Most, hogy Áder János bejelentésével megtudhattuk, érvényesült Orbán Viktor akarata – mily meglepő… -, és kiderült: tényleg április 3-án lesz az országgyűlési választás, a verseny ráfordult az utolsó kanyarra.
Az eddigiek sem voltak tét nélküliek, innen kezdve azonban minden megtett vagy elmulasztott lépésnek súlya van, súlya lesz.
Ha az elém kerülő orgánumokat olvasom, egyértelműen el kell jutnom arra a következtetésre, hogy az ellenzék nem áll jól.
Három hónappal az előválasztás után – ezen olvasmányok alapján – kijelenthető, a korábban szerzett politikai tőkét sikerült e rövid idő alatt részben fölélni. A kritikák, támadások fókuszában a miniszterelnök-jelölt – illetve immár kibővítve: a csapata – áll, naponta jelennek meg a bírálatok. És most nem a Magyar Nemzetről, vagy a Magyar Hírlapról beszélek, amely refrénszerűen igyekszik bizonygatni, hogy Márki-Zay már a saját táborának is útjában van, sőt Breuer Péter mindenre alkalmatlannak tartja őt (Istenem, Breuer, mint orákulum…).
De pillantsunk rá a 24.hu elemzésére: „Márki-Zay Péter párton kívüli politikusként tapasztalatlanul mozoghat az összefogásban. Egy ilyen szerteágazó koalíció csapattá kovácsolásához a személyes tehetség mellett rengeteg tapasztalatra, kompromisszumra és türelemre van szükség”. Valamint: „több párt delegáltja úgy fogalmazott a 24.hu-nak: a kormányfőjelölt stábja derék, de jóindulatú amatőrökből áll, akik most látnak először országos kampányt közelről. Egy előválasztáson győztes politikus szerint ráadásul a csapat, ahogy maga Márki-Zay is, egyfajta programfetisizmusban szenved.”
Hogy pontosan mit kell érteni a programfetisizmuson, azt nem nagyon tudom, azt azonban igen: a meglévő, pártokhoz köthető kampánycsapatoknak nem nagyon van joguk arra, hogy fölényes bírálatokat fogalmazzanak meg, olyanokat, mint például a kampánycsapat vezetőjével kapcsolatban mondtak, miszerint „soha nem nyert még semmit”. Sajnos ez az utóbbi tizenkét év fényében meglehetősen nagyképű kijelentés. Szerénység – mondaná Bástya elvtárs. De ha nem is a szerénység itt a legjobb szó, annyi feltétlenül elvárható: türelem és együttműködés. És – bár mint újságíró magam ellen beszélek – a „haladó hagyománnyal” történő szakítás. Azaz, ha máskor nem, most végre itt lenne az ideje, hogy ne a nyilvánosság előtt rombolják egymás hitelét, s bár ne legyenek olyanok, mint a fideszesek, de – itt, tényleg a hajrában – próbáljanak meg megküzdeni a problémáikkal a saját berkeiken belül.
Egyelőre ugyanis ez a legfőbb probléma; mindenki a másikat helyezi berken kívülre. Márpedig, ha ez így marad, valóban nincs esély a sikerre.
Az együttműködés, tudjuk, nehéz dolog, kiváltképp, ha az egyéni (párt-) érdekek nagyon is különböznek. De ezt akkor is tudták, amikor döntöttek arról, hogy összebútoroznak, és azzal is tisztában voltak, hogy nem mindenben fog majd egyezni az ízlésük. Nem lenne jó, ha az elkövetkezendő hónapok a különféle bútorok hangos kiszórásáról szólnának.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. január 15-én.
