A festőnek sem könnyű. Neki is súlyos a harmonika. Telnek az évek, gyűlnek a gondok, egyre csak nő a teher. De megpendül benne a lélek muzsikája, és máris szárnyalhat újra a színek trillázó dallama. Zöldek, okkerek, pirosak, komplementerek, formát bontva, nosztalgiázva, álomszerűen. Levélváltásból tudom, időnként Nemes László is nosztalgiázik. Talán ezért is bús ez a merengő, magába zárkózó, magányos harmonikás. Mint önarcképei sokaságának meghatározó hányada. Mint madárijesztős, bohócos marosvásárhelyi korszakának főszereplője a múlt század nyolcvanas időszakából. Mint Kopasz énekesnője a hetvenes évekből. Vagy mint mikor A romlás virágai nyíltak festészetében a diktatúra idején, és szürreális, absztrakt fogantatású művekkel hergelte a hivatalos vásárhelyi kiállítások szigorú cenzorait. Vidám arcait is ismerte a város, hisz mindenütt ott volt akkoriban, tanított, és szervezett a fiatal alkotók Apolló-körének vezetőjeként, heves baráti foci-partik rámenős animátora is volt, s a jelzőt az ifjúság más vonatkozásaiban is kiérdemelte. Az exodus persze őt is lehangolta, ezt is tükrözték alkotásai. Míg 90-ben őt magát is el nem szólították a nyugatibb világ kihívásai. Művészetét már Zalaegerszegen teljesítette, kerekítette ki az utóbbi három évtizedben.
Harmonikás egója tavaly őszi budapesti kiállításán került közönség elé. Az Egy húron pendülünk című, jó visszhangú tárlaton mutatta be hangszerek ihlette munkáit, a népművészeti vonzalmait is érzékeltető, bartóki szemléletű kompozícióit. A női szépség bűvölete is átitatja festményeit, azokból is kiérezhetünk egyfajta muzsikát. Alkotóművészetében gyakori az érzékszervek együttes mozgósítása, a szinesztézia. Ezután is zenélhet eleget, akár naponta is újabb képekkel, plasztikákkal teremthet harmóniát, de úgy érzi, eljött a szintézis ideje. Egy nagy album összeállításán dolgozik, ekképpen is fel szeretné mutatni, mit alkotott az eltelt közel fél évszázad alatt. Itthon, Erdélyben, otthon, Zalában. Lapozgatom a műmellékbe válogatott képanyagot. Mintegy negyven ciklus, négy-öt alkotás mindenikből. Bámulatos, mennyit dolgozott, a sorozatok sokkal több képet, szobrot ölelnek fel, mint ahányat egy ilyen kiadvány tartalmazhat. Mindenik kicsit valami mást, lehetőleg valami újat hoz az előzőekhez képest.
Ez is derűre válthatná a „zenész” rezignáltságát. Az önvizsgálat azonban nem ismer tréfát. Egymást érhetik a kísérletezések, kipróbálhatók az újabb eljárások és technikák, a műfajhatárok is lebonthatók, kifuttathatók divatos vizuális játékok, de amikor az alkotó önmaga mérlegén mérettetik meg, egyből minden komolyabbá, komorabbá válik. Az érzelemskála egyébként tetten érhető mindabban, amit soroltam, akkor is, ha olykor az alkotói távolságtartás jegyében született a mű. Olyankor is jelen volt, amikor a harmadik dimenzió is foglalkoztatni kezdte a festőt, és térbe helyezett, hasábszerű oszlopokra varázsolta képeit, olyankor szintén, amikor egymás erőterét felerősítő, egymásra rímelő festményeket és szobrokat társított tárlatain, vagy éppen szakrális megbízatásnak tett eleget. De tulajdonképp mindig, ha örök és talán legfőbb témájára, a női szépségre gondolunk. Az akt minden korszakában foglalkoztatta, a jelzésszerű ábrázolástól a legösszetettebb megoldásokig sokféle vizuális tükrözésre, leleményre nyújtott lehetőséget, közvetített üzenetet. Azután is, hogy (egy sorozatcímét felhasználva) a „Nemes erotika” megszelídült. Végül is melyik vonulatban keressük a festő legautentikusabb arcát? Abban, amelyben kirajzolódik Mindannyiunk Erdélye? Az ezredvég virágaiban? Az Invazív virágokban? A Metafizikus hangulatban? A Hullámok, rezgések, zene trió változataiban? Bizonyára mindenikben és azokban is, amelyeket fel sem soroltam. Remélhetőleg itthoni tárlatokon is lesz még alkalmunk ezt élőben eldönteni.
