A júliusi kánikula nemcsak a nyári áramfogyasztási csúcsot írta felül kétszer az utóbbi napokban, hanem a korábban ilyen esetekben használatos kezelési módszereket is. Az ugyan nem most vált egyértelművé, hogy merre lenne az előre, de továbbra sem abba az irányba haladunk.
Július harmadik hetében az eddig páratlan forróság hétfőn kora este és kedden is ugyanakkor (19.45–20.00 között) hozott áramfogyasztási rekordot. A 6951 MW és az ezt felülíró 7036 MW azonban csupán nyári csúcsérték, a magyarországi rendszerben a téli ennél jóval magasabban van. Amikor idén január 24-én 7441 MW-ot mértek, részletesen írtunk az áramfogyasztási rekord jelenségéről. A nyári fogyasztásicsúcsérték-döntéssel kapcsolatban is fontos azonban rögzíteni, hogy e rekordszám valójában olyan, mint az autópályán száguldozó autóra ráolvasni, mennyi volt a legnagyobb sebessége.
Az elmúlt hetek rendszeradataiból azonban ennél jóval több – akár figyelmeztető jelnek tekinthető tényező – is kiolvasható. Például az, hogy az eredetileg a téli fogyasztási csúcsokra vésztartalékként a rendszerben tartott olajtüzelésű kisegítő erőműveket az elmúlt héten minden este munkába kellett állítani, hogy ki lehessen elégíteni a kora esti fogyasztási igényeket.
Paks és Visonta is megremegett
Az elmúlt napokban így lüktetett a magyar villamosenergia-hálózatra termelő erőművek energiaforrások szerinti termelési összetétele (plusz az import):
Az áramtermelői mix ezek alapján úgy állt össze, hogy miközben a Paksi Atomerőmű (kék sáv) mind a négy blokkja termelt, a napelemes rendszerek (sárga) és az import (lila) egész nap egymást kergették. Pakson valójában volt némi korrigálás, mert a 2000 MW helyett 1850 MW körüli csúcsértéket tartó atomerőműben július 6-án három blokkban összesen 185 MW-tal lejjebb szabályozták a termelést, másnap pedig a Paks 2 blokk mintegy fele, 230 MW esett ki „gépészeti berendezés javítása” miatt. (Mindkét eset gyakori az atomerőműben.) A sárga-lila kergetőzés úgy értendő, hogy a rendszerszintű fogyasztási igény (fekete vonallal jelölve) kielégítésére napközben a fotovoltaikus termelők, estétől reggelig pedig a főként Ausztrián és Szlovákián keresztül érkező import becsatornázására volt szükség.
A kék és a lila/sárga mező közötti keskeny, vibráló, piros, türkiz (és a néha felbukkanó neonzöld és barna) sávra általában kevés figyelem jut, pedig most éppen ez a terület árul el a legtöbbet abból, hogy milyen komoly volt a helyzet az utóbbi napokban. (A július 3-án délben látható szokatlan „fáklya” adatszolgáltatási hibából ered, a Mavir megerősítette, hogy abban az idősávban a rendszer egyes tételeket nem jól mért, illetve téves adatokat is rögzített.)
Érdemes elemezni az ábra bal és jobb fele közötti különbséget. Ez azt is jelzi ugyanis, hogy július első és második hete, vagyis a nyári forróság és az igazi kánikulai napok beköszönte milyen fogyasztási (így termelési) különbségeket generál a magyar villamosenergia-rendszerben.
A legnagyobb különbség az, hogy az ábra bal felén az import (lila) csúcsértéke végig 2000 MW körüli szinten maradt, a jobb oldalon ez inkább 2500 MW körül van – a két rekordnapon meg is haladta. Elsősorban azzal sikerült a rendszerirányítónak előidéznie ezt, hogy éppen e tüskék idején 1400 MW-ig húzták föl a korábban rendre csak 7-800 MW-ig feltornászott földgázerőműves termelést. Ahogy az európai rendszerirányító (ENTSO-E) adatbázisából kinyerhető, erre azért volt szükség, mert az ország egyetlen szénerőművében (a Mátrai Erőmű – az ábrán piros színnel jelölve) éppen július 16-án 13 órakor kiesett a termelésből a III. blokk (220 MW), ami miatt az addig 350 MW-ig fel-felpörgetett szénerőműves rendszerből este csak 170 MW körüli teljesítményt sikerült adni a hálózatra. (A visontai blokkok meghibásodása és kiesése a termelésből nem ritka, hiába ígérte a kormány, hogy rendbe teszik az egykor öt blokkal üzemelő szénerőművet, ebből semmi nem látszik.)
