az európai és az afrikai kereszténységről, a nagy katolikus válaszokról, a homoszexuálisok megáldásáról
A keresztények, ezen belül a katolikusok száma a népszámlálások szerint gyors ütemben csökken a magyarok, elsősorban a fiatalok körében. Miért nem vonzó az egyház? Mi hitelteleníti a katolikus tanítást? Hogyan viszonyuljunk a homoszexuálisok megáldásához? Karácsonyi beszélgetésünk Német László belgrádi érsekkel.
– A karácsony napjainkra világi eseménnyé vált, az ünnep eredeti, vallási tartalma háttérbe szorult. Mit szól ehhez az egyház püspöke?
– A karácsony a mai világban valóban az ajándékozásról szól. Már novemberben az ajándékvásárlásra készülünk. Egyházi szempontból ez nyilván nem ideális állapot, ennek ellenére érdemes a kérdést pozitív irányból megközelíteni. Amikor 1987 decemberében először jártam Hongkongban, megrökönyödtem, mert az egész város karácsonyi díszben pompázott. Az ötmillió lakosból összesen harmincezer volt katolikus. Mindenütt angyalok és pásztorok, igaz, a betlehemből hiányzott a Jézuska, Mária és József.
A hangsúly viszont az adakozáson volt. Az adakozás, az ajándékozás pedig annak a tükörképe bennünk, hogy az Atya legnagyobb ajándéka a közénk érkező Jézus. Nem véletlen, hogy az emberben ott a vágy, hogy mindent, amit gondol, amit érez és átél, azt megossza másokkal. Talán elsőre meredek lesz, amit mondok, de ez munkál a Tiktok és a különböző internetes platformok használói esetében is. Még egy pozitív megközelítés: karácsonykor sokan válnak a betlehemi pásztorokhoz hasonlóvá, hiszen egyetlenegy alkalommal jelennek meg az Isten előtt, a templomban. Nem azon kellene bánkódni, hogy máskor nincsenek ott, hanem annak örülni, hogy egy fontos alkalommal továbbra is sokan eljönnek, mert fontos nekik, az ünnephez tartozik.
– A magyarországi népszámlálás szerint a katolikusok és általában a történelmi egyházakhoz tartozók száma meredeken zuhan. Sokkal kevesebben vallották magukat kereszténynek, mint tíz évvel korábban. El kell tehát búcsúzni a megszokott népegyháztól, és berendezkedni a kisebbségi létre. A szerbiai katolikusok eleve diaszpórában élnek. Önöknek e téren jelentősebbek a tapasztalataik…
– Szórványban élünk, és fogyunk: katolikusként és magyarként is. Mind kevesebben vannak nálunk és Magyarországon, akik vallásos közegben szocializálódnak. Találkozhatunk olyanokkal is, akik vallásos nevelést kaptak, mégsem tartják annyira fontosnak, hogy például a népszámláláson beszéljenek erről. Ez nem azt jelenti, hogy vallástalanok lennének, vagy ne mennének el időnként templomba. Az a baj, és ez főleg az egyház baja, a mi bajunk, hogy a kereszténység most uralkodó formái között nem érzik otthonosan magukat, nem tudjuk megszólítani a mai embert. Lehet ezt szépíteni, csak nem érdemes. Hozzáteszem: ha az emberek valamit fontosnak tartanak, ahhoz ragaszkodni szoktak. Hogy miért nem sikerült életben tartanunk sokakban az egyház, a keresztény élet és tanítás fontosságát, ezzel kellene elkezdeni foglalkozni.
– Miért nem sikerült?
– Nem tudom pontosan megmondani. Nyilván nagyon soktényezős a dolog. Hogy közelebb jussunk az okokhoz, olyan mélyszociológiai vagy pasztorálszociológiai felmérésekre lenne szükségünk, amilyenekkel a nyugati egyházakban találkozhatunk. Az a tapasztalatom, hogy a volt kommunista államokban nem szeretnek ilyesmivel foglalkozni. Nem tudom, hogy érdekel-e bennünket igazán az, ami a mai embereket érdekli, vagy csak a mi elképzeléseinket látjuk, és nem vesszük a fáradságot, hogy változzunk, hogy változtassunk a hozzáállásunkon.
– Nyugaton mire jutottak?
