Beszélgetés Markó Béla Aranytoll-díjas publicistával
– Gratulálok az Aranytollhoz! Bien mérité!
– Köszönöm.
– Hány dimenziója van a munkásságodnak? Költő, politikus, esszéíró, közíró – még a sorrend is jó? Egyszóval: mondhatjuk azt, hogy Markó Béla közíró? Beveszed/bevéteted a politikus és a költő – esetleg egyéb – mellé a szótárakba ezek után?
– Az az igazság, hogy valamilyen erdélyi sajátosság ez a sokféleség. Régebb úgy mondtuk, hogy eleink közül sokan polihisztorok voltak, ehhez is, ahhoz is értettek. Bolyai Farkas egészen jelentős matematikus volt, de írt drámát is, sőt, állítólag kiválóan szelelő kályhákat tervezett. A fia, Bolyai János sem csak a nemeuklideszi geometriát dolgozta ki, hanem társadalmi Üdvtant is írt. Meg aztán a huszadik századból Bánffy Miklóst minek tekintsem? Politikusnak? Írónak? Esetleg portréfestőnek vagy karikaturistának? És Kós Károly mi volt? Építész? Író? Grafikus? Vagy politikus is? Netán publicista? Ezek mind meggyőző példák, de egyébként persze ne próbáljunk meg mindenhez érteni, mert abból könnyen az lehet, hogy semmihez sem értünk majd igazán. Én magamról, ha már muszáj, annyit mondanék, hogy költő és politikus. Mások megfordítanák talán: politikus és költő. Ez is rendben van. A lényeg, hogy választott mesterségem kamaszkoromtól az irodalom, ezt tanultam, ezt művelem akkor is, amikor verset vagy kritikát, esszét, tanulmányt, publicisztikát írok, esetleg fordítok, bár erre az utóbbira mostanában nem nagyon jut időm. Számomra már rég nincs fontossági sorrend a műfajok között. Ha van valami mondandóm, azt a műfajt választom, amely szerintem a leginkább megfelel. A közíró kifejezést mellesleg nagyon nem szeretem, erőltetettnek tartom. Azt sugallja, hogy valaki író ugyan, de csak amolyan közíró. Úgymond legény a gáton, de csak közlegény. Tudom, nem erről lenne szó, ám szerintem végső soron nincs ilyen író vagy olyan író, csak jó vagy rossz. Akkor már nevezzük inkább publicisztikának ezt a műfajt, és publicistának, aki műveli. Nálam nem határvonal a fikció és a valóságirodalom sem. A maradandóságnak szánt vers is reflektálhat az aktualitásra, és az aktualitásból kiinduló publicisztika is lehet maradandó. Én egyszerűen nem tudok csendben maradni, ha valami éppen nem tetszik körülöttem. Ez a publicisztika értelme. Tehát elég nekem annyi, ismétlem, hogy költő és politikus. De nyugodtan melléje lehet tenni még, hogy író. Vagy ezt kibontva: esszéíró és publicista.
– Kiket tartasz leginkább nagyra, kit olvasol például újra a nagy magyar publicisták közül? Stílusban, szemléletmódban…
– Bálint Györgyöt szokás mondani ilyenkor, és ez rendben is van. De a magyar publicisztika legmagasabb rangú művelője még csak nem is ő, hanem egyik legnagyobb költőnk: Ady Endre. Stílusát nem lehet továbbvinni, ez még senkinek sem sikerült, de szemléletmódjából talán érdemes tanulni. Mármint a társadalomkritikájából. A könyörtelenségéből. Magas mérce ez a magyar publicisztikában, van mihez igazodnunk.
– Indulat vagy gondolat?
– A vers is, a próza is, az esszé is, a publicisztika is gondolati építmény. Kell hozzá egy felismerés. Olyan ez, mint egy bizonyítás elejétől végéig. Megpróbáljuk bebizonyítani, hogy igazunk van, de közben mi magunk felmutatjuk az ellenérveket is, így becsületes. És csak így műalkotás. Viszont esszét például indulatok nélkül is lehet írni, publicisztikát, azt hiszem, nem.
– Lehet hatalompárti a publicista? Volt egy furcsa helyzet éppen szövetségi elnökséged idején: a sajtóban rengeteget bírálták szélsőjobbról az RMDSZ vezetését, sokkal kevesebb volt az újságíró, aki a „védelmére” kelt, engem még ma is bérenceznek az olyasmiért. (Ami főleg olyanok részéről klassz, akik a régi rendszerben… hmmm, most meg odaátról nagyságrendekkel nagyobb hűségpénzt, apanyázst kapnak, mint amennyit akkor egy „semleges” újságíró keresett; arról nem is beszélve, hogy az illető lapok egy részét is az RMDSZ támogatta, persze nem saját zsebből…)
– Az újságírónak is van meggyőződése. Lehet a hatalom pártján, de nem lehet hatalompárti. A hatalom pártján állva is bírálnia kell a hatalmat. Ez a dolga. A kritikát egyikünk sem szereti, örülünk, ha dicsérnek, és bosszankodunk, ha bírálnak. De ha van kellő bölcsesség bennünk, akkor azt is tudjuk, hogy éppen a tisztességes kritika segíthet a legtöbbet. Nem mindenki ismeri be, de mindannyian érezzük, mikor van igaza annak, aki bírál minket. Kellenek azok az újságírók, akik egyetértenek a céljainkkal, de bólogató Jánosokra nincs szükség. Nincs utálatosabb, mint amikor valaki az utolsó csepp vérig csak dicsérni, vagy ellenkezőleg, csak bírálni akar. Nézem, mi történik Magyarországon a közszolgálati médiában. Elkeserítő. Csupa mézesmázas hízelgés. Azt már nem is mondom, mire emlékeztet ez engem.
