Fotó: Magyar Péter/Facebook
Aki Magyart látja a Duna közepén állni egy kőtömbön, az tankönyvi példát lát. Ez ikonikus kép. Egy kívülálló azt mondaná, ez az ember megőrült. De nem: ennek szakirodalma van. Ez egy módszer. Vérprofi tömegmanipuláció.
Magyar Péterrel megérkezett Magyarországra a „politikai kommunikáció”, amely nélkülözhetetlen tudás mindazoknak, akik érteni akarják, ami előttük és velük történik. A paksi atomerőműnél zajló építkezés a legtöményebben mutatta meg Magyarország lakosságának a politikai kommunikáció erejét, jelenlétét és veszélyét. Aki nem veszi a fáradságot, hogy ennek a jelenségnek a tudományos alapjait megismerje, a jelenséget felismerje, sodródik az eseményekkel. Annak fogalma sem lesz arról, mi vár rá, mi történik körülötte.
Mit látunk és mi van mögötte?
Az intézmény eltűnik, a vezető személye lép a helyére. Nem a vízügyi szakember magyaráz, nem az építésvezető mutatja be az építkezést, nem az illetékes hatóság kommunikál, hanem Magyar Péter. Még csak nem is a miniszterelnök. A politikai kommunikáció ezt a personalization és self-personalization jelenségével írja le. A politikus önálló politikai brand, a párt és az intézmények háttérbe szorulnak.
Ezért nincs Tisza Párt sem, csak egy ember. Mindenki őt szolgálja. Nem azért szükséges a Dunában állnia, hogy döntést hozzon. A kép funkciója az, hogy vizuálisan összekösse a személyt a sikerrel, amelynek arca lesz. Ez az arc Magyar Péter arca.
A háttérben dolgozó mérnökök, vízügyi szakemberek, munkások, honvédség, államigazgatás és intézmények eltűnnek a narratívából. Minden az ő sikere. A politikai vezető a saját vizuális karakterét építi, a napi tevékenység folyamatosan előállított képi történet. A képek segítségével a vezető hozzáértőnek, közvetlennek, aktívnak, sikeresnek, és hitelesnek látszik. Ennek célja olyan azonosulás kialakítása a vezetővel, amely őt nélkülözhetetlennek mutatja, akinek mindig igaza van, és akihez érzelmi szálak fűződnek.
Normális intézményi működésben az történne, hogy szakemberek elemzik a problémát, alternatívák készülnek, hatástanulmányok születnek, döntést hoznak, majd a kormány tájékoztat róla. A performatív kormányzásban a miniszterelnök odamegy, a kamera követi, magyaráz, intézkedik. Újabb videó, újabb kép. Ő a szakértő, az építésvezető, a riporter, az interjúalany, a látvány. A lényeg a közvetítők kiiktatása. A vezető nem akarja, hogy az információ intézményeken, szakembereken vagy a médián keresztül jusson el.
Ezért ő maga a médium. Facebookon közvetlenül beszél a követőkhöz, saját kamerával, saját dramaturgiával, saját képekkel. A platform lehetővé teszi számára a kontrollt. Nem a televízió sugároz, nem a szerkesztők vágnak, nem a sajtó tájékoztat. A vezető kerül a középpontba, nem a Duna, az erőmű és a probléma. A vezető színháziasítja, jobban mondva, megfilmesíti a történetet, amelynek ő a főhőse, a valóság díszletté válik. Nem az a kérdés, mi történik Paksnál a Dunával, hanem ma mit csinált Magyar Péter?
Nem szükséges, hogy a néző megértse, milyen számítások alapján süllyesztik a bárkákat vagy építik a fenékküszöböt. A néző azt látja, hogy a vezető érti: ott áll a vízben, mutatja a műtárgyat, elmagyarázza, mi történik. Kommunikációs szempontból rendkívül hatásos, mert a kompetencia látszatát állítja elő. A gyorsaság határozottságnak, a kétely hiánya hozzáértésnek, a személyes jelenlét cselekvésnek látszik. Reality-show-t látunk. A közönség epizódról epizódra követheti, ahogyan „Magyar Péter megmenti Paksot”.
