Egyszerű hétköznap vagy nagyon is ünnepi pillanata volt 1873 január 5-e a magyar közéletnek, ki tudja ma már? Feltehetően, rajtunk kívül senki nem emlékezik meg erről a napról, pedig nagyon is ünnepi volt: megjelent a Népszava elődje, a Munkás Heti-Krónika. Nem ez volt az első újság Magyarországon, a világban már századokkal korábban léteztek „gazettek” – ennyibe, egy velencei félfilléresbe került az első újság – , de egész Európában alig található ilyen régi napilap, amelyik még ma is létezik.
És a Népszavát – néhány évvel később már ezen a néven jelent meg, magyarul, miközben németül (Volkstimme) is olvasható volt – ez a tény emeli ki a kontinensen és itthon is: 150 éve létezik. Sok-sok viharom ment keresztül- szüneteltetés, kényszerű névváltoztatás, kötelező cenzúra, gyilkosságok, tulajdonosváltások –, de mégis itt van.
Hogy mikor volt a legnehezebb életben tartani, a háborúk idején, vagy éppenséggel manapság, azt nehéz volna meghatározni, nem is akarom. Elégedjünk meg annyival, hogy sosem volt könnyű, még akkor sem, amikor mesterségesen magas példányszámban keltek el a napilapok Magyarországon, a Népszava például 300 ezerben, igaz akkor nem a megjelenés forgott kockán, hanem az önálló tartalom.
Ma, gondolnám, nincs veszélyben az önálló tartalom. A Népszava, őrizvén 150 éve töretlen baloldaliságát, kényszerek nélkül tudja eljuttatni mondanivalóját az olvasóhoz, és ez akkor is igaz, ha a pártállam évtizedeit nehéz lenne a bal-jobboldal kategóriájaként leírni.
De, állapítsuk meg újra: nincs veszélyben az önálló tartalom, a saját karakter, a szociáldemokrata lét és gondolkodás. Ma más van veszélyben. És nem pusztán az átalakult sajtó-világ miatt, és nem pusztán mert egyre nehezebb nyomtatott napilapként létezni (azért ott van ma már az online népszava.hu, és hamarosan valami egészen új dolog is ott lesz), hanem mert lassan megszűnnek azok az értékek, amelyeket eddig, és ezután is mi annak tekintünk. Önmagában a tény, a 150 éves Népszava nem pusztán sajtótörténeti érdekesség, hanem egyszersmind – igenis – európai érték. Értékeinket pedig óvni kell, vigyázni kell rájuk, bármelyik nagy eszmeáramlathoz kötődjenek.
Hihetnénk, hogy ez demokráciában élve már nem lehet kérdés, már nincs kockázat. És mennyire tévedünk. Anélkül, hogy ünneprontó – a saját ünnepünk elrontója – akarnék lenni, pusztán illusztrációként ideidéznék egy írást tegnapról, a jobboldalról:„…nagyon fontos, hogy a gaztettet a nevén nevezzük, hogy felismerjük az ellenségeinket és ne féljünk elítélni azokat, akik politikai vitákat és kritikus, ellenzéki újságírást színlelve valójában a világot felforgató erők szabad prédájává tennék a magyar társadalmat. Természetesen még csak nem is meggyőződésből, hanem, mint annyit taglaltuk, szimpla prostituáltként, ki több, ki kevesebb dollárért… egyre kínzóbb a kérdés: miért és meddig kell eltűrni ezt a minden vitán felül nemzetellenes és hazaáruló ténykedést? Magyarország erre hivatott szervei mikor merik nyíltan kimondani: honnantól törvénysértő ez a viselkedés?”
150 év alatt eddig jutottunk?
Ugye nem? A Népszava van, és – hitünk szerint – maradnia kell.
„Az egyetlen lap volt, amelyik le merte írni” – Ma 150 éves a Népszava – Napra pontosan 150 évvel ezelőtt jelent meg lapunk első száma, akkor még németül Munkás…
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. január 5-én.
