a Hamász terrorakciójáról, a Horthy-nosztalgiáról, a zsidó szervezetek közötti viszályról
Itt alapvetően nem megtorlásról van szó. Mostantól visszavonhatatlan a felismerés, hogy egy olyan ideológiával, amelynek alapchartája Izrael megsemmisítését és minden zsidó meggyilkolását tűzi ki célként, nem lehet kiegyezni – fejtette ki a Hamász október 7-ei Izrael elleni terrorakciójának várható hatásairól a Magyar Hangnak adott interjújában Köves Slomó. Az egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezető rabbiját arról is kérdeztük, mi a véleménye Lázár János Horthy Miklóst dicsőítő kijelentéseiről, a kormány kettősbeszédéről, a neonácik megmozdulásáról.
– A napokban példátlan terrortámadás érte Izraelt a Hamász részéről, a halottak száma ezernél is többre tehető. Vannak elemzők, akik Izrael 9/11-eként értékelik a történteket, előrevetítve, hogy mindez egy hosszú, véres konfliktus kezdete, amelynek a következő lépése a megtorlás, ahogy erre utalt is Netanjáhú elnök. Ön szerint elkerülhető-e a további vérontás?
– Itt alapvetően nem megtorlásról van szó. Mostantól visszavonhatatlan a felismerés, hogy egy olyan ideológiával, amelynek alapchartája Izrael megsemmisítését és minden zsidó meggyilkolását tűzi ki célként, nem lehet kiegyezni. Nyolcvan évvel ezelőtt túl sokáig tartott, amíg a világ felismerte, hogy a náci fajelmélet Németországát csak legyőzni lehet. Ennek ötvenkét millió ember, köztük hatmillió zsidó esett áldozatul. Ezt a hibát nem követheti el Izrael, amely azzal az ígérettel jött ismét létre 1948-ban, hogy soha többé nem fogjuk tétlenül nézni, ha bárhol a világon egyetlen zsidót is azért támadnak, mert zsidó.
– Felmerül az izraeli politikai vezetés felelőssége is, hiszen az összehangolt támadás a hírszerzés kudarcáról árulkodik. Ön szerint lehetnek belpolitikai következményei a történteknek? Ha igen, annak milyen hatása lehet a konfliktusra?
– Ezekben az órákban az összefogásra és testvéreink védelmére kell koncentrálnunk. Bizonyára el fog jönni a politikai felelősség felvetésének ideje is, de most mindent meg kell tennünk egymásért.
– Kicsit vissza az időben. „Kivételes államfő, igaz magyar hazafiés hős katona” – mondta néhány hete Lázár János miniszter Horthy Miklósról. Hogyan értékeli a kijelentést?
– Történészek körében nincs érdemi vita Horthy Miklós személyét és felelősségét illetően. A két világháború közötti antiszemitizmussal mélyen átitatott közélet, a numerus clausus, majd a zsidótörvények az őnevével fémjelzett rendszerrel forrtak össze, és mivel a német megszállás után a posztján maradt, a magyar államigazgatással egyetemben bűnrészes volt közel 500 ezer magyar állampolgár haláltáborba deportálásában. Ugyanakkor nem lep meg, hogy Horthy megítélésének a kérdését időről időre előhozzák a politikusok. Elsősorban a jobboldal szokott kezdeményező lenni, amit a magam számára, jóhiszeműen, a példaképek hiányával magyarázok. A konzervativizmus alapértéke a tradíciók tisztelete, a társadalmi folytonosság. Ahhoz, hogy az elődeink által ránk hagyott értékeket ápoljuk, hogy ezen értékek alapján viszonyuljunk a világhoz, szükség van nagyszerű elődökre, példaképekre is. Egy példakép esetében pedig szerencsés, ha az illető makulátlan, ám a XX. század első felének viharos magyar történelmében nagy kihívás ilyet találni. Egy vezető attól lesz államférfi, hogy a saját érdekei elé helyezi az állam és annak minden polgárának érdekét. Horthyról, mint a magyar zsidóság nagyobb részéről hallgatásával lemondó kormányzóról, ez nem mondható el. És ezt nem írhatja felül, hogy más tekintetben lehettek érdemei is. Lázár János megnyilatkozása egyébként Orbán Viktor meggyőződésével is szembe megy, aki fentiekhez hasonlóan nyilatkozott a kormányzóról 2017-ben.
– Ez önt megnyugtatja? Én a kormány képviselői részéről kettős beszédet látok: Lázár ápolja a Horthy-nosztalgiát, Orbán azt mondja, amit Netanjáhú és a hazai zsidóság hallani akar, Gulyás Gergely kancelláriaminiszter pedig ide is mond egyet, meg oda is.