Barna kis sipkák
A rendszerirányító ábráján azonban az is látszik, hogy a csúcsfogyasztási időpontokban sem az extra import, sem a felhúzott gázerőművi termelés nem lett volna elég az egyensúly biztosításához. Azokra a barna sipkákra is szükség volt, amelyek július 8. óta minden este fedik a türkiz színű sávot. Július 16-án este azonban a korábbiaknál is nagyobb sipkára volt szükség; az ENTSO-E adatai szerint 19.30 és 22.00 óra között 400 MW-ig kellett felhúzni. A publikus adatbázisból nem látni, hogy a négy, ellátásbiztonsági szempontból vésztartalékként kezelt, gázolaj tüzelésére is alkalmas erőmű közül melyik milyen kapacitással szállt be az egyensúlyteremtésbe, de az olajtüzelésű, fajlagosan a legdrágábban üzemeltethető egységek bekapcsolása egyértelmű jelzése annak, hogy a Mavirnak nem volt más választása: nem tudott több importot, földgázt és szenet bevetni.
Az import kérdése különösen érdekes, mert fizikailag lett volna helye több importnak, ám a Mátrai Erőmű aznapi teljesítménykiesése valószínűleg ároldalon megálljt parancsolt az operátornak. Az árampiacon az adott idősávra érvényes, 500–1000 euró között mozgó MWh-egységár bevállalása helyett egyébként is olcsóbb lehetett olajat égetni.
A fenti ábrán még egy adalék található a helyzet olvasatához: a kék sáv alatti lila, lefelé mutató tüskék a magyarországi áramexport idejét és intenzitását jelzik. Ebből viszont árampiaci értelmezés alapján nemcsak az olvasható ki, hogy volt (07.04. és 07.05.), amikor 1500 MW-ot is meghaladó amplitúdót produkált az áramkivitel, hanem az is, hogy ez jellemzően akkor történt, amikor a legkevesebbet fizették érte az árampiacon. A déli időszakban Európa-szerte maximumon termelő napelemes erőművek olyan mértékig lenyomják a piaci árat, hogy már gyakran fizetni kell azért, hogy a fogyasztó átvegye.
A negatív áramár a szélerőművek működésének köszönhetően január–februárban is megjelenik az árampiacon, de jellemzően a napelemes rendszerek termelése idézi elő. Tavaly a HUPX magyar áramtőzsdén összesen 74 negatív áras órát rögzítettek, idén május közepéig viszont már több mint százat.
Ahogy a határkeresztező áramáramlásokat naplózó másik Mavir-ábrából kiolvasható: jellemzően Romániába, Horvátországba, Szerbiába és Szlovéniába exportálunk, de a Portfolióban nemrég kiszúrták, hogy az utóbbi időben extra árammennyiséget küldünk Ukrajnába. Ez azonban inkább egyszerű fizika – az egy rendszerbe kötött országok közül a háború sújtotta Ukrajna számára minden olcsó vagy fizetősen átvehető megawattórának biztos helye van. (A magyar áramexportot, a saját túltermelési időszakokat és mennyiségeket nem lebecsülve itt kell megjegyezni, hogy Magyarország jelentős tranzitfeladatokat is ellát Nyugat-Európa és a Balkán, illetve Ukrajna között.)
Miért volna megugorhatatlan?
A probléma nem önmagában az exporttal van, mert a túltermelést el kell adni, hogy a rendszerben fennmaradjon a termelés és a fogyasztás egyensúlya. Az a gond, hogy a magyar áramexport a jelenlegi formában leginkább pazarlásnak tűnik. A kérdés már rég nem az, hogy mivel lehetne a napelemes erőművek túltermelési időszakának fölét néhány órára eltárolni addig, amíg a fogyasztónak szüksége lesz rá, hanem az, hogy miért nem lép a magyar villamosenergia-rendszer az akkumulátoros energiatárolás ipari méretű felépítése irányába, azt ugyanis éppen erre találták ki. A válasz erre évekig az volt, hogy az akkumulátorok túl drágák. De az aktuálisan hatvan euró körüli átlagárral üzemelő árampiacon az 1000 euró/MWh csúcsár mellett mi tekinthető drágának?
Ha egy középvállalkozás a hírekbe sem került be azzal a produkcióval, hogy alig nyolc hónap alatt képes kivitelezni egy 6 MW/6 MWh teljesítményű és kapacitású akkumulátoros energiatároló építését, installálását és beüzemelését, akkor a rendszerszintű építkezés ugyan miért volna megugorhatatlan?
