Két éve indult el a Kispolgár gyerekújság, korábban a rendszerváltás előtt volt utoljára gyermekeknek szóló újság Magyarországon. A Kispolgárban az ismeretterjesztő anyagok mellett elférnek a politikai hírek is, a szerkesztőség közéleti fogalmakat, történéseket is elmagyaráz a gyerekeknek. Az évforduló kapcsán Tóta W. Árpáddal, a Kispolgár főszerkesztőjével beszélgettünk.
Tavaly decemberben lett kétéves a Kispolgár. Mit tart a legnagyobb eredménynek az elindulás óta?
Leginkább azt, hogy megmaradtunk, működünk, néhány ezer gyereknek naponta biztosítjuk, hogy legyen újságjuk. Meg azt is, hogy bár nagyon sok támadást kaptunk némely szülőktől, olyan felnőttektől, akik valamiért nem akarták, hogy legyen egy gyerekújság, a gyerekek viszont egyöntetűen szeretik, elég aktívan üzengetnek és magukénak érzik a Kispolgárt.
Kijelenthetjük, hogy az elmúlt két évben viharosabb lett a politika Magyarországon, mint korábban, nehezebb témákat kell feldolgozni. A Kispolgárban beszámoltak a kegyelmi ügyről és a jelenlegi Szőlő utcai javítóintézettel kapcsolatos híreket is közvetítitek a fiatal olvasóknak. Mi ennek a titka, hogyan lehet a nehezebb témákat jól feldolgozni, jól átadni a gyerekeknek?
Az egyik tanulság az, hogy a gyerekek sokkal érettebbek, mint azt a felnőttek gondolják, és igazából elég jól megértik a nehéz, súlyos és kellemetlen témákat is. Mi a kezdettől eldöntöttük, hogy nem akarunk gügyögni.
A legrosszabb, amit itt tenni lehetne, az, hogy leguggolunk hozzájuk, és megpróbáljuk valahogy mackónyelven eltátogni, mi folyik a politikában. Ez nem fog menni, mert mackónyelven nincsenek szavak erre. Úgy beszélünk hozzájuk, mint egy normális felnőtt, aki el akar valamit magyarázni. Egyébként ez egy komplett diszciplína, amit leginkább pedagógiának hívnak. Az iskolában is elég borzalmas sztorikat mesélnek el a gyerekeknek, például történelemből. A tatárjárás sem volt egy vidám ügy.
Az, hogy partnernek tekintjük a gyereket, hogy gondolkodó lénynek nézve őket beszélünk hozzájuk, úgy tűnik, nekik megfelel. Arra kell figyelni, hogy folyamatosan gondoljunk arra, melyek azok a fogalmak, szavak, kifejezések, amelyek a felnőtt médiában nem szorulnak magyarázatra, itt viszont igen. Nem szoktuk a HVG-ben külön megcsillagozni, hogy az államtitkár a miniszter helyettese, de a Kispolgárban nekünk vagy linkelni kell a definíciót, vagy legalábbis jelezni, hogy az államtitkár az kicsoda. Bár lehet, hogy a felnőttek sem tudják…
Azt nem tudom, hogy a politika turbulensebb lett-e az elmúlt két évben, mert szerintem előtte is az volt. Amikor mi elindultunk a Kispolgárral, akkor arra készen voltunk, hogy lesznek nehéz témák. Egymás közt azon nevetgéltünk, hogy ne legyen egy Szájer-ügy, mert azt nehéz az elejétől a végéig levezetni gyerekbiztosan. Lett annál súlyosabb: a kegyelmi ügy, aztán Bese atya, és most itt van a Szőlő utca, de ezeket is el kell magyaráznunk. Nem tehetjük meg azt, hogy kihagyjuk.
Ezek a történetek a gyerekek érintettsége miatt még súlyosabbak, de azt tapasztaljuk, hogy nagyon szolidárisak és együttérzőek a gyerekek, amikor szó esik ilyesmiről. Kérdeznek is sok mindent. Nyilván a többségük minimum középosztálybeli. Ez már csak így van, az egész sajtó magközönsége alapvetően urbánus, vagy ha nem is urbánus, de képzett, magasabb státuszú emberekből kerül ki, és így van ez a Kispolgárnál is. Nagy érdeklődés van bennük mások szenvedése, a nehezebb sorsú emberek iránt. A gyerekek jobb emberek, mint a felnőttek.
A sajtó többségének kihívás elérni a fiatalokat, nem véletlenül indulnak ezzel a céllal külön pályázatok, projektek. A Kispolgár alapvetően nagyon fiatal célközönségnek szól. Mennyire sikerül valóban a gyerekeket elérni, hogyan lehet megtartani ezt az olvasóközönséget? Mennyire érdekli ezt a generációt a közélet?
Először is az nem igaz, hogy nem olvasnak. Ez is egy olyan előítélet volt, amikor elindultunk: „hát gyerekeknek? hát ezek a mai gyerekek már csak nyomkodják a telefont”. Összességében meglehet, hogy többet olvasnak, mint az előző generáció, mert például a kommunikációjuk nagyrészt írásos. Folyamatosan csetelnek, vagyis írnak és olvasnak. Hogy ennek a formátuma nem ugyanaz, mint egy Jókai-regény, az tény. De az nem igaz, hogy ne olvasnának, már csak azért sem, mert eladtak legalább kétmillió Harry Potter-könyvet ebben az országban.
Mi a Kispolgárt eredetileg 12-16 éveseknek gondoltuk, amikor az ötlet megszületett. Aztán az első hónapok során derült ki nekünk is, hogy 14 év fölötti olvasónk elég kevés van, ám annál több a 10 év körüli és bizony 8-9 évesek is. Saját magától, organikusan csúszott le életkorban ide az olvasóközönség, és ennek amúgy nagyon örülünk. Igen, érdekli őket a közélet, az ő jövőjükről van szó, és tök jó, hogy ezt ilyen tudatosan érzékelik, foglalkoznak vele. Sokszor indulatosan…
Külön felelőssége a Kispolgárnak, hogy gyakorlatilag ez lehet a gyereknek az első önálló találkozása a sajtóval.
Ez az egyik fontos célunk – talán fontosabb is, mint a napi hírekről való beszámolás –, hogy kialakítsunk egy rutint: felkelek vagy hazajövök a suliból, és szánok egy kis időt arra, hogy újságot olvassak. Nem kérünk sok időt, eleve kapacitásunk sincs rá, de nem is volt az terv, hogy reprodukáljuk azt, amit egy nagy portál csinál, vagyis hogy napi 80-160 anyagot kirakjunk. Ezt egyébként a felnőttek sem tudják befogadni. Mi körülbelül napi 5 anyaggal le tudjuk fedni a legfontosabb témákat úgy, hogy még szórakoztatunk is közben, és tudunk írni a szörnyekről meg aranyos állatokról és villamosokról is.
Fontos feladatunk, hogy ez a rutin, a sajtóhoz való viszony megteremtődjön, hogy az újság jelen legyen az életükben, hogy „na nézzük, mi történt”, vagy amikor amúgy is tudja, hogy valami történt, akkor kinyitja az újságot, és jó eséllyel ott lesz, ami érdekelheti, vagy már korábban megírtuk. És ha mégsem, akkor meg küld nekünk egy üzenetet, hogy ő nagyon szeretne olvasni például Emmanuel Macronról. Ilyen is van. Létezik az a 10 éves gyerek, akit valamiért érdekel Macron vagy akár Karácsony Gergely személye.
Miért van az, hogy a Kispolgárnak írnak ahelyett, hogy rákeresnének az interneten, hogy ki az az Emmanuel Macron?
Próbálj meg rákeresni arra, hogy Emmanuel Macron, vagy egyszerűen csak nyiss ki egy felnőtteknek szóló portált. Az befogadhatatlan gyerekszemmel. Megkövetel, feltételez olyan előzetes tudást, ami nincs meg. Mert honnan is lenne meg? Az Európai Unió mibenlétét a gimnázium utolsó éveiben érintik, de aki most 10 éves, vagyis negyedikes, ő még erről egyáltalán nem tanult, miközben benne él és érdekelné is.
Mi az az euró? Miért van az, hogy átmegyünk Szlovákiába sztrapacskázni, és akkor ott már euróval fizetünk, náluk miért nem? És miért egyre drágább minden? A családból is eléri számos olyan téma a gyereket, amelyekre aztán rákereshet, de nem fog találni olyan anyagokat, amelyek ezeket a témákat egy gyerek számára dolgozzák fel. És ha még az inflációról akár talál is, mert egyébként léteznek ilyen könyvek, de az aktuális ügyekről viszont nem.
Lesz-e atomháború? Ki van plakátolva az összes utca, hogy háború… Sőt volt, amikor konkrét atomrobbanások voltak kiplakátolva. Nyilván szorong ettől nemcsak a gyerek, hanem a felnőtt meg az öreg is. Erre hogyan keressen rá? És ha rákeres, mit talál? Akkor épp ezeket a riogatásokat fogja megtalálni, hogy úristen, itt nagyon mindjárt, akkor az Origót fogja megtalálni, ahol egyébként hetente kitör a harmadik világháború.
Hogyan kezeli a hatalom a gyerekeket? Hogyan tájékoztatja őket, mennyire veszi őket komolyan?
Ilyen tekintetben sehogy. Nagyon sokszor megkaptuk, megkapjuk még most is, hogy el a kezekkel a gyerekektől, hagyjátok a gyerekeket békén a politikával, de hát ők fordulnak hozzánk. Mi egyetlen gyerekszobába se megyünk be, hogy tessék azonnal a Kispolgárt olvasni. A gyerekek vagy maguktól megtalálják, vagy a szülők adják a kezükbe.