A miniszterelnök a kormányzást saját személyes médiaprodukciójává alakítja. Az országnak nem kormánya, hanem Magyar Pétere van. Demokráciában a kormány megoldja a paksi problémát. Magyar a képekkel és videókkal azt mutatja: ő oldja meg. Nincs szükség másra, demokráciára sem. Csak rá van szükség. A Dunában egyedül Magyar áll. Nincs mellette vízügyi mérnök, építésvezető, miniszter, az atomerőmű vezetője. Senki nincs. Csak Magyar Péter van és a Duna, amely engedelmeskedik neki.
Magyar számára minden válság olyan, mint egy falat kenyér. Az identitását vesztett sajtó már ki is találta, hogy Magyar válságmenedzser. Holott Magyar semmit nem csinál, csak kommunikál. Kikérdezi a szakértőt, megjegyzi, és elmondja helyette. Óriási látványosság áll rendelkezésére. Víz, helikopter, hajók, daru, hatalmas kövek. Atomerőmű, tisztelgő katonák. Ebből fantasztikus képsorozatot lehet gyártani. Olyan embernek, akinek szürke eminenciása (Radnai Márk) színész és színházi rendező, az apja reklámszakember.
Hogy mi ebben a rossz, arra az ad választ, ha szembesítjük a politikai kommunikáció demokratikus formáival és tisztességes szándékával. Egy demokrata politikus stábja azt mondaná: „Miniszterelnök úr, álljon oda a mérnök mellé. Kérdezze meg. Hallgassa végig. Utána mondja a kamerának, hogy ezek az emberek mentik meg Paksot.” Ez fantasztikus politikai kommunikáció lenne, ha a miniszterelnök demokratikus vezető lenne.
A vezető akkor is középpontban maradna, csak azt demonstrálná: „Én összegyűjtöttem az ország legjobb szakembereit, meghallgattam őket, döntöttünk, és ők végrehajtják.” Magyar azonban a kommunikációban maga foglalja el a szakértő helyét is. Nem egyszerűen főszereplő. Ő a narrátor, riporter, szakértő, döntéshozó és főhős egyszerre. Minden róla szól. Mindenhez (is) ért, minden rajta múlik, minden neki köszönhető. Hibátlan és tévedhetetlen.
Hogy mi a baj ezzel? Egy Vezér születését látjuk.
Mi a célja annak, amit látunk?
A demokrácia és a sajtó eróziója. Megszűnik a politika és a sajtó örök szembenállása és harca, majd a sajtó elveszíti a szerepét, a funkcióját és az érdeklődést is. A lényeges és izgalmas dolgok Magyar Péter Facebook-oldalán történnek. Már a sajtó is Magyar Péter Facebook-oldalára jár, onnan veszi a híreit, kritikátlanul továbbítva azokat, hogy ne kerüljön szembe az olvasótáborával. Végül ez a sajtó előbb-utóbb megszűnik. Az újságok mindig ott tűnnek el, ahol a demokráciának a legnagyobb szüksége lenne rájuk.
A politikai kommunikáció stratégiája, hogy másról beszéljenek az emberek. Amíg Magyart látják a Duna közepén, és ő alakítja ezzel a közbeszédet, addig nem kérik számon a felelősségre vonást és a rendszerváltást. Senki nem keresi az új Alkotmányt. A rossz sajtó arról beszél, amiről a politikus, aki manipulál. A politikus nem kel versenyre az igazi sajtóval, hanem megkerüli. Nem azt mondja, hogy mit gondoljál, hanem azt, hogy miről gondolkodjál, miről ne.
Az emberek azt tartják fontosnak, amivel tele van a sajtó és a közösségi média. Ha a sajtó nem kérdezi meg, mit keres Magyar a Duna közepén, hanem ráerősít erre a képre, akkor eszköze az emberek manipulálásának és becsapásának. A politikai cselekvés képpé alakul, és a kép fontosabb lesz, mint a mögötte lévő valóság. Nem az számít, ami történt, hanem az, amit mutatnak róla. Holott a jelenlét semmit nem tesz hozzá a műszaki folyamathoz. Senki nem emlékszik egy hét múlva a Dunára, csak Magyarra.