– Szerte a világon – és különösen Magyarországon – a politikai kommunikációban egyre kevésbé fontos szempont a koherencia. Rabbiként számomra elsődleges a zsidó közösség fizikai, lelki és spirituális jólléte, és zsidó vezetőként is ezt szem előtt tartva kell mérlegelnem, hogy mikor és miként szólalok meg a nyilvánosságban. Ebben a kérdésben fontosnak tartom a történelmi tények ismételt rögzítését, ezért is írtam legutóbb néhány hete egy hosszabb, kifejtő jellegű publicisztikát, amely az Index.hu-n jelent meg. Ugyanakkor a személyes benyomásom az, hogy bár a téma időről időre előkerül, a „Horthy-nosztalgia” mint a jobboldali identitásformálás eszköze, talán kevésbé működik, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt.
– A Mi Hazánk rehabilitálná Horthyt, Novák Előd arról beszél, a magyarországi zsidóság hálás lehet a kormányzónak. Minden évben van kitörés napi megemlékezés is. Valóban ritkuló jelenségről beszélünk?
– A szélsőjobboldal számára feltehetőleg ez egy nehezen elengedhető jelkép. De nem gondolom, hogy a Mi Hazánk lenne a mainstream. Ilyen tekintetben nem sok különbséget látok a mai Mi Hazánk és a valamikori Jobbik között. Mindkettő retorikájában szerepet kap a rasszizmus, bár a Mi Hazánk politikusai mintha tartózkodnának a nyíltan antiszemita megnyilvánulásoktól.
– Az EMIH vezetőjeként rendszeresen van módja találkozni miniszterekkel. Kifejezi nekik ellenvetését például a fel-felbukkanó Horthy-nosztalgiával és a zsidóságot sértő jelenségekkel kapcsolatban?
– A mi célunk a nyolcvan éve elpusztított vallásos zsidó élet újjáépítése. Zsinagógák újranyitása, oktatás, rabbiképzés, a zsidó élet feltételeinek megteremtése. Ehhez nem mellőzhető a mindenkori hatalommal való jó munkakapcsolat, és ebbe a kritika is belefér. Felmérések szerint a magyar társadalomban a szélsőséges antiszemita és az úgynevezett enyhén antiszemita attitűdök valahol 12 és 40 százalék között vannak. Az antiszemitizmus népbetegségét, csakúgy, mint a hamis szimbólumokra épített identitást csak hosszas, sok elemből álló terápiával lehet gyógyítani. A kormányzati szereplők egyes megnyilatkozásainak mantraszerű nyilvános kritikája eddig kevés eredménnyel járt.
– A korábbi években rendszeresek voltak a pengeváltások a neológ irányzatot képviselő Mazsihisz és a Chábád irányzatot képviselő EMIH között. A Mazsihisz májusban választott új elnököt Grósz Andor személyében, azóta mintha nyugalom lenne. Személyes ellentétek fűtötték a rossz viszonyt vagy más okai voltak?
– A konfliktus, lényegét tekintve soha nem volt személyes jellegű, sokkal inkább két, egymással szemben álló identitásmodellből adódott. A Mazsihisz által képviselt modell lényege a történelem tragédiái és egy diktatórikus hatalom politikai érdekei által a zsidóságra kényszerített nyilvános áldozati szerep. A zsidóság feladata e szerint a mártírok emlékét ápolva újra és újra emlékeztetni a magyar társadalmat a fasizmus veszélyeire. A másik modell szerint, amit az EMIH képvisel, a saját értékeinkre kell önazonosságunkat és közösségi identitásunkat építeni, hiszen a mártírjainkhoz méltó emlékezés is ezt követeli. A zsidóság nem az örök mártírságról, hanem felemelő, a boldog mindennapi életet segítő sok ezeréves értékekről, hagyományról és szokásokról szól.
– Az EMIH 2004 óta tevékenykedik a Magyarországon bejegyzett három zsidó egyház – a Mazsihisz és a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség (MAIOH) – mellett. Sokszor éri önöket az a vád, hogy bár kormányzati kapcsolataik kitűnőek és a hazai zsidóság egyik meghatározó reprezentánsaként szerepelnek a médiában, valós társadalmi támogatottságuk csekély. Mit tudnak felmutatni?
