Pillantás a kilencedikről
Sokat tűnődöm mostanság a politika, és főként a politikai újságírás nyelvezetén. Illetve ez így nem teljesen igaz; már évek óta figyelem e nyelvezet romlását, alászállását. Durva és, ha ez fokozható, egyre durvább hangnemre váltott a média, a jobb oldalon – amely magát szereti konzervatívnak nevezni – elképesztő verseny folyik: ki tud még mélyebbre süllyedni, ki tud még mélyebbre süllyeszteni másokat.
Félreértés ne essék: nem gondolnám, hogy a baloldalon, az ellenzék sajtójában ne fordulnának elő hasonló esetek, sokszor magamra is mérges vagyok az árnyalatlan kifejezések miatt, de legalább bánom, ha megesik velem, és bosszant, ha az ellenzéki nyilvánosságban ilyenekkel találkozom. Bosszant, mert hovatovább kivesznek az érvek, és talán már a közönség sem nyitott rájuk, sokkal hamarabb célba lehet jutni a szélsőséges kijelentésekkel.
Nem tisztem, és nem akarom Gyurcsány Ferencet megvédeni, megteszi ezt ő saját maga, de kétségtelen: immár tizenhat éve neki kell a legtöbb nyelvi abúzust elviselnie. Szüntelenül és egyre megújult erővel támadják, és a szerzők – valóban – azon vetélkednek, ki tud róla több megalázónak szánt mondatot kitalálni. A héten például Rákosi legjobb tanítványának, börtönbüntetést megúszó politikai banditának nevezték. Ő, feltételezem, ma már egy vállrándítással elintézi az ilyen támadásokat, és nyilván helyesen teszi. Nekünk, nekem sem dolgom, mint fentebb említettem, hogy megvédjem őt, már csak azért sem, az ilyen túlzó arroganciával amúgy sem lehet semmit kezdeni.
De, ha így van, akkor miért foglalkozom vele egyáltalán? Minek felemelni a föld felszínére azt, aki oly mélyre ásta magát, és láthatóan ott érzi jól magát, a többi hasonszőrűvel. Mondjuk így: azon versenytársaival, akik csak mások megalázásával tudják érvényesíteni egójukat.
Nos, valóban nem érdemelnének figyelmet, de: a nyelvi hatás, a közbeszéd rombolása, mindenképpen munkájuk eredményeként értékelhető. Hogy a közbeszéd, a napi diskurzus is ebbe a lefelé menő irányba tart, egyre többször találkozhatunk azzal, hogy a beszélt vagy írt nyelvet nem meggyőzésre, hanem ütésre használják.
Ma már jószerivel nem láthatunk, hallhatunk olyan vitaműsort – ha egyáltalán –, ahol a két ellentétes oldal jól artikulált érvekkel próbálja, nem a partnerét, hanem a nézőt, hallgatót meggyőzni; ellenkezőleg: jelzők halmazával, súlyos sértésekkel operálva igyekszik fölénybe kerülni. És: lassan a „fogyasztó” is elszokik attól, hogy a tartalomra figyeljen; a zsigeri hozzáállás billenti az egyik, vagy másik oldalra. És másnap, ő maga is ezekkel a szókészletekkel dolgozik, neki is az lesz a döntő érve, hogy börtönbüntetést érdemlő politikai banditának nevezzen mindenkit, aki nem az ő elveit vallja.
Van-e megoldás, vagy másként: van-e visszaút. Létezhet-e Magyarországon még olyan helyzet, amelyben a politikai szereplők ne kiirtani, kiiktatni akarják a másikat, amelyben ezt a bizonyos nyelvi abúzust a közönség nem csak elítéli, de meg is bünteti? Hát a közeljövőben aligha. Amíg, például Gyurcsánnyal kapcsolatban, a legenyhébb jelző az, hogy horgasujjú, ne reménykedjünk abban, hogy mondhatta volna ezt szebben is…
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. február 11-én.
