Pillantás a kilencedikről
Szegény Matolcsy, gondolom és mondom is, de nagy az ellenzaj; miről beszélsz, miért volna szegény, benne volt bőven ő is a mi tönkretételünkben, álmaink szétzúzásában, hűséges jobb kéz volt ő mindvégig, hát miért sajnálod, így a szózuhatag, mely összenyom, bár meg nem győz, mer hát miért ne lenne szegény ő, most, amikor támadják, nekiesnek, lesajnálják, felfalják, kinek mi a feladata, mert hát feladata van mindenkinek, szelídebb és durvább egyaránt, és neki most mindkettőből kijut, sőt több is, rosszabb is, a Vezér hülyének nézi és nézeti; nem követ el olyan hibát, mint a másik, régebbi jobb keze esetében, ó nem, Simicskánál megtanulta, nem lehet úgy győzni, ha – Vitrayval szólva – felülkerekedsz, mert akkor alulmaradsz – örök érvényű, kösz Tamás –, most más az irány, tanult a múltból, csak az első reakció, az első visszavágás szólt a régi ritmusra, ott még a szolgahad a tiprásban gondolkodott, a bírálat puskacsővel való elhallgattatásában; örökké az akart maradni, kiáltották és céloztak, de hát igazat mondott, és az igazság sokszor méregként hat, de legalábbis elgondolkodtat, és azért itt ne nagyon gondolkodjanak az emberek, legyenek csak 21. századi szolgák, a vezényszó nem a golyónak szól, maradjon az csak a tárban, nem így kell megsemmisíteni, ez nem modern, sajnálatot kelt, inkább két irányból induljunk, nézzük meg a mentális állapotát, miközben alaposabban rápillantunk a gyermeke életére, igen arra az életre, amely eddig is oly szépen alakult, csodás autók bűvöletében, általunk támogatott vagyonosodásban, temérdek pénzben, és most még a New York-iak csodálatában, hú, hogy lesz annak a fiúnak, igen a kis Matolcsynak, tizennégymilliárdos lakása, olyan amilyet még az amerikai felső tízezer is irigykedve néz, hogy lett a annak a legénynek ilyen nagy a lába, azt nézzük csak meg, így a Vezér, van nekünk ahhoz szépen kiépített rendszerünk, van nekünk nagyszerűen teljesítő csapatunk, ők bizonyosan megtalálják majd a fiú gyenge pontjait, és az elég lesz egy szerető apának, de ha nem, addig is: ne bántsuk őt, lássuk és láttassuk a fáradtságát, elméje lassú bomlását, láttassuk a melléfogásait, amelyektől oly nagyon elszaladt az infláció; elég lesz ez, e kettő együtt – gyerek és elfáradó elme – megteszi a magáét, a hivatal, mondjuk így: a hatóság teszi majd a dolgát, így térdel le hozzánk a család, így tanulja meg, hogy mi a teendő és mi a mondandó, és ha már letérdelt, látják az emberek is, megtévedt és eltévedt személyekről van szó, nem hagyott el a jobb kéz, csak egy kicsit lebénult, de mi majd segítünk, meggyógyítjuk, bár lehet, hogy működni már sosem fog,
ám azt a kis időt, ami még ott a bank élén vár rá ki fogja bírni, ha másért nem, a fiú érdekében; ki látná szívesen a gyermekét a rács mögött; hát így, így működünk mi a 21. században, modernek az eszközeink, modernek a szavaink, ezek vagyunk mi
és ezek is maradunk, Gyuri és Ádám is érti ezt, mint ahogy mindenki érti, mert hát mert ahol zsarnokság van,/minden hiában, / e dal is, az ilyen hű, / akármilyen mű, / mert ott áll eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál. (Illyés Gyula, 1950, 51).
Boldog új évet (2022, 23).
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. december 31-én.