– Bécsben van egy vallásszociológus és pasztorálteológus, Paul Zulehner. Az általa szerkesztett Europäische Wertestudien nevű oldalon megtalálható felmérések szerint leginkább a modern élet, a családi élet ziláltsága, az egyházak szerepének csökkenése, újabban pedig az egyházi visszaélések játszanak fontos szerepet a visszaesésben. Mindezek persze minket is érintenek, de van más hátrányunk is. A volt kommunista országokban – sajnos különösen vonatkozik ez ránk, magyarokra – az egyház nem tanulta meg, hogy adni is kell, nem csak kapni. Irdatlan mennyiségű pénz özönlött be Nyugatról, ennek köszönhetően születhetett meg a Katolikus Karitász, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Segélyszervezet. Most, amikor oda jutottunk, hogy a magyar egyház, a magyar társadalom hasonló módon adhatna a jóval szegényebb afrikai vagy ázsiai országoknak, akkor valahogy nem mozdul az ügy. Emlékszem, nagyjából tíz évvel ezelőtt a Kirche in Not nevű egyházi segélyszervezet azzal próbálkozott, hogy a volt kommunista országokban önálló irodákat hozzon létre. Lengyelországban és Szlovákiában – ahol a püspöki kar nem ellenezte – sikerült letelepedniük, és évente több millió eurós segítséget szerezni a katolikus hívektől. Magyarországon valamiért nincsenek jelen. Akiknek ebben támogatást kellett volna nyújtaniuk, azok sajnos nem voltak elég nyitottak. Az persze elismerésre méltó, ahogy a karitász és a máltai szeretetszolgálat sok önkéntese dolgozik. Az egyháznak, a katolikus segélyszervezeteknek adott hatalmas állami adományok viszont nem segítenek. Túl könnyen jönnek, és elveszik a kis adományok értékét.
– És érinthetik az egyház autonómiáját is.
– A hitről és az erkölcsről szóló tanításon szerencsére semmiféle függés nem változtathat. Amit elsősorban befolyásolhat, az az egyház szociális helyzete, szerepe az adott társadalomban. Az egyház alapfeladata, hogy a szegények hangja és ügyvédje legyen. Nemcsak az anyagiakban rászorulóké, hanem a magányosoké, az elesetteké. Nemcsak a magyaroké, hanem a más kontinensekről érkezőké is. Az utóbbiak helyzetét személy szerint nagyon is megértem, hiszen mint verbita missziós szerzetes én is „migránsként” élem az életem. Vándorlok. Ha az embernek soha nem kellett menekülnie, akkor nehezen fogja fel, mit jelent menekültnek lenni. Ha soha nem dolgozott külföldön, és nem kellett nyelvet tanulnia, megszoknia az új körülményeket, akkor nem tudja igazán megérteni a hasonló helyzetben lévőket.
– Mennyire játszhat szerepet a kereszténység térvesztésében az a vaskos választóvonal, amely a társadalom és az egyháznak a papi rendhez tartozó tagjai között húzódik?
– Az egyház évszázadokon keresztül markánsan meghatározta a társadalmi életet. A történelmi tapasztalat szerint a nagy katolikus válaszok beérését mindig megelőzte két-három évszázad. A trentói zsinat egyházreformja az 1800-as évekre hozta meg gyümölcsét. Ehhez képest a második vatikáni zsinattól még csak hatvan évnyire vagyunk. Nagyon kevés idő múlt el tehát. Tanulságos, hogy az egyház máig nem talált megfelelő választ a francia forradalomra és későbbi kísérő jelenségeire, például hatvannyolcra. Talán most, a kiváltó ok után közel háromszáz évvel.
– Német papok a meleg párokat sokszor megáldják. Nemrég Ferenc pápa is engedélyezte meleg párok megáldását. Ez is a francia forradalommal vagy hatvannyolccal kapcsolatos éréssel magyarázható?
