A hatalom nap mint nap gondoskodik róla, hogy egyre kevesebbnek, egyre kisebbnek érezzük magunkat. Jó, ne beszéljek többes számban, bár azért azt tapasztalom, hogy mások is így vannak ezzel. Akár bevallják, akár nem. Arról van szó, hogy szeretném – így jobb, egyes számban? – megérteni, hogy mit miért csinálnak ott fenn. Hogy a karmeliták okosak és én vagyok buta, vagy valami más van a háttérben. Azt gondolnám, hogy feltétlenül valami más, de egyszerűen nem jövök rá, hogy mi az a valami. Kijelenthetem: szinte semmit sem értek.
Itt van például az e heti bevásárlás (Vodafon, 4IG); elköltöttek 350 milliárdot, csak azért, hogy a telekommunikáció kisebbik része – 49 százalék – magyar kézben legyen. Mert ők elhatározták – ahogy Gulyás miniszter fogalmazott a heti kormányinfón -, hogy a fontos ágazatoknak magyar kézben kell lenniük. (Mellesleg: az 51 százalék nincs magyar kézben?)
Rendben van, mondanám, legyen csak a mi kezünkben a bankszektortól kezdve a médián át a kereskedelmi láncokig, csakhogy mit jelent itt és most a közös tulajdon? Tényleg úgy érezzük, hogy amikor az állam vásárol, akkor velünk tesz jót, a mi kezünkbe helyezi a vagyont? Miért gondolom, hogy az én kezembe nem helyez semmit. Vajon miért? Választhatok, a: vagy nem vagyok magyar, b: csak én vagyok kirekesztve belőle, c: becsapnak.
Miért látom úgy, hogy minden annak érdekében történik, hogy bizonyos személyeket – akik furcsa módon rendre köthetők a hatalomhoz, vagy a hatalom erős emberéhez – előnyösebb helyzetbe hozzanak? És ennek miért örülnek oly sokan, én pedig miért nem vagyok képes együtt szárnyalni velük, azokkal a magyar emberekkel, akik például tapsolnak annak, ha az állam hirtelen – a súlyos válság előszobájában – elkölt közel félmilliárd forintot, egy talán soha meg nem térülő üzletre?
Van egy régi vicc, szalonképtelen ezért nem másolom ide, csak a végét jelzem: itt ülök a megfelelő felszereltségekkel megáldva, és nem jut az eszembe semmi. Egyszerűen nem jut eszembe semmi, arra nézvést, hogy ezek a tranzakciók miért lesznek jók a magyar emberek számára. (Leírtam már ugye, hogy borsódzik a hátam ettől a „magyar emberek” kifejezéstől?) Vagy tényleg úgy van, hogy a vásárlások valójában szándékosan vannak letakarva kommunikációs lepellel, és a végük mindig az, hogy egy valaki, vagy egy csoport jár jól. Én persze hajlamos vagyok elfogadni azt is, ha ez a valódi magyarázat, csak jobban örülnék, ha el is mondanák nekünk. Azt közölnék például, hogy most ugyan kiveszünk az államkasszából 350 milliárdot, de nyugi, hamarosan odaadjuk mind a 49 százalékot a mi barátainknak, a mi magyar barátainknak, az ő kezükben az sokkal jobb lesz. Ez a 350 milliárd pedig csak egy kis természetes segítség, segítség az olyan embereknek, akik jó tesznek majd velünk, veletek. Pont úgy, ahogy a bankok esetében ezt már megmutattuk. Hát nem jobb mindannyiunknak, hogy nem valami csúnya külföldi uralja a bankszektort, a médiát, vagy éppen a telekommunikációt?
De: biztosan jobb lesz. Csak az nem jó, hogy képtelen vagyok felfogni, mi miért történik. Így pedig egyre kevesebbnek, egyre kisebbnek érzem magam.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. augusztus 27-én.
