Vajon kedvez-e a háború az Orbán-kormánynak? – kérdezi tőlem a hazánkba akkreditált diplomata. Mondom neki a sztereotip, tankönyvi választ: a rend fenntartása, az erő megmutatása normális körülmények között mindig a regnáló hatalomnak kedvez. De lehet-e normálisnak nevezni egy a XXI. században, Európa közepén kirobbantott háborút, és lehet-e normálisnak tekinteni egy folyamatosan agyonmanipulált társadalmat, amelynek többsége egy forrásból, a kormányéból táplálkozik?
Ugyanakkor lehet-e normálisnak tekinteni egy olyan országot, amelynek vezetője öt órát tölt el, néhány nappal az agresszió megindítása előtt annál a hosszú asztalnál, amelynek másik végében maga az agresszor, a személyes barát ül, és amely hosszú asztalnál az hangzik el, hogy itt bizony nem lesz háború? Legalábbis ha hinni lehet a magyar miniszterelnöknek, aki ezzel a mondattal tért vissza Moszkvából, ezzel a mondattal nyugtatta a frakciója tagjait és a vélemény-csicskáit, akik legott le is hülyézték azokat, akik a háború valószínűségéről beszéltek. Bident, a magyar ellenzéket, az Európai Unió vezetőit. Mérhetetlen provincializmussal beszéltek e század leggyalázatosabb pillanatainak előkészületeiről, és nyilatkoztak fensőbbségesen a helyzetről.
Vagy Putyin csapta be Orbánt, és még a haverjának, a kvázi szomszédnak sem vallotta be, hogy mire készül, vagy Orbán csapta be a komplett Fideszt és tartozékait, pusztán azért, hogy elhitesse: ő tényleg békemissziót teljesített az orosz fővárosban és megnyitotta azt a bizonyos hosszú asztalt – többek között Macronnak. Létezhet-e ekkora, ismétlem, provincializmus, hogy néhány nap előny és a hősi póz érdekében átverje a komplett magyar társadalmat?
Másként: elképzelhető-e, hogy a rövid távú kommunikációs előny érdekében mást mond, mint amit hallott, és amit a világ egy jelentős része reálisnak tartott? Könnyű kézzel írnám, hogy ismerve az elmúlt tizenkét év politikáját, kommunikációját, bizony előfordulhat, kiváltképp egy olyan kormány és kormányfő esetében, aki rövidtávú közvélemény-kutatások alapján kormányoz. Ám miként egy háború, úgy – mondaná, jelen esetben nagyon is adekvátan, Orbán – a medve sem játék. A nagy orosz medve különösen nem az.
Szóval azt még a magyar miniszterelnökről sem feltételezem, hogy egy néhány napon belül bekövetkező fegyveres támadást békévé, saját moszkvai útját pedig békemisszióvá próbálná stilizálni. Még akkor sem, ha lenézi a magyar embereket, és azt hiszi, hogy egy Ukrajnában zajló háborút is békévé tud oldani. Nyilvánvalóan nem tud, és mégis: a diplomatának adott tankönyvi válaszom érvényes most is. Egy félrevezetett ország polgárai nem feltétlenül kapcsolják össze a nyakukba öntött hazugságokat a hétköznapok valóságával. Sokan elhiszik majd, hiszen ezt adagolják be nekik, hogy Orbán korábban és most is ura a helyzetnek, és csak az ellenzék az, amely a háború pártján áll. Mert most már ezt mondják, ezt hirdetik, hiszen azt akarják, hogy fegyvert adjunk az ukránok kezébe.
Szomorú nemzet a miénk. Bizony, „bal sors, akit régen tép…”
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. február 27-én.