Budapesten született közel száz évvel ezelőtt, 1921. november 27-én, Budapesten hunyt el 1981. május 27-én, negyven évvel ezelőtt.
Pilinszky János élete és műve
Pilinszky János középiskolai tanulmányait 1931 és 1939 között végezte a budapesti Piarista Gimnáziumban. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára iratkozott be, ám fél év után az egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta tanulmányait, művészettörténeti, magyar, valamint olasz irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott. 1944 májusában kapta meg egyetemi végbizonyítványát; a diploma megszerzésére már nem jutott ideje – ősszel behívták katonának, s alakulatával (karpaszományos tüzérként) rövidesen Ausztriába, majd Németországba került. Harcokban nem vett részt, a háború után egy ENSZ által létesített, amerikai fennhatóságú táborba került. 1945 novemberében tért vissza Budapestre.
Diákkora óta írt verseket, az első (Anyám címmel) 1938-ban jelent meg az Életben, ám ezt követően is csak ritkán publikált. 1942 szeptember és 1943 április között az Élet című katolikus hetilapban megjelent ismertetéseinek java részét P. J. monogrammal jegyezte. 1958 augusztusa és 1974 szeptembere között az Új Ember című katolikus hetilapban megjelent írásainak egy része szignókkal jelent meg; cikkeinek kisebb hányadát szignálás nélkül publikálta.
Első verseskötete 1946 májusában jelent meg Trapéz és korlát címmel. A koalíciós években egyaránt tartozott a Válasz és az Újhold köréhez, ez utóbbi néhány számát szerkesztőként is jegyezte.
A diktatúra éveiben a Szépirodalmi Kiadó külső korrektoraként dolgozott, 1951-től 1956 júliusáig nem publikálhatott. 1955 októberében polgári házasságot kötött Márkus Annával, azonban rövid együttélés után a következő évben elváltak. 1956 decemberétől 1957 októberéig a Magvető Kiadó felelős szerkesztője. 1957 novemberétől haláláig az Új Ember belső munkatársa volt.
Második verseskötete, a Harmadnapon csak 1959 szeptemberében jelenhetett meg; az irodalmi nyilvánosságban a hatvanas évek végéig elvétve szerepelt, irodalompolitikai megítélése lassan enyhült. A hatvanas évek elejétől gyakran hívták külföldi szereplésekre.
1970-ben jelent meg gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok s ettől kezdve – ha lassan és megkésve is – a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Külföldi szereplései is megszaporodtak, minden évben hosszabb-rövidebb időt töltött Párizsban.
1970 októberében Poignyban, egy nemzetközi konferencián ismerkedett meg Jutta Scherrer német származású, Párizsban élő szlavista tanárnővel, akivel a kapcsolata 1976 elejéig tartott. Új költői korszaka szintén erre az időszakra esik: 1972-ben jelent meg a Szálkák, 1974-ben (négy színdarabbal együtt) a Végkifejlet, majd 1976-ban az összegyűjtött és új verseit tartalmazó Kráter. 1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre „Egy párbeszéd regénye” alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnalt, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete („novellája”) készült el.
1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában egyházi esküvőt kötött. Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve.
Munkásságát ritkán jutalmazták. Első kötetéért 1947-ben Baumgarten-díjat kapott. A következő elismerést, a József Attila-díj első fokozatát huszonhárom évvel később, 1971-ben kapta meg. 1974-ben megválasztották a Bajor Szépművészeti Akadémia levelező tagjának. 1980-ban költői életművéért Kossuth-díjjal tüntették ki. 1962 őszétől volt tagja a Magyar Írószövetségnek.
A teljes Pilinszky-bibliográfiát lásd ITT.
Pilinszky János családja, felmenői
Nemes Nagy Ágnes: Pilinszky (két írás: 1946, 1981)
Trapéz és korlát (1946. Újhold 2. szám)
Huszonegy vers: ennyi Pilinszky János első verskötete. Világosan újrafogalmazza számunkra azt a régi igazságot, hogy írni – s különösen verset írni –: elsősorban annyi, mint válogatni. Alkat dolga aztán, hogy a válogatás az elkészült versek mérlegelésével történik-e, vagy mélyebben, a szó igazi értelme szerint, a formálódás pillanatában méri-e aszketikusan szorosra a szavak kapuját. Pilinszky mindenesetre az utóbbi költőfajtához tartozik. Írói módszere – Rodin szavával – mindig lefaragja a fölöslegeset. Fiatal költőhöz képest meglepően tárgyszerűek ezek a versek: semmi sallang, semmi szín, csupa fény és árnyék, s az sem az árnyalatok bonyolult átmeneteivel, hanem a puszta lényeg éles körvonalával. Ez a lényegre törő színtelenség teszi aztán, hogy a versek első pillanatban „intellektuálisaknak” tűnnek – pedig szó sincs erről. Nem az intellektuális fegyelem s különösen nem értelmi eredetű mondanivaló tömöríti verseit, hanem valami költői ethosz, mely alkat szerinti kiegészítője emberi szenvedélyének.
