Aligha van olyan élvonalbeli (?) politikai szereplő ma Magyarországon, aki ne lenne sértődött, dühös Magyar Péterre. A szinte a semmiből érkező, ám üstökösként tündöklő, immár a profi körbe tartozó, a miniszterférj státuszából kiugró jogász mindent meg is tesz azért, hogy kellően utálja őt a színpad többi szereplője.
A NER-ből érkezve, a NER lebontását ígérve felbolydította az ellenzéki oldalt, és hazugságspirálba kergette korábbi politikai otthonát. Mondom: már az első pillanatban mindenki szinte utálta, csak a közönség nem: Partizán-beli szereplése kellően megalapozta sikereit; akárhova ment, akárhol szólalt meg és fel, a média és a tömegek is vevők voltak a szavaira. Hiába dobott be mindent – az összes eddig felvonultatott lejárató programját – a Fidesz, mind lepattant róla. Sőt: nem pusztán le, vissza is pattant; talán épp azért, mert nagyon is jól ismerte és használta korábbi párttársai eszközeit. Hiába sorolták őt a baloldaliak köze, hiába nevezték háborúpártinak vagy nőverőnek, semmi nem működött.
Legfeljebb az nyugtatta meg némiképp a kormánypárti aktorokat, hogy a közvélemény-kutatások rendre azt mutatták, hogy Magyar és hirtelen elővett pártja sokkal inkább harap bele az ellenzéki táborba, mint a Fideszbe. Jó okkal: a változást remélők, értelemszerűen, onnan érkeztek és érkeznek, mert hát íme, végre felbukkant valaki, aki megingathatja a tizennégy éves NER-birodalmat, aki végre fogást talál az Orbán-rezsimen.
A Magyar-csodára, mondhatni, milliók vártak, jelezvén: itt van ez a csoda Magyar, aki képes lehet kitakarítani a Fidesz-világot.
De ez a csoda, talán éppen ettől vált a káprázaton túl veszélyessé: Magyar bodicsekjei a teljes pályán lökték fel a játékosokat, függetlenül attól, hogy ki melyik kapura játszik. Érthetően: hisz küldetése is az volt, tömegvonzása is ebből állt, hogy nem kellett megneveznie partnereit, nem kellett kompromisszumokat kötnie, a változásban hívők nem fordítottak ugyan hátat korábbi „klubjuknak”, de már nem is hittek eléggé bennük; másfél évtized kevés volt számukra, hogy reményt áruljanak. Magyartól viszont ezt kapták.
Említem ezt most múlt időben, pedig még egyáltalán nem indokolt. Vasárnap Debrecenben, a Fidesz fővárosában is tömegek voltak rá kíváncsiak, kölcsönözve azt a hitet, hogy akár ott is lehet változás. Úgy tűnt, az a botlás, amit a héten elkövetett, Debrecenben még nem hatott, és az is meglehet, a fővárosban sem fog. A botlást, amúgy, érteni vélném: Magyar kétfrontos harcot vív, részint volt gazdái, részint a DK ellen. Kezdetben nyilván, azért, hogy ne lehessen őt balra sorolni, később, a sikereket megízlelve, azért, hogy az övé lehessen a legnagyobb ellenzéki párt.
Ez azonban, már bocsánat, értelmetlen farokméregetés, mert tőle pontosan azt remélik, hogy általa és összességében elbukhat a Fidesz. Azt Magyar sem hiheti – ha hiszi, akkor súlyosan téved – hogy egymaga képes lehet bedönteni a rendszert. És, ha ezt az utat járja, amit a fővárosi önkormányzati választásba belépve próbált ki, akkor eltűnhet a Magyar-csoda, és már nem fogunk beszélni csoda Magyarról sem. Kár lenne.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. május 6-án.
