A Népszava főszerkesztőjének írása a Hírklikkben.
Ugye emlékszünk még arra az ijedtségre, amit az előválasztás első, majd második fordulója okozott, a miniszterelnök-jelölti viták élesbe fordulása. Azt hittük – már akik a kormányváltásban reménykedünk –, hogy a nagy összefogásnak máris vége van, itt már olyan sebeket okoznak egymásnak a versengő felek, amelyek nyolc napon túl gyógyulnak. Mérgezett szavak röppentek egymás felé, a Fidesz-hívők nagy-nagy örömére; azt gondolták, az együttműködésnek már itt vége szakad. Aztán, amikor vége lett a nagy versenyfutásnak, és mégsem az szakította át a célszalagot, akit Orbánék szerettek volna, hirtelen béke költözött az ellenzéki sorokba, mindenki letette a nagyesküt: odaáll Márki-Zay mellé, és lenyeli a vereség keserű ízét.
Tényleg gyors volt az oldódás, ami arra is figyelmeztetett bennünket, ne emeljük magasabbra a napi történéseket, ne vonjunk le egy-egy konfliktusból messzemenő következtetéseket. Ahol vágják a fát – tartja a mondás –, hullik a forgács, de a forgács eltakarítható, és ha így teszünk – és úgy tűnt: így tettek – ott állunk a tisztáson.
Mindezt csak azért bocsátottam előre, mert mostanság mintha újra ugyanott tartanánk, nem látjuk a fától – a tisztást. Kiéleződni látszanak az ellentétek, és az a látszat keletkezik, mintha a párt nélküli Márki-Zay immár útban lenne. Hallani hangokat – maga a jelölt erősíti ezt meg –, hogy egyesek cserében gondolkodnak; új miniszterelnök-jelöltet szeretnének állítani. Nem tudom, hogy így van-e, azt azonban igen, hogy egy ilyen lépés, de már a gondolat is kerékbe töri az ellenzék ambícióját, és – főként – a váltásban reménykedők hitét is. Lehet, hogy ez a zökkenő – és bízzunk benne: nem több annál – szükségszerűen következett be, az előválasztás hosszú menetelése és az összefogás pártjainak eltérő értékrendje, akarata konfliktusokat szül, ám ez sem több annál, mint amit a miniszterelnök-jelölti vitákon éreztünk.
Csakhogy: a választó nehezen viseli a hosszú előkészületeket, főleg akkor, ha majdnem tizenkét év után megtapasztalhatta azt, amit korábban sose: képes lehet az ellenzék diktálni a tempót, saját témákkal uralni a közbeszédet, tud annál többet is, hogy pusztán reagál a Fidesz lépéseire. Hogy tíz év vesszőfutása után fölé tud kerekedni a kormánypárti kommunikációnak, meg tudja szólítani az egységet követelő ellenzéki tábort. Ennek a szavazónak már sok az előválasztás lezárása után eltelt idő, de főként az, hogy újra a Fidesz uralja a médiateret. Ráadásul kap hozzá elég muníciót; a miniszterelnök-jelölt és a pártok közötti üzenetváltások kapóra jönnek a Fidesznek. Minden ilyet igyekszik maximálisan kihasználni, felcsavarni az ellentéteket olyan szintre, hogy átmenjen az üzenet: ezek mindenre alkalmatlanok, különösen arra, hogy bármiben egyetértsenek. Ami már csak azért is fájdalmas, mert eközben itt dübörög közöttünk a Pegasus-ügy, vagy a Völner-ügy, illetve itt dübörögne, ha a zajt nem nyomná el akár Márki-Zay árulózása, akár a pártok neki szóló intelmei. Pedig már régen az új kormány programjáról kellene beszélni, azokról a lépésekről, amelyek meggyőzik az embereket: váltani kell. Ehhez képest még előttünk áll a listaállítás gyötrelmes időszaka – sok-sok sértett ember kiábrándultsága –, és a tervek is csak töredékesen kerülnek elő, azok is többnyire kidolgozatlanul. Mintha élesebb kontúrral mutatná magát a hat (hét) párt különbözősége, Márki-Zay eltérő politikai szocializációja, mint az áhított és meghirdetett egység. Pedig arra lenne szükség, hogy – ha el is hangzanak éles szavak – arra ne hasonló éllel válaszoljanak, talán magának Márki-Zaynak is jobb lenne, ha nem reagálna minden rezdülésre, illetve a közösség vezetőjeként, a konfliktusokat átlépve mutatná fel magát.
Most azt hallani, hogy – egyes jóslatok szerint – az ellenzéki kampány január végén fog berobbanni. Félek azonban, hogy az túl messze van, kiváltképp akkor, ha a nehezen megszületett barátságok széttörnek. Ma újra felerősödött a reménytelenség; nem lehet a Fideszt legyőzni. És, ha ez így marad, illetve elhúzódik, önmagát beteljesítő jóslattá válik. Arra pedig már gondolni sem merek, ha áprilisban újra Orbán kezét emelik a magasba. Ez esetben nem pusztán az elmúlt pár év munkáját dobtuk ki a szemétkosárba, a jövőnk is odakerül.
