Pillantás a kilencedikről
Aranycsapatnak nevezte, ha jól emlékszem, Schmidt Mária azt a társaságot, amely még a kezdeti Fidesz-évekből nőtt ki, és valahol a Bibó kollégium környékén állt össze olyan csapattá, amely a mai napig meghatározza a magyar belpolitikai életet. A kifejezés – tudniillik az aranycsapat – Szájer József könyvbemutatóján hangzott el. De a könyv, az összefoglalók alapján, inkább csak melléktörténet volt, a hangsúly Szájer coming outja után a coming backjén volt. Illetve, inkább csak a come back dominált, a négyéves pauza valódi oka kevésbé került szóba. Maga a főszereplő úgy nyilatkozott, hogy elfáradt a sok küzdelemben.
Hogy milyen küzdelmekre gondolt, az nem derült ki, én magam leginkább a saját magával, a saját identitásával folytatott küzdelmet vélném, de ez egyáltalán nem biztos. Mindenesetre a Brüsszelben történtekről, illetve arról, hogy helyes volt-e egy ereszcsatornán lecsúszni – mely ereszcsatorna azóta is turistalátványosság –, nos, ez az este folyamán nem került szóba. Magam sem szeretnék erre hosszabban kitérni, bár azt a megközelítést sem szívesen fogadom, amelyet Szájer említett – a hallgatóság teljes egyetértésével –, hogy rondán bánt vele az ellenzék.
Mindegy is: fogadjuk el, hogy a Fidesz egyik alapító atyja lényegében visszatért a közéletbe, még ha némi némi fenntartással is közelítek Lévai Anikó – a miniszterelnök felesége – kijelentéséhez, aki Szájer finom, elegáns stílusáról beszélt, amely mindig is jellemezte a vele való kapcsolatát, illetve hogy „negyven év alatt egyetlen vállalhatatlan mondat vagy viselkedés nem volt közöttük”. Mondom: elfogadom a volt EP képviselő „legendás” tudását, finom modorát, és azt a hirtelen érkezett szerecsen-mosdatást is, amelyet most akár ezen a könyvbemutatós estén, akár a Mandinerben leközölt giga-interjúban tapasztalhattunk.
Hanem maradjunk csak az aranycsapatnál. Azoknál a fiatalembereknél, akik egykoron, a Fideszt megalakítva, szinte vérszerződést kötöttek, és immár több mint harminc éve kart-karba öltve haladtak felfelé a ranglétrán. Ez a csapat, legyen arany, tényleg odafigyelt egymásra, támogatta egymást, így lett belőlük miniszterelnök, köztársasági elnök, házelnök, legrosszabb esetben, büntetésből, Európa-parlamenti képviselő, vagy most éppen jegybank elnök. Példamutató – és ebben most semmi gúny nincs – az az összefogás, amely a társaságot jellemzi; még azt is segítik, aki látszólag hátat fordított nekik (Fodor Gábor, csak úgy mondom). Tényleg szinte példa nélküli, mondhatni világszenzáció ez a közös karrier, amely, ily módon, kétségtelenül aracsapattá kovácsolódott össze.
És ez az arany amúgy is jó hasonlat, egyrészt a futball szeretetének allegóriája, másrészt az anyagi javak gyarapodásának is egyfajta jelzője. Nyugodtan állíthatjuk: a Bibó-kollégium és környéke legendás társasága valóban mindent arannyá változtatott, amihez nyúlt, maximum annyi kifogást emelhetünk, hogy ezek az aranyak mind a saját zsebükbe csusszantak. És, ha már csusszanásról beszélek, lám, csak idő kérdése volt és Szájer feneke alatt a brüsszeli csatorna is arannyá változott.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. november 30-án.