Ha csak egy tucat ilyen cég dolgozna e piaci résre Magyarországon, az évente 100 MW energiatárolós méretnövekedést jelenthetne. Ennek nagyjából a fele működik ma az országban, miközben négy-öt éven belül a Paksi Atomerőmű blokkjával összemérhető, csúcsidős, ultragyors indítású, jól szabályozható energiatároló kapacitást is használhatna azokon a tételeken felül, amit a hálózati cégeknek (E.ON, Opus Titász, MVM) be kell építeniük a rendszerbe.
Mindeközben napelemes termelőkapacitásból még jó ideig egyre több lesz; a kormány új, deklarált célja is az, hogy Magyarországon 2030-ra elérje a 12 gigawattot a napelemes erőművi kapacitás. A naplementét követő áramfogyasztói igénynövekedés továbbra is a rendszer jellemzője marad.
Szóban is csak más megy jól
„A végrehajtható vállalások eléréséhez jelentős beruházások szükségesek, melyek ösztönzésére uniós szinten is könnyen hozzáférhető forrásokat kell biztosítanunk” – többek között ezt mondta Lantos Csaba a napokban az uniós energetikai tárcavezetőknek tartott informális találkozón. A Várkert Bazárba összehívott fórumon a magyar miniszter – úgy is mint az Európai Unió soros magyar elnökségének szószólója – a rugalmasságról, a versenyképesség növeléséről és hatékonyságjavításról beszélt, éppen azokról a tényezőkről, amelyek hiánya mostanra kritikusnak nevezhető helyzetbe kormányozta a magyar villamosenergia-rendszert. A lokális kormányzati felelősségről, beruházásról, ösztönzésről és költésről – és úgy általában az állami teendőkről – nem sok szó esett. Mintha az egész energetikai probléma azzal lenne csak megoldható, hogy Brüsszelben lebontják a bürokratikus akadályokat, és utalják a tagországoknak a megfelelő támogatási összeget.
Érdemes visszaidézni, hogy a magyar kormány másfél éve negligál egy Brüsszelben már végigtárgyalt tételsort és vállalást, amivel becslések szerint támogatási és beruházói ezermilliárdokat bukik az ország. A tavaly márciusra vállalt határidő ellenére sem hajtja végre a kormány a szélenergiára – és általában a megújuló energia térnyerésére – vonatkozó vállalásokat, így az ország nem jut hozzá a Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz (RRF) támogatási forrásaihoz.
A Regionális Energiagazdasági Kutatóközpont (REKK) májusban publikált új modellszámításai alátámasztják, hogy a kormányzat által 2030-ra elképzelhetőnek vélt, egy GW szélenergia rendszerbe építése helyett a négyszerese is elférne. A jelenlegi, 329 MW magyarországi szélerőművi kapacitás több mint tízszeresére növelésével ráadásul – írja a Corvinus egyetem intézete, amelyet többször a világ legjobb think tankjei közé soroltak – megspórolható lenne a kormány tervezett gázerőműves beruházása, illetve az építés költsége is; mindez különösebb árampiaci ellátásbiztonsági kockázat nélkül. Az pedig már tényleg csak bónusz, hogy így az országos gázfogyasztás és szén-dioxid-kibocsátás is jelentős mértékben csökkenthető lenne.
Az energetikai minisztérium bő másfél éves működése során nem termett rövid távon megvalósítható, a magyarországi energiahelyzet szűk keresztmetszeteit enyhíteni vagy felszámolni képes terveket és programokat. A három ígért gázturbinára (amelyek közül az elsőt hivatalosan most is 2026-ra ígérik, pedig az építkezés előkészületei sem kezdődtek meg, így szakmai vélemények szerint a határidő kitolódhat 2030-ig), a szivattyús energiatározó próbafúrásainak eredményre váltására azonban akkor is minimum négy-öt évet kell várni, ha a kormány (európai uniós támogatások híján) saját maga finanszírozza majd. A Paks II.-építkezés – amennyiben Szijjártó Péter legutóbbi ígérete komolyan vehető – legalább a 2030-as évek elejéig eltart majd.
Addig is: Magyarország előtt van legalább hat-nyolc olyan forró, télen-nyáron egyre inkább rendszert próbáló év, amikor egyre kevésbé megnyugtató érv az, hogy valakinek valamit most már tényleg tennie kellene.
Szabó M. István a Szabad Európa budapesti szerkesztőségének külsős újságírója. Szakmai díjakat nyert az Élet és Irodalom és a Magyar Narancs munkatársaként. 2011-től dolgozott a hvg.hu, a HVG, majd a Napi.hu újságírójaként; egyetemen is oktat.
„Copyright (c) 2020. RFE/RL, Inc. Az újraközlést engedélyezte: Radio Free Europe/Radio Liberty, 1201 Connecticut Ave NW, Ste 400, Washington DC 20036.”