A populista vezető bemegy a vízbe, sárosan, feltűrt inggel, hogy a „nép emberének” mutassa magát a távolságtartó, öltönyös technokratákkal szemben. A vízbe gázolás nem baleset, hanem üzenet: „én nem az irodából kormányzok, hanem ott vagyok, ahol a baj van”. Ez a testi közvetlenség a populista stílus egyik alapeszköze. Ezt egészíti ki a „strongman” válságdramaturgia. A vezető a válságot nem kezeli, hanem előadja: felnagyítja (hogy nagyobb legyen a megoldás érdeme), majd magát állítja be a megoldásnak.
A „csak ma 5 ezer tonna kő érkezett”, „nőtt a vízszint, köszönhetően a bárkának” típusú posztok a hamis oksági tulajdonítás iskolapéldái: a vezető jelenlétét és az eredményt úgy kapcsolja össze, mintha az egyik okozná a másikat. A vízszint a Duna vízjárása miatt nő vagy csökken, nem Magyar jelenléte miatt. De ő magyarázza el a műszaki dolgokat, a kamera előtt úgy adja elő, mintha ő maga értené és irányítaná. A szakértői tudást leértékeli azzal, hogy ő „közérthetően”, a nép számára érthetően magyarázza el.
Ezzel feleslegessé teszi a valódi szakértőt (aki nincs is a képben). Ez transzferálódik a demokratikus intézményekre. Nincs szükség rájuk. Megjelenik a heroikus vezérikon vizuális képe. A vízben álló, a természet erőivel harcoló magányos férfialak. Mindez romantikus fotókon. A populista vezérkultusz tipikus alakja ez: Putyin lovon. A „megfékezem a Dunát” képi üzenete a természet fölötti uralom ősi szimbóluma, ami a mindenható vezér benyomását kelti.
Tanult technika vagy ösztönös cselekvés (nárcizmus)
Vannak előképek. Mussolini búzát aratott, cséplőgépnél dolgozott, sportolt, repülőt vezetett. A fasiszta vizuális propaganda egyik alapmotívuma volt a Duce mint univerzálisan kompetens cselekvő ember. Magyar lassan elmondhatja, amit XIV. Lajos, hogy „az állam én vagyok”. Magyar Péter esetében kezdettől felmerült a kérdés, hogy tanult technika vagy a nárcisztikus személyiségszerkezetre emlékeztető ösztönös cselekvés, amit tesz. A legveszélyesebb az, ha a kettő együtt.
Ha az ösztönös oldal valóban a nárcisztikus működésre utaló jegyekből fakad, a szakirodalomban neve van: narcissistic supply seeking, a folyamatos külső visszaigazolás iránti kényszeres igény. A kényszeres igény azt jelenti, hogy a nárcisztikus hajlam másoktól folyamatos figyelmet, csodálatot, elismerést vagy akár félelmet és behódolást követel. Aki így működik, annak nem kell tanulnia, hogy a kamera elé álljon, ő magától keresi a helyzetet, ahol látható, csodálható, középpontban van.
A grandiózus önkép (hogy ő rendkívüli, ő tud olyat, amit más nem) magától termeli a „szakértőként magyarázok” viselkedést, mert az ilyen ember őszintén hiszi, hogy fél óra alatt átlátja azt, amihez mások évtizedeket tanultak. A Duna közepére állás az ilyen alkat számára egyszerűen jólesik. Ezt hívják exhibicionisztikus nárcizmusnak, és jellemzője, hogy a viselkedés sok esetben nem stratégiából, hanem belső kényszerből, vagy a kettő kombinációjából fakad.
De van egy tanult, professzionális része is, és ez látszik a kivitelezésen. A képkivágás, a fehér ing feltűrt ujjal, a napszak (a délutáni fény a vízen), a zenével aláfestett reel, a posztok szövegezése („csak ma 5 ezer tonna”, „köszönhetően”), az állandó hatásvadász kommunikáció, ezek nem véletlenek. Ez már political consulting és content strategy: van mögötte stáb, forgatókönyv, vágó, ütemterv. A populista kommunikáció iparági tudás, tanítják, tanácsadók árulják. A késztetés ösztönös, az eszközrendszer professzionális.
A legpusztítóbb kombináció az, amikor egy nárcisztikus alkat hozzájut a professzionális eszköztárhoz. Az ösztön adja a fáradhatatlan energiát és a hitelesség látszatát (mert nem játssza, hanem éli), a szakmai tudás pedig felerősíti és célba juttatja. Egy hidegen számító, de nem nárcisztikus politikus kevésbé hatásos, mert érződik rajta a színlelés. Egy nárcisztikus, de szakmai tudás nélküli szereplő nevetségessé válik. A kettő együtt viszont ellenállhatatlan. Magyar pedig ezt ötvözi, ezért veszélyes.
Van egy tágabb elméleti megközelítés is: Max Weber karizmatikus uralom fogalma. Weber szerint a karizmatikus vezető legitimitása nem intézményből, hanem a személyéből fakad. Ezért folyamatosan bizonyítania kell a rendkívüliségét, amihez hőstettekre, sikerekre van szükség. A karizmatikus legitimáció természete, hogy állandó megújítást igényel. Ez rendkívül közel áll a nárcisztikus személyiség leírásához. Ha elmarad a csoda, összeomlik a legitimáció. Ezért kell mindig újabb válság, fokozódó, egyre látványosabb jelenlét.
Miért veszélyes?
Az egy személyre szűkített politikai rendszer legnagyobb veszélye az intézmények kiüresedése. A legfontosabb mű, ami leírja ezt a jelenséget Steven Levitsky és Daniel Ziblatt „How Democracies Die” (2018) című könyve. A tézisük az, hogy a modern demokráciák nem puccsal, hanem választott vezetők által, fokozatosan, a formák megtartása mellett halnak meg. Ebből következően a veszély az, hogy az intézmények formálisan megmaradnak, de kiürülnek. A döntések máshol születnek, mint ahol a jog szerint kellene.
Ha a miniszterelnök a helikopteren, a Facebookon vagy a Duna közepén dönt, akkor a kormányülés, a szakértői testület, a hatásvizsgálat díszletté válik. Ez azért veszélyes, mert amikor a személyes döntés hibázik, nincs korrekciós mechanizmus. Az intézmények, amelyek kijavítanák, már nem működnek. A szakértelem kiszorulása és a rossz döntések kéz a kézben járnak. Ehhez adalékként érdemes Tom Nichols „The Death of Expertise” (2017) című könyvét tanulmányozni.
A laikus vezető rosszabb döntéseket hoz. A fenékküszöb esete ezt példázza: ökológiai hatásvizsgálat nélkül, visszafordíthatatlan beavatkozás történt, még senki nem tudja, mi lesz a következménye. De ünneplik. Ami viszont a legsúlyosabb következmény, hogy a szakértő megtanulja, hogy nem érdemes szólni. Ez oda vezet, hogy a hivatalnokok, mérnökök, tudósok elhallgatnak, mert látják, hogy a nyilvános ellentmondás kockázatos. Ez a diktatúrák sajátossága, a rendszer önkorrekciós képességét szünteti meg.
Ez a politikai kommunikáció olyan vezetőt termel ki, aki normalizálja a rendkívüli állapotot. A paksi beruházás „kiemeltté minősítése”, a közbeszerzés megkerülése, a gyorsított eljárás, mind a rendkívüli helyzetre hivatkozva történik. A veszély az, hogy a kivétel szabállyá válik. Minden újabb „válság” indokolja a normál eljárás felfüggesztését, és egy idő után nincs is normál eljárás. Ezt már a NER első korszakából is ismerjük. Magyar ezt ismétli.
A kormányzás színpadiasítása a „közönségdemokráciát” (Bernard Manin fogalma) hozza létre, amelyben eltűnnek a felelősségre vonás intézményei és útjai. A közönség tapsol, jobb esetben fütyül, de kimerülnek ezzel a lehetőségei. Nincs törvényes számonkérésre lehetőség, az intézményes demokrácia megszűnik. Ezzel függ össze az a felismerés, hogy a „perszonalizáció” jelentős szerepet játszik a demokratikus visszaesésben, egyértelmű a két jelenség közötti összefüggés.
A tudományos megállapítás szerint a személyre épülő pártok és kormányzatok statisztikailag jóval nagyobb eséllyel vezetnek demokratikus visszaeséshez, mint az intézményesült pártok, mert nincs bennük belső fék: a párt nem tudja korrigálni a vezért. Képzeljük el annak a pártnak a belső fékeit, amelynek tagsága sincs, testületei sincsenek. Ennek a párt nélküli pártnak a létrejötte, működése és létezése, önmagában piros zászló a kontroll nélküli hatalom igényére. (Erica Frantz, Andrea Kendall-Taylor és Joseph Wright „The Origins of Elected Strongmen: How Personalist Parties Destroy Democracy from Within”, Oxford University Press, 2024)
Magyar Péter egyszemélyes showműsor azért is veszélyes, mert szándékosan a „jó diktátor” és „felesleges demokrácia” illúzióját kelti. Ha van egy jó diktátor, sok vitát meg lehet spórolni. Feleslegesek a pártok, a parlament, a viták, néha még a választások is. Magyar pontosan ezt a szerepet játssza, az emberséges Fideszt, a felvilágosult uralkodót, aki tudja, mire van szükség, és ha valami nem tetszik, hallgat a népre. Mi szükség van ennél többre?
Ez rendkívül veszélyes, mert „jó diktátor” nincs, ahogy jó diktatúra sincs. A „felvilágosult” uralkodóról hamar kiderül, hogy nem felvilágosult, csak látszólag hallgat a népre. Ha elveszíti a varázsát nyílt diktatúrára hajlamos és nincs, ami megfékezze. Másrészt a konfliktus elkerülhetetlen a „jó diktátor” és a nép között, mert kutatások szerint az „erős vezetők”, akik mindent maguk döntenek el, rosszabb eredményt érnek el, mint az intézményes döntéshozók (Archie Brown: The Myth of the Strong Leader, 2014).
Ennek oka, hogy egyre kevesebb valós információ jut el hozzájuk, mert az emberek nem mernek ellentmondani a várható következmények miatt. A hibákat soha nem lehet sem bevallani, sem elismerni, ezért nincs lehetőség a korrekcióra. A megkérdőjelezhetetlen vezető hiába hív össze tanácskozást, ott nem hangzanak el őszinte érvek. A Magyar Péter által trénelt tömeg már most sem fogadja el a kritikát. Ennek logikus végpontja az önkényuralom.
Magyarország újra a világ élvonalába kerülhet, mert Magyar Péter személyében olyan miniszterelnöke van, aki ezt a kommunikációs tudást birtokolja, apparátusa van hozzá, professzionálisan és tudatosan használja, ami kivételes ösztönösséggel párosul. E kettő találkozása életveszélyes. Emellett egy autokratikus rendszert nem létrehoznia, hanem észrevétlenül átmentenie kell. Ennek semmi nem áll az útjában, mert Magyarországot felkészületlenül érte a legfejlettebb politikai kommunikációval való találkozás.
Ezt súlyosbítják Magyar nárcisztikus vonásai, ami lehetetlenné teszi a korrekciót. Ha időben nem lépnek közbe azok, akik minden figyelmeztetés ellenére korlátlan hatalomra segítették, az a szakirodalom egyértelmű leírása alapján súlyos demokráciadeficithez, világosan fogalmazva, egy újabb önkényuralmi rendszerhez vezet. A két rendszer között a különbség éppen akkora lesz, amekkora a különbség Orbán és Magyar exhibicionizmusa, a személyi kultuszhoz való viszonya és hatalmi perszonalizációja között. Magyar javára.
