Tudtuk, hogy ez lesz. Lehetetlen megspórolni a gyászmunkát, ezért egymást fogjuk marcangolni, sorra jelennek meg az okosabbnál okosabb elemzések arról, hol is vétettünk lépést, és az olyan bölcseletek, amelyek rámutatnak a súlyos hibákra és hibázókra. Mindig is erősek voltunk abban, hogy másra mutogassunk, elvégre más szemében a szálkát…
Pedig van itt gerenda bőven, egy MOL-toronnyni épületet lehetne belőlük emelni. És ez így lesz még egy darabig – érthetően. Úgy vágott neki az ellenzék és tábora a választásnak, hogy van esély akár a győzelemre is, de minimálisan egy szoros vereségre. Olyan vereségre, amely végre lecsendesíti a Fideszt, elgondolkodásra készteti, sőt: együttműködésre kényszeríti. (Azért nem állom meg, hogy ideírjam: a Fideszt – Orbánt – egy szűk siker sem szorította volna védekezésre, gesztusokra még kevésbé. Már csak azért sem, mert szinte mindent maga alá hajtott már a miniszterelnök és az arra kijelölt csapata, náluk van és maradt volna pénz, paripa fegyver, az Unió meg csak beletörődik abba, hogy ha Magyarországot akarja, akkor Orbánt kapja. Zárójel bezárva.)
Nem lett győzelem, szűk vereség sem, sőt minden idők legnagyobb veresége lett, pont akkor, amikor minden és mindenki összeállt az aktuális hatalom leváltása érdekében. Persze, hogy gyászolunk, persze, hogy odamondogatunk a másiknak, és persze, hogy alig-alig esik szó a jövőről. Arról, hogy mit kellene tenni, hogyan legyen egyáltalán. Hát honnan legyen bárkinek is víziója, ha az eddigi éppen most merült a víz alá? Honnan legyen bárkinek is jövőképe, ha a közelmúltat sem látjuk rendesen? Kívülállóként persze könnyű okosnak lenni, annak mutatni magunkat, és nem gondolom, hogy ne kellene az elmúlt négy év, kiváltképp az elmúlt egy esztendő történéseit feldolgozni. De talán érdemes lenne úgy, hogy nem teszünk tönkre mindent magunk körül.
Jó, jó, mondhatják erre, de van-e, maradt-e egyáltalán bármi, amit érdemes lenne megóvni? Hiszen – sokak szerint – a váltásban érdekelt pártok egytől-egyig leszerepeltek, politikusaik csődöt mondtak, elveik megroppantak, programjuk zátonyra futott, a közönség piros lapot mutatott a produkciójukra. Akkor milyen megvédendő értékekről beszélünk? Ha igaz az, hogy a választók szinte porig rombolták az ellenzéket, akkor hol találunk itt még építő elemeket?
Ha körbenézünk a tájon, akkor – sehol. Nincsenek új pártok, nincsenek új emberek, és nincs új nép sem. Ezt a társadalmat nem lehet megszólítani holmi jogállami érvekkel, a sajtó szabadsága számára érthetetlen fogalmommá vált, Orbán hatalma meg természetessé.
És mégis: itt állunk egy újabb négyéves ciklus előtt, abban a reménytelenségben, hogy ez a négy év nem is annyi lesz. Mert bár lehet, hogy nehéz idők jönnek, hogy elfogy a pénzünk, de Orbán majd csak megtalálja a megoldást. Pedig: még nyolc év Orbánból… Brrr…
De megint csak, miről beszélek? Egyelőre a választók az ellenzékre mondták, hogy brrr… És ha így megy tovább, változatlan marad a naponkénti önsorsrontás, akkor ez csak rosszabb lesz. Örök reménytelenségre ítéltetünk.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. április 23-án.