Mert Pilinszky verseinek szinte egyetlen tárgya a szenvedély. Vagy pontosabban: minden tárgy felé való fordulásának belső formája, értelme, igazolása. A tárgyak szűkmarkúan mért jelek csupán, arra valók, hogy vázlatos formáikon megtörjék vagy tükröződjék a szenvedély fénye. Természetes, hogy ilyen szinte önmagáért való, de sosem önelégült, sőt lendületében is szigorú érzelmi erő mindig a „végső tárgyat” keresi méltó megnyilatkozásul. S természetes az is, hogy ezek a végső tárgyak igen csekély számúak. Amit társadalomról, szerelemről vagy világon túlról végső fokon mondani tudunk, nagyon kevés, s érzelmi színezetű szemléletben – amilyen Pilinszkyé is – „igenné” vagy „nemmé” szűkül. Pilinszky a nemet választja. S a nehezen rokonítható, zárt, kiforrott költő, aki kevéssé ad alkalmat nemzedéki vagy az irodalom folytonosságát hasonlóság és ellentét egyszerű egységében értő elméletekre, itt, a szembenállás magatartásában válik egy költői sor, a romantikus tagadók sorának lazán kapcsolódó tagjává.
Sötét, örvénylő világának vízióit, amilyen például a Harbach 1944 című nagy verse is, csak a részvét férfias, ábrázolással éreztetett, bujkáló heve enyhíti – példát mutatva az ilyen méretekben szinte már nem is antropomorf, éppen azért művészileg oly problematikus háborús élménycsoport kifejezésére. Más oldalról, az embertől elfordulva, metafizikus értelmű szembenállását éppen maga a metafizika szelídítheti. Konkrét vallásos élménysor pereg végig egy-egy versén: felesleges azonban ebből éppen neokatolicizmusra következtetni; Pilinszky nem keres semmiféle irányt, inkább az irány szelleme választja önkéntes lakóhelyül immanens költői világát. A hitnek sem adja meg magát könnyen. Mégis, ez lazít valamennyire keménykötésű konokságán, és enged némi következtetési lehetőséget fejlődésére vonatkozólag. Mert verseinek szinte az az egyetlen hiánya, ami egyúttal legnagyobb erénye is: kész, hiteles egyszerűségében majdnem semmi változatosságot, illetve semmi lehetőséget a változatosságra nem mutat. Első verseskötetnél meglepő ez a zárt keresztmetszetszerűség, a hosszmetszet, a jövő, a fejlődés szinte minden jele nélkül. Hogy tud bánni egyetlen eszközével, a laza, dísztelen jambusba öltözött hitelességgel!
A szomorúság tétován
kicsordul árva számon
kezdi a verset – idáig szokásos lírizmusnak tűnik. De rácsattantja az utolsó két sort:
mivé is lett az anyatej?
Beszennyezem kabátom –
s megértjük, hogy nem holmi könnyen termő szimbolizmusról van szó, hanem puszta tényről. Vagy:
Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön,
oly engedelmes, jó leszek,
végigesem a földön.
Monotónia a hitelességben: örök erény, de monotónia az egyszerűségben: nem okvetlenül az. Gyakran, s éppen aszketikusan tiszta költőiségben, béklyóvá válik. Amit ebben a kötetben felmutatott belőle – szélső indulatokról egyszerűen beszélni –, nem is tehetséges kezdetnek, de költői eredménynek tűnik. Vajon mit ad ezután? Talán zárt szenvedélye erősebben objektiválódik – talán bővebben engedve magába a világ bonyolult tárgyait, bonyolultabbá lesz – talán éppen bonyolultságában szabadabb – és éppen olyan hiteles?
Valaki más (1981)
Pilinszky más. Mindenki más, de vannak másabbak. Pilinszky ilyen másabb a magyar költészetben és a költészetben, vagyis csakugyan más, igazi más, mélyen eltérő, ritka, valószínűtlen. Egy fehér antilop, egy transzurán elem. Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda. Az is volt. Üldözött, az irodalomból kitaszított és teljesen ismeretlen legenda; legfeljebb katakombatársai suttogták szájról szájra, fülből fülbe.
Mindenkinek joga van a saját fiatalkori arcképéhez. Ahhoz a pillanathoz életében, amely a fiatalság és az érettség aranymetszési pontja, amelyben azonosulása és azonosítása önmagával legélesebb; joga van identitása delelőjéhez. Most, amikor a költő állítólag meghalt – bár én nem hiszem –, azt a pillanatot célzom meg, azt a pontot próbálom bemérni. Azt. Ott. Ott fent vagy inkább lent vagy hullámzóan, a rosszul kövezett Molnár utca járdáján vagy a Kékgolyó utcai lakás buckás matracán, ahol járt, ült, élt, a belvárosi gangokon, mindig homályos eszpresszók szimpla feketéi mellett. Fehér keze, fehér arca úgy világított az ötvenes évek alagútjain, mint a bányