marad, ami volt: a mi háborús hősünk továbbra is a fegyverekkel babrál, eszkalálva a maga harcát, nemzetközi téren lövöldöz, de lassan nyilvánvalóvá válik, hogy csak vaktölténnyel. Próbál még bekerülni más csapatokhoz, háborúpárti békepáriakhoz, de hovatovább senki nem bízik benne. Elfogytak mellőle a korábbi harcostársai is, szánakozva néznek rá; már nem tudja elhitetni, hogy neki van a legerősebb serege.
Ők már, ott, túl a határainkon ezt pontosan látják, tudják. Úgy is kezelik. Csak mi itthon nem. Nekünk azt kell látnunk, és azt kell átélnünk, hogy egyetlen jel sem mutat a béke irányába. Hogy semmi nem változik, legfeljebb azok a plakátok tűnnek el az utcákról. És hagyjuk, hogy ránk bizonyítsák: ők a béke, ők a ma, a tegnap, de a holnap is. Hogy nincsenek is itt romok, nincs mit újjáépíteni, nincs dolguk a politikai, és lelki sérültekkel. Azokkal a felnőttekkel, gyerekekkel, aki csak élni akarnak ebben az országban.
Egyelőre csak túlélők vannak, megsebzett lelkekkel, a béke reménye nélkül. Rajtuk ki fog segíteni?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. június 22-én.