– Nem csak a német papok követték korábban is már ezt a gyakorlatot. A belga flamand püspökök is. Egyhangúlag kérték a pápától, ő pedig rájuk bízta. Hogy miért fontos ez számukra? Ennek több oka van. Egyrészt a természettudományok, a szociológia, a pszichológia, az antropológia fejlődésével és e fejlődések ismeretével magyarázható. Ma már világosabban látjuk, hogy az, amit valamikor kizárólag bűnnek neveztünk, nem mindig bűn. Gondoljunk csak arra az időre, amikor az egyház nem temette el az öngyilkosokat. Ma már eltemetjük őket, de attól még nem mondjuk azt, hogy az öngyilkosság kevésbé lenne szörnyűség és tragédia. A keresztény tanítás szerint az eredeti bűn az ember életét, természetét és környezetét tökéletlenné tette. A kialakult helyzetet tudomásul kell vennünk, akármilyen nemi identitással rendelkezünk is. Vannak emberi élet állapotok, amelyek adottak vagy adatottak, ezek tehát nehezen sorolgatók a bűn kategóriájába. A heteroszexualitás, a homoszexualitás és a különböző szexuális identitások mind adottságok. A másik ember szabadságát és méltóságát tisztelni kell, és persze azt is, ahogy az illetőaz emberi méltóságát meg tudja élni. Hogy kapcsolatait ápolhassa, valahol vagy valaki mellett otthonra találhasson, egy szeretőéletközösségre. Jézus mindenkihez jött, mindenkit részesíteni akar az örömhírben, a kapcsolatok szépségében. Ferenc pápa a minden embert megillető méltóságot tartotta fontosnak, amikor transzneműekkel találkozott. Ő minden emberben az istenképűséget látja, és ennek megfelelően viszonyul mindenkihez.
– Mindebből akár le is vezethető, hogy az egynemű párok megáldása természetes.
– A hangsúly nem azon kellene, hogy legyen, hogy ők bűnös kapcsolatban élnek – elvileg rengeteg ember él együtt áldás nélkül, nem szentségi házasságban, tehát mondhatnánk klasszikus értelemben bűnös életformában. Sőt beszélhetünk más bűnökről is, amelyek tőlünk sem állnak nagyon távol: néha-néha mi is kis terroristák, maffiózók vagyunk, vagy ott vannak azok, akik a szegényeket kizsákmányolják, vannak romlott politikusaink, vannak romlott egyházi személyek, akik ilyen-olyan visszaéléseket követnek el stb. Ezekkel mintha nem volna akkora problémánk, mint a homoszexuálisokkal. Vannak bizonyos emberi viszonyok, amelyeket nem értünk világosan. Így a hagyományos nemi kategóriáktól eltérő, mindig is létező adottságokat sem értjük és tudjuk átérezni, mint ahogy azt sem, mit jelent az, ha például egy nő vagy egy férfi nem száz százalékban tudja megélni saját női vagy férfi identitását. Mint ahogy azt sem érthetjük, hogy mi van akkor, ha a férfi nem nőt és a nő nem férfit szeret. Az élet sokkal gazdagabb, mint ahogy mi azt látni szeretjük. Ferenc pápa szokta mondani: ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak bárki élete és érzései felett? Ha valaki kizárólagosan csak a heteroszexuális embereket tartja vállalhatónak és elfogadhatónak, akkor kirekeszt embereket, mert az élet nem ilyen fehér-fekete. A kirekesztés miatt sokan nem mernek közelebb jönni az egyházhoz. Érdemes lenne ezért, ahogy erre Ferenc pápa is kér minket, különösen is odafigyelni arra, hogy kiket is rekesztünk ki. Kikről beszélünk gyűlölettel. Ha lovakat, bicikliket, kocsikat, halálra ítélt embereket egyházként megáldunk, akkor nem értem, miért nem áldjuk meg a homoszexuális embereket. Nem szentséget kérnek, hanem figyelmet, jó szót, Isten szeretetének mindenkit megilletőjelét. Nekik éppúgy szükségük van Isten szeretetének gyógyító és teremtő erejére, mint heteroszexuális társaiknak. Ha valaki Jézushoz jön, vágyik rá, akkor nem az a kérdés, hogy ki méltó az áldásra, és ki nem, mert ha ezt a kérdést kezdjük el feszegetni, akkor arra igazából senki nem méltó. Az Isten mégis mindannyiunkat meghívott magához, különösen azokat, akiket a társadalom megbélyegez és kitaszít. Hogy bűnösök lennének? Bűnt szabad akaratból, tudva és akarva lehet elkövetni. A homoszexualitás és a nemi identitás viszont sokszor olyan determinált állapot, amely a fenti kritériumokon kívül áll.