– Könyvünknek, A lábujjhegyre állt országnak – az interjú is véleményműfaj! – az Új Hétben épp a sajtóról szóló része „futott” máig, beleolvastál most újra? Kiegészítenéd? Mi változott meg azóta, azon kívül, hogy minden?
– Ami ott már a fejezetcímben is szerepel, azt mindenképpen megismételném ma is: „ne akarjunk magunknak rózsaszínű közvéleményt”. Egyébként a sajtónk egyáltalán nincs jobb állapotban, mint ezelőtt tizenöt-tizenhat évvel. Sőt. Igénytelenebb lett nyelvileg is, és talán kritikátlanabb is, mint annak idején. Tisztelet a kivételnek. Ebben a másfél évtizedben összeomlott a nyilvánosság addigi hierarchiája, az online felületeken mindenki újságírónak tekintheti magát, aki kommentárokat fogalmaz meg, és ehhez még a helyesírást sem kötelező ismerni. Kezdi elveszíteni a sajtó a véleményformáló és ellenőrző szerepét. Visszatérni a régi állapothoz nem lehet, nem is kell, viszont előbb-utóbb ki fog alakulni ismét egy másfajta nyilvánosság. Újságot írni, rádiós vagy televíziós műsort szerkeszteni: mesterség. Ez a mesterség nem tűnhet el, mert akkor eltűnik az, amiről az imént beszéltem, az éppen hatalmon levők ellenőrzése.
– Nagy témákat írsz meg az ÉS-ben, a Népszavában, a Transindexen, még a Szombatban is láttam közéleti publicisztikádat… még hol? Történelemismeret, politikai tapasztalat, értekező prózád feszessége – mindezekről bőséggel tanúskodnak az írásaid. De mi az, ami megírásukra késztet? A gondolatok, amik nem hagynak nyugodni. Mert nem igaz, hogy a nagy témák az utcán hevernek (mint valami fekvőrendőrök)…
– Én politikusként is próbáltam időről időre írásban megfogalmazni, hogy merrefelé kellene továbbmennünk. Miféle helyzetben vagyunk, és mit kellene tennünk. Erről máig nem szoktam le. Egyszerűen tudnunk kell, mit akarunk. És ha tudjuk, el is kell mondanunk.
– Nem azért mondom, de MÚRE-elnökként volt némi szerepem abban, hogy Romániában író publicisták, szerzők Aranytollat kapjanak, néhányukat magam javasoltam. A (régi) Hét belső munkatársai közül legalább öten vagyunk büszke kitüntetettjei, ez is jelzi lapunk fontosságát. Ezt korábban figyelemmel követted? Mármint hogy kik, mikor, miért stb. kapták meg…
– Legyek őszinte? Nem tudnám most hirtelenjében felsorolni az eddig kitüntetetteket. Fel tudnám viszont sorolni, hogy kiket tartok jó publicistának Erdélyben. De ezt most nem fogom megtenni. Bízom benne, hogy ott lennének köztük azok is, akikre te gondoltál.
– Írtak kollégák, kritikusok, publicisták a közéleti tárgyú jegyzeteidről? Mert a közéleti tárgyú verseidről igen, fontos dolgokat. (Itt említem meg, hogy éppen tíz évvel ezelőtt Szabad Sajtó-díjat is kaptál – többek között olyanokkal együtt, mint Martin Schultz és Vörös T. Károly –, és laudációjában Földes György, az alapítvány elnöke azt emelte ki, hogy “az elmúlt húsz évben a kisebbségi jogokért és a sajtószabadságért küzdött”-él.)
– Mint mondottam, nem teszek éles különbséget a műfajok között. Több kötetem is jelent meg azzal a műfaji megjelöléssel, hogy: esszé, publicisztika. Így. Igen, jelentek meg ezekről fontos kritikák. Talán mégsem annyi, mint a verseimről.
– Nem azért mondom, de én Szepesi Györgytől vettem át a díjat, nyilván sokad magammal, MÚOSZ székház, Andrássy út, zsúfolt terem… Most, a nagy pandémia körülményei közt hogy lesz?
– Ahogy értettem, itt Marosvásárhelyen a MÚRE szervez egy kis ünnepséget. Te jól tudod, nekem sem a dicséret, sem az öndicséret nem kenyerem. Ünnepelni is csak módjával szoktam.