– Az EMIH a zsidó értékek és nem a „zsidók” képviselője. „Zsidók” mint monolit társadalmi csoport nem létezik, és hála Istennek, lassan nyolcvan éve diszkriminatív törvények sem homogenizálják ezt az amúgy nagyon színes közösséget. Így „zsidó képviseletről” beszélni fikció bármilyen társadalmi támogatottság mellett. A zsidó értékek képviseletében, azt hiszem, megkérdőjelezhetetlen sikereket értünk el az elmúlt húsz évben. Az EMIH hét zsinagógát nyitott újra, óvodát, iskolát, középiskolát alapított, egyetemet tart fenn, megteremtette a kóser étkezés és ellátás intézményeit, elérhetővé tette a klasszikus zsidó irodalmat magyar nyelven, felnőtt oktatási programjainkon eddig közel tízezer ember vett részt. A zsidó ünnepek, a hanuka vagy a pészah egyre szélesebb körben ismertek, a „zsidó” pedig többnyire tabuként kezelt szitokszóból tartalmas, büszke identitás lett. Elégedett azért nem lehetek. Amíg van egyetlen zsidó is Magyarországon, aki számára nem adott a lehetőség, hogy első kézből ismerje meg csodálatos szellemi örökségünket, addig nem beszélhetünk sikerről.
– Augusztus végén dolgozószobájában fogadta önt Benjámín Netanjáhú, akinek első, 1996-os hatalomra kerülésében politikai elemzők szerint nagy szerepe volt annak, hogy a kampányhajrában a Chábád mellé állt. Mennyire szokványos, hogy magyarországi zsidó vallási vezetővel találkozzon az izraeli miniszterelnök?
– Nem tipikus, ezért is megtisztelő, hogy létrejött a találkozó. Beszélgetésünk egy része a nemzetközi Chábád mozgalom izraeli és világszintű közéleti kapcsolatairól szólt, de természetesen szóba került Magyarország és a magyar zsidó közösség is. Érdeklődött a Sorsok Háza-projektről, és szó esett arról is, hogy a magyar zsidó közösség hogyan tudja egyfajta jószolgálati nagykövetként erősíteni Magyarország és Izrael kapcsolatát.
– A Chábád mozgalom a Kremltől a Fehér Házig igyekszik jó kapcsolatot ápolni a politikai vezetéssel. Oroszország főrabbiját a Chábád adja Berl Lazar személyében, de a mozgalom hagyományosan erős Ukrajnában is. A Krím félsziget megszállását követően a térségben megkezdődött az orosz Chábád közösségszervező munkája. Ön szerint mennyire szerencsés, hogy a háborút kihasználva terjeszkedik ez a mozgalom?
– Mindig minden körülmények között áldásosnak tartom a közösségépítést. A Chábád vezetői mindig törekedtek a jó politikai kapcsolatok megteremtésére, de a Chábádnak nincs politikai agendája. Közös agendánk csakis spirituális, vallási területen van, a politikával való partnerség pedig eszköz, annak eszköze, hogy fő törekvéseinkben minél sikeresebbek legyünk. A Chábád helyzete az orosz–ukrán konfliktusban nem nevezhető egyszerűnek, ami érzékelhető volt a tavaly őszi éves rabbitalálkozón is Brooklynban, amelyen több ezer vallási vezető vesz részt minden évben. A témát nagyon óvatosan kezelték, és kizárólag arról esett szó, hogy ebben a helyzetben miként segíthetjük a helyi közösségeket. A zsidóságnak Izraelen kívül nincs politikai ambíciója, és ez így helyes, mert amikor volt, annak sosem lett jó vége. Röviden kitérnék az ukrajnai Chábád helyzetére is: ők elszenvedői az agressziónak. A háború kitörésekor 140 rabbi tevékenykedett az országban, 90 százalékuk a Chábád mozgalomhoz tartozott. Sokan elmenekültek, helyzetüket jól ismerjük, hiszen a Balatonőszödön, a magyar kormány segítségével az EMIH fenntart egy kóser menekülttábort, ahol folyamatosan 300-400 emberről gondoskodunk. Számunkra nem létezik „szent háború”. Egy rabbi elsődleges feladata, hogy a helyi közösséget óvja és építse, a saját közösségéről minden körülmények között gondoskodjon. Nem kérdés, hogy Oroszországot ma egy véreskezű diktátor vezeti. Egy mai orosz rabbi dönthet úgy, hogy a háborús politika miatt elmegy, és magára hagyja a közösséget, ahogy tette ezt a korábbi moszkvai főrabbi, Pinchas Goldschmidt. Vagy marad és szolgál. Szerintem utóbbi a helyes. Különben ki fogja a hanukai gyertyát meggyújtani, ki fog gondoskodni arról, hogy legyen áram a zsinagógában, és ki viseli hittestvéreink gondját?
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 41. számának (október 13–19.) nyomtatott változata. Az interjú bővebb változata a Hang.hu oldalon olvasható.