– Ha túllépünk a szexuális kategóriákon, mit tarthatunk olyan közös nevezőnek, amely a heteroszexuálisokra és a homoszexuálisokra egyaránt vonatkozik?
– Elsősorban a kapcsolatok minősége a fontos, az például, hogyan tudják egymást az emberek el- és befogadni. Hogy tudnak-e együtt örülni, együtt szenvedni, mindenben együtt élni. Sokat beszélünk arról, hogy mit jelent bűnösnek lenni. Közben pedig arról kevés szó esik, mit jelent nem bűnösnek lenni. Ebben az esetben mindig a másik a fontos szempont, a viszonyom a másikhoz. A katolikus egyházban sajnos a bűn kategóriában még mindig szinte kizárólagosan a szexualitással kapcsolatos erkölcsi problémákra figyelünk. Jó lenne, ha egyre kevesebbet foglalkoznánk az emberek hálószobájával, és egyre többet talán azzal, hogy mivel fűtik a hálószobájukat. A XXI. század nagy bűne nem a szexualitás, hanem az, hogy kizsákmányoljuk és lepusztítjuk a teremtett világot, na meg az, hogy elfeledkezünk a nyomorban élőkről, az éhezésben, a háborúban meghaló gyerekek sokaságáról, a tengerbe fulladó menekültekről. Ez a szégyen és gyalázat.
– Egy népszerű hazai internetes lap arról számolt be, hogy a szinóduson ellentétek merültek fel számos kérdésben, így a nemi identitások megélésével kapcsolatban, illetve a világegyházon belüli kulturális különbségek miatt. Résztvevőként mit tapasztalt?
– Eddig három szinóduson vettem részt, közülük ez volt a legharmonikusabb, a legjobb légkörű. Összesen harminchat tizenkétfős asztalnál dolgoztunk, olykor váltottuk egymást. Laikusok is jelen voltak, férfiak és nők, tehát sokkal mélyebben megélhettük azt a közösségi szellemet, amely az egyház lényege kell hogy legyen. Ha százalékban kellene kifejezni, akkor az ellentétekre legfeljebb öt százalék jutna. Hogy ellentétek vannak, az természetes. Az lenne a furcsa és hazug helyzet, ha úgy tennénk, mintha mindenki mindenben egyetértene.
– Európa és Afrika keresztényei között jelentős a kulturális különbség. Nem okoz-e mindez egyenetlenséget, meg nem értést az egyházon belül?
– Európában a kereszténység erősen depressziós. Magyarországon is, Afrikában viszont hatalmas erővel fejlődik. A két kontinens között valóban nagy a kulturális, mentalitásbeli különbség. Persze, hogy ez ellentéteket okoz, néha meg nem értést. De a szinódusban az volt a fantasztikus, hogy odafigyeltünk a másikra, meg akartuk hallgatni és meg akartuk érteni a másikat, és próbáltuk nem azt gondolni, hogy én hűségesebb katolikus vagyok, mint a másik. Az első keresztények lehettek olyanok, mint most az afrikaiak. Hatalmas bennük az öröm, hogy megtalálták az életet adó, igaz Istent. Jelentős eltérés, hogy Afrikában nem jellemző sem az ateizmus, sem az Isten iránti közömbösség. Európában nyugodtan élhet bárki anélkül, hogy az Istenre gondolna, hogy az Istent említené. Mi, európaiak jól megvagyunk nélküle. A demográfiai eltérések miatt az európai egyház elöregedő, az afrikai pedig sokkal inkább fiatal. Az afrikai ak szertartásai jóval élettelibbek és egyébként hosszabbak is, mint a mieink. Szabadon táncolnak és énekelnek a misén, ami nálunk elképzelhetetlen lenne. A szinóduson az afrikaiak azt kifogásolták, hogy a miséket mindig az európai kulturális normák szerint tartottuk. Kétségtelen, hogy Afrikához képest Európa most jóval kevésbé tudja sugározni azt az örömet, hogy hiszünk Istenben, aki megváltott és az üdvösségre hívott minket. Nekünk ezzel a helyzettel kezdeni kell valamit, de olyan módon, hogy közben nem tartjuk különbnek vagy jobbnak magunkat, nem vagyunk gőgösök, hanem szeretettel tudunk figyelni a másikra, és megtanuljuk szeretni, értékelni a másságot és azt a sokszínűséget, mely magát az isteni életet is jellemzi.
