Pillantás a kilencedikről
Szegény Semjén Zsolt mindenféle szempontból igyekszik megfelelni Orbán Viktornak; támad és véd, istenít és pocskondiázik. A héten például az egyházat emelte piedesztálra, annak erkölcsi példamutatását dicsérve, ugyanakkor belerúgva másba, politikai pártba. Íme, az egyébként nehezen megfejethető mondat Semjéntől: „Amikor lovagol az ellenzék a Bese Gergely-ügyön, homoszexuális partikra járt, hát bocsánat, de a Momentum nem ezt akarja? Nem azt kellene mondania a Momentumnak Bese Gergőnek, hogy Welcome to the club?”
Nem teljesen értem, hogy a papokat ért sorozatos botrányok után hogy keveri bele a történetbe épp a Momentumot, de mindegy is, hogy Semjén mit gondol, törekvése egy másik klubba, a Menczer-Ábrahám-féle társaságba vezeti őt. Ebben a körben nagy hurrával köszöntik őt szövegei olvastán, bár arról sem vagyok meggyőződve, hogy ezek eredeti szövegek. Az más kérdés, hogy az előre, számára legyártott paneleket képes érthetően közreadni, de azért nagyjából értjük a szándékát.
Sokkal világosabb az s.ggnyalás, amit következetesen látunk, hallunk tőle. Nem pusztán arra a szerelmes tekintetre gondolok, amellyel a parlamenti ülésszakokon tekint Főnökére, hanem arra a feltétel nélküli odaadásra, amely odáig juttatja, hogy a legcsekélyebb önálló karaktert sem képes felmutatni. Hát még egy önálló párt vezetőjének arcélét.
A már említett megszólalásában a politikus kifejtette ezután, hogy szerinte nagyjából Mátyás király óta nem volt olyan erős a magyar diplomácia, mint most. Sőt, egészen odáig elment, hogy kijelentse: Magyarország tematizálja a világpolitikát. Szerinte Ausztriától az Egyesült Államokon át mindenki Orbán Viktorhoz pozícionálja magát.
Hát ő egészen bizonyosan oda pozícionálja magát, együtt Menczer szóvivővel, aki ugye egyenesen zseninek nevezte Orbán Viktort. Azon már eltűnődtem néhányszor, hogy vajon maga a miniszterelnök elvárja-e ezt a hódolatot, de mert egyszer sem érkezett tőle legalább egy szerénykedő reflexió, azt kell hinném, hogy nem pusztán elvárja, meg is követeli. Hogy ez a szoborrá avatás hova vezet, azt már megtanulhattuk a magyar történelemben, és láttuk legutóbb a Millenáris ’56-os ünnepségén is (kokárdák, a közepükben Orbán-arcképpel); hajdanán ezt személyi kultusznak nevezték.
De bánjunk óvatosan a kifejezésekkel, kiváltképp most, amikor – a Medián szerint – némiképp megkopott a Vezér népszerűsége, olyannyira, hogy már maga a párt is lecsúszott az első helyről. Persze látjuk, mi lett ennek a következménye: a közvélemény-kutatók – a kormányhívők szerint – ürgebőrbe bújtatva juttatják el egymáshoz az üzeneteiket. És ezek az üzenetek arról szólnak, hogy miként kell lerángatni a földre Orbánt, éppen akkor, amikor – olvashattuk fentebb – a világ trónjára ülhetett fel. Mert hát mi mást jelenthet az a semjéni mondat, amely szerint ő tematizálja a világpolitikát, és Ausztriától az Egyesült Államokig mindenki hozzá pozícionálja magát. És ebben nem illik, nem szabad, sőt lassacskán veszélyessé válik kétkedni, főleg itthon. Nem állítom, hogy így van, de az igény már megszületett: indítsák már be a fekete autók motorját…
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. november 16-án.