Pillantás a kilencedikről

A cím most nem elsősorban arra utal, hogy kit vádolok – sokakat lehetne és kellene –, hanem arra, hogy Zola ma lassan már nem tudná elhelyezni a vádiratát egy napilapban, mint ezt tette 1898 januárjában. Nem tudná, mert hovatovább nem lesz Magyarországon országos terjesztésű politikai napilap. E pillanatban még van kettő: az elmúlt tizenhat évben pénzzel alaposan kitömött Magyar Nemzet, és online, illetve mobil applikáció formában a Népszava. Papíron már harmadik hete nincs, és mi változatlanul azért küzdünk, hogy legyen; reménykedünk benne, hogy sikerrel járunk.

De vajon rajtunk és az olvasóinkon kívül szurkol-e bárki azért, hogy a 153 éves Népszava igenis létezzen, maradjon a piacon.

Tudjuk, nyilván tudjuk, hogy a nyomtatott kiadványok fölött lassan eljár az idő. Bár a könyvhét, az olvasók érdeklődése nem ezt mutatja, tömegek állnak sorba egy-egy könyvért, egy-egy dedikációért, de, ahogy mondani szokták, ez más kávéház. És ha már kávéház: ma már nincsenek, vagy alig akadnak olyan kávézók, ahol az értelmiség újságokat olvas egy-egy kapucsínó mellett, ráadásul, ugyanez az értelmiség – értsd: a pályatársak – egyáltalán nem azért szurkol, hogy életben maradjunk, ha van is szolidaritás, az is inkább látszólagos. (A héten az MÚOSZ rendezvényén vehettem részt, ahol a jelent és a jövőt taglalta hét főszerkesztő; egy hang nem hangzott el a Népszava érdekében… De mit reméltem?)

Természetesen nem vádolok senkit, mert az nem visz előre egy tapodtat sem. Itt és most pusztán azt kívántam rögzíteni – ha már Zolát hoztam szóba –, hogy az is erős költői túlzás, miszerint, mint Dreyfus esetében – kettészakadt a társadalom. Az első rendszerváltás – 1990 – alapjaiban rázta meg a napilap-piacot, aztán jött az internet, ami tovább rostálta, és végül a Fidesz-korszak, amely morálisan is ellehetetlenítette a szakmát. Velünk szemben, ugye, az a vád, hogy befogadtuk az állami hirdetéseket, miközben senki nem tud említeni egyetlen olyan írást sem, amely partnere lett volna az Orbán-rezsimnek. Mindent elkövettünk annak érdekében, hogy Magyarországon újra érvényesüljön a jogállam, amelynek ugyanúgy fontos alkotóeleme a szabad sajtó. De a szabadság alapvető eleme a létezés, és az új rendszerváltás (2026) éppen ezt kérdőjelezi meg.

Ha valami kirajzolódott abból az újságírói beszélgetésből, az éppen az: mindenki bizonytalan, mindenki homályosan látja a jövőt. És igen, kimondatott: volna itt dolga az új kormánynak. 

Kétségtelen, van elég feladata, hogy az egész rendszert, tizenhat év rombolását rendbe tegye, hogy valóban visszaállítsa a jogállamot, de talán nem a hátsó sorba tartozik a sajtó ügye sem. Látjuk, hogy az új adminisztráció miként gondolkodik a nyilvánosság kezeléséről, hogy úgy érzi: jobbára megoldja saját maga, élő közvetítésekkel, folyamatos posztokkal. Nem vitás: új korszakot vezettek be, zárójelbe tették, vagy igyekeznek tenni a hagyományos és a nem annyira hagyományos médiaműhelyeket. Ami most látszólag megoldás, de csak látszólag, mert ugyanúgy tévútra viheti a hatalom képviselőit; túlságosan is vonzóvá válik a hamis kép előállítása.

Vádolok valakit? Nem; csak szeretnénk előállítani a valódi a képeket.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. június 13-án.