Ez a hatalom nem sok mindenkit vesz emberszámba, és ha lehet, akkor próbálja depolitizálni a választói rétegeket, a cigányságtól kezdve mindenkit, aki nem automatikusan a híve. A hatalomtól függetlenül is sok felnőttnek van olyan elképzelése, hogy a gyerek az labdázzon, legózzon, focizzon főleg, de ne foglalkozzon politikával, aztán amikor történelemből hármast visz haza, akkor meg jól lekapja a tíz körméről. Pedig a történelem az politika, csak nem most van.
Van egy külön magyarázó cikk a Kispolgárban „dühös néniknek és bácsiknak”. Úgy vettem észre, ezt gyakran kell idézni. Minek kellene változnia, hogy kevesebbet idézzék a cikket?
Nem nagyon zavar engem, hogy másoknak nem tetszik, amit csinálunk. Így működik egy plurális társadalom, hogy nem lehet mindenki metálos, és ha valaki lakodalmast akar hallgatni, akkor a kedves egészségére. Nem kell másra rákényszeríteni, de nekünk is van helyünk a nap alatt.
Aki nem bírja elviselni, hogy létrejönnek dolgok, amik az ő ízlésével ellentétesek, az már eléggé kiszúrt magával. Mi csak lecsapjuk ezt a lehetőséget, hogy megválaszoltuk előre az efféle sirámokat. Egyébként ezt a cikket még azelőtt megírtam, hogy bejelentettük volna az indulást. Annyira kiszámítható volt, mik lesznek itt az első támadások, hogy meg lehetett előbb írni, mint hogy megkaptuk volna.
A szakmai közegben milyen fogadtatása van a Kispolgárnak?
Különösebb szakmai visszhangja nem nagyon volt az indulást követően. Van egyfajta kenyérharc a független sajtón belül, ezért nem feltétlenül és nem minden szerkesztőség szereti vagy támogatja az új kezdeményezéseket, hiszen akkor azonnal bekapcsol náluk a félelem, hogy többfelé kell osztani a tortát, ugyanarra a pályázatra még odaül valaki az asztalhoz.
Nem zavar különösebben, hogy nem foglalkoznak velünk. Megpróbáljuk elérni az érintett családokat, szülőket hirdetéssel meg szájról szájra. Ez elég lassan, de organikusan történik. Aki akar vele foglalkozni, az általában elismerően szól a Kispolgárról.
Az egyik nagy eredményünknek tartom, hogy ebben a két évben nem követtünk el súlyos hibát. Mert itt amúgy nem nehéz nagyot hibázni. Könnyen kicsúszhat véletlenül egy olyan anyag, ami a gyerekeket esetleg megijeszti, vagy valami más okból vállalhatatlan, esetleg olyan tévedés van benne, hogy aztán szaladhatunk minden egyes gyerekhez: figyi, az hülyeség volt
Fontos misszió az, amit a Kispolgár végez. Kik-mik lehetnek a szövetségesek? Lehet-e sikereket elérni a fiatalok öntudatosítása terén, ha a magyar állam vezetői az 1990-es rendszerváltás óta is folyamatosan – mindegyik kormány alatt – inkább alattvalókat akarnak ebben az országban, mint polgárokat?
Ezek a gyerekek nem lesznek alattvalók, azt már most látjuk. Többségükben nagyon szabatosan meg tudják fogalmazni, hogy ők mit gondolnak, mit kérnek tőlünk, miről írjunk, tudják verni is az asztalt, ha nem írjuk meg idejében, amit megígértünk. Mivel összesen hárman vagyunk, elég lassan haladunk ezzel a listával.
Talán az túl nagy vállalás lenne részünkről, hogy majd mi fogunk egy egész generációt felébreszteni. Mi annyit tudunk tenni, hogy akit sikerül megnyernünk, annak az újságolvasás napi szokásává válik, és aztán amikor betölti a 14-et vagy a 15-öt, akkor folytathatja a felnőtt újságokkal, bár átmenet nem nagyon van a kettő között, de talán majd egyszer lesz az is.
Mi az, amit megtanult a Kispolgárnak köszönhetően?
Nyilván van egy szakadék a mostani 10 éves meg köztem, az a majdnem 40 év természetesen látszik, és nem is szabad letagadni. Elég nagy hülyeséget követnénk el, ha úgy tennénk, mintha mi is 10 évesek lennénk.
Amikor olyasmivel találkozunk, ami az ő kultúrájukban most fut, most menő, akkor sokszor az első reakciónk az, hogy ez borzasztó, ez elviselhetetlen. És akkor hátra kell lépni, végig kell gondolni, hogy miért tetszik nekik, mi van ebben, ami megfogja őket! Amikor a gyerekem leült minecraftozni és a válla fölött megnéztem, mit csinál, akkor azt mondtam neki, hogy „fiam, 25 éve is szebbek voltak a játékok, mi ez a szar?” És aztán rászántam egy fél órát, hogy megtudjam, mi ez. És rájöttem, hogy ez tényleg marha jó, és nem azért játsszák, mert nincs ízlésük. Én voltam az, aki felületesen, rosszul ítéltem meg. Nekünk kell nyitottnak lenni, ha tőlük el akarjuk várni, hogy nyitottak legyenek ránk meg a világra.
Forrás: DEBRECEN.HU
