A ravatal körül feketéllő tömegből innen is, onnan is ismerős arcok villannak felém. Elgyötörten, ernyedten köszöntjük egymást, néma pillarezzentéssel, mint összetartozók, mint egy jóvátehetetlen csapás kábult, tántorgó károsultjai. Nagyjából kortársak vagyunk, ötvenedik évük felé tartó írók, orvosok, ügyvédek, hivatalnokok — és feleségeik, akik ajkukat harapdálva és könnyeiket nyeldesve olyan varázsuk vesztetten ténferegnek a szabad tér kegyetlen világosságában, mint ha tizenöt évet öregedtek volna néhány nap alatt. Itt vannak valamennyien és miközben üres tekintettel bámulják a feltornyozott ravatalt, nemcsak Karinthy Frigyest gyászolják, az Írót, aki „tel qu’en lui-méme l’éternité le change“ most lényegül át csak igazán azzá, aki volt, hanem zilált életük letűnt varázsát, fényét, ingerét.
Ezek a titkos hozzátartozók, akik néma gyászukkal a ravatal körül Karinthy Frigyes távolabbi családját képviselik, a verpelétiek.
Verpelét — a szó nem helységet jelent, hanem egy feloszlott schlaraffiát, Karinthy Frigyes baráti körét. Karinthy Frigyes tudniillik évekig Budán lakott, a Verpeléti-uton. Innen terjesztődött ki a Verpelét szó, előbb Karinthy otthonára s a közelében lakó barátok otthonaira, valamint arra a kopott budai kávéházra, ahol a társaság ob schön ob
Regen évtizedeken át minden délután találkozott, végül magába szívta a társaság jellegét, konvencióit és megkülönböztető hagyományait.
Furcsa társaság volt — idegen szemmel s értelemmel nézve meghökkentő társaság. Nem volt eszmei célja, értelme — nem volt társadalmi, vagy irodalmi kotéria — a
beletartozókat nem fűzte össze sem professzionális érdekközösség, sem politikai szolidaritás — legkevésbé pedig a Karinthy személyének és jelentőségének kijáró tüntető devoció. De ezt a világért sem szabad úgy felfogni, mint ha a társaság tagjai nem tisztelték és értékelték volna Karinthy Frigyest érdeme szerint. Hogy az ördögbe ne! Hiszen azért ülték körül nap-nap után, hogy szellemének szünetnélküli tűzijátékában gyönyörködjenek! Csak hogy ezt nem volt szabad bevallani. Verpelét Íratlan törvénye szerint a hallgatóság Karinthyval kapcsolatban csak nemtetszésének adhatott kifejezést. De ez kedvére volt Karinthynak, hiszen utálta a Fejbólintó Jánosokat.
Mint minden emberi társulásnak, Verpelétnek is volt kezdete, vége és fénykora. Engem a sors abban a kivételes szerencsében részesített, hogy virágzásának legszebb éveiben ismerkedhettem meg Verpelét varázslatos légkörével. Úgy éltem ott éveken át, minden más tevékenységtől mentesen, mint Tannhauser a Vénusz-barlangban, illetve úgy, mint a „honára lelt“, aki öt évi fogság és tizenöt évi hányódás után végre jóindulatú emberek körébe került. Jóindulatú emberek körébe? Igen, hiszen az olvasó már kitalálhatta, hogy az évődés és csipkelődés csak védekezés volt az egymás nyakába-borulás ellen, hiszen mintaképünknél, Karinthynál is csak védekezés volt az irónia az ellen az együttérzés ellen, amellyel minden emberit, az antik ige egész skálájával, a saját élményévé asszimilált.
A példa minden magyarázkodásnál megvilágitóbb. Karinthyt egy Ízben megrágalmazta valaki, akit barátjának hitt és tekintett. Felháborodásában kirohant a kávéházból, hogy megkeresi és véresre veri a gyalázatost. Egy óra múlva megnyugodva visszajött. „Megtaláltad ?“ kérdezték tőle. „Meg“ mondta derűsen. „Nos és?“ „A lakására siettem. Éppen jött le a lépcsőn és egyszerre csak szemben találta magát velem. Mikor meglátott, elvörösödött, aztán elfehéredett. A szemhéja idegesen remegett. Ordított belőle a bűntudat. És a félelem, hogy most megtorlóm a hitványságait.
Reszketett, mint a nyárfalevél.“ „Mire te?“ „Mire én azt mondtam: mit félsz, te marha, nem vagyunk az erdőben!” „És?“ — firtattuk tovább. „Megcsókoltam” mondta Karinthy kényszeredetten. „Nem tudok senkit szégyenletes helyzetben látni. Ki kellett belőle segítenem.“
Gyengesége volt az ereje, ez tette léleklátóvá és ez szolgáltatta ki embertársainak. Nyilvánvaló, hogy arkangyali férfiatlanságát kinevették és kihasználták, hogy produktív tűnődéseit még állítólagos megértői is naplopásnak, tapogatódzó gondolat-exkurzióit halandzsának minősítették. Mit tesz az?! Hát nem szerzett vagyont, hát nem irt kasszadarabokat és széria-regényeket a bornírt sikerimádók igénye szerint, hanem élt a lelke törvénye után, alkalmazkodási igyekvéseiben is megszállottan-élheletlenül, vagyis Istennek tetszően, mert ártatlanul.
Négy óra tájban szokott lejönni a lakásáról. Beült egy ablakmélyedésbe, és hatig, félhétig alkotott. Íróasztala a verpeléti úti lakásban szobadísz volt. Mindig kávéházban dolgozott. Irigylésre méltó könnyedséggel írt, törlés nélkül. Hány délutánt ültem vele szemben, vagy odaát a páholy mélyén, mely néptelen volt még, de mire a cikk elkészült, benépesedett. Néha kevesen voltunk, csak nyolcan-tizen, máskor percenként gyarapodott a társaság, az asztalt minduntalan meg kellett toldani. A páholy olyan volt, mint egy plage, és körül a tengerként morajló kávéház márvány-sziklapadjain kopasz hajótöröttek sakkoztak, és néha átizentek Karinthyért, hogy mint a Lágymányosi Sakk Kör tiszteletbeli elnöke, kibicelje végig végjátékaikat. A kávéház kopott és füstös volt s félhét után öt perccel minden nap sorra járta egy féllábú hadirokkant az asztalokat, aki egyszer, mikor Karinthy azt mondta neki, hogy nincs pénze, felajánlotta, hogy hitelez neki. Micsoda kikötő volt ez, milyen meghitten világítottak ablakai messziről, lucskos, szeles, nedves novemberi délutánokon, miközben az egész társaság Karinthyt várta, aki még a túlsó parton, Pesten ténfergett — úgy láttam az eső pászmáiban ezt a meleg helyet, mintha Odysseus ithakai hajléka volna, ahol kérők tanyáznak Penelope körül, mialatt a furfangos görög a tengeren bolyong, ahonnan eydami sajtokkal, piros nadrágtartókkal és rádiókészülékekkel tér haza és billiárdmérkőzésre hívja ki a kérőket, de egy sem tudja megemelni dákóját… Kértek és kéretlenek tanyáztak egymás hegyén-hátán, nyugtalanítva az otthon, Íróasztalaik felett görnyedőket, akik hirtelen lecsapták a tollat, elrohantak hazulról és egyszerre csak olt álltak húsz évvel megfiatalodva, kópésan és kihívóan a kávéház bejáratában, a Négy fal között költője, kajlaszélű, puha kalappal a fején, ázott viharkabátban, lobogó sállal a nyaka körül, a Felvidékről Pestre származott szikár, elegáns, borongó és tartózkodó regényíró, a komor, összenőtt szemöldökű orvos, a kékszemű papírkereskedő, Attila és Gyuszi, Sanyi és Sándorka, Géza és Emil, Lili és Lívia, a szőke orvosnő és Mr. Fagan, az angol nyelvmester és Terka, a szavaló-művésznő nővérével, Nancsival, mindenki a maga kis regényével vagy drámájával, melyet a társaság megtárgyalt és megvitatott. Nyáron a kávéház terraszán táboroztunk szalmaszékeken, majd kirajzottunk a környék kocsmáiba. Micsoda vallomások hangzottak el ilyen estéken, micsoda viták folytak, micsoda mélységek tárulkoztak fel ámuló szemeink előtt!
Aztán a varázs fakulni kezdett. Egyre többen maradtak el, a kávéházat átalakították, Karinthyék átköltözködtek Pestre, Verpelét megszűnt, de ünnepélyes alkalmakkor, a nagy műtét, s két hónappal ezelőtt, az ötvenedik születésnapi vacsora után megint csak a régi helyen verődött össze a régi társaság. És most itt állunk ütődötten, kopottan (alkonyuló horizont), öregedő árvák és könnyezve nézünk a végleg ellebbent tündérvilág után.
„Az élőt kínálja gyümölccsel tavasz, nyár
És kínálja borral a tél,
De én már tudom, miből él a halott,
.4 halott könnyekből él.”
Gyümölcs, bor, szerelem, siker, Verpelét, szódabikarbóna, piros zsebóra és töltőtoll, isten veletek, a halott könnyekből él.
Újság, 1938. szeptember 2.
Hír a napilapnak ugyanabból a számából
Eltemették Karinthy Frigyest
Szürke ég alatt, néha szitáló esőben tért nyugovóra a Kerepesi-temetőben Karinthy Frigyes, az ötvenéves korában elhunyt nagynevű író. Utolsó útján a rossz idő ellenére is imponáló tömeg kísérte el. Száz és száz fiatal, lelkes férfi és nő, akiknek szemében ott csillogott a könny. Író szebb temetést nem remélhet és nem kívánhat, mint mikor százan és százan jelennek meg azok közül, akikre gondolatai, szavai, ötletei, filozófiája hatott. A halottasház nagytermében a gyászoló család körül a magyar szellemi élet előkelőségei vonultak föl. Raffay Sándor püspök, Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos, Boross László, Szép Ernő, Bethlen Margit grófnő, Gombaszögi Frida, Tihamér Lajos, Békessy Imre, Gellért Oszkár, Schöpflin Aladár, Békefi László, Bárdos Artúr, Németh Andor, Földi Mihály, Rédey Tivadar, Kassák Lajos s a művészeti és irodalmi élet más számos vezetői foglaltak helyet a ravatal körül. Kemény Lajos evangélikus főesperes mély gondolatokban gazdag búcsúztatója után Pünkösti Andor a Magyar Újságíró Egyesület s a lobbi újságíró-intézmény részvétét tolmácsolta. Mohácsi Jenő a színpadi szerzők. Szegedi István pedig az IGE nevében beszélt. Móricz Zsigmond a barátok és az elhunyt szerkesztősége nevében búcsúzott el, míg a sírnál a Nyugat nevében Nagy Zoltán mondótt néhány szívből jövő szót. Azután a szertartás befejeződött s a frissen hantolt sírra magasan tornyozódott fel a rengeteg koszorú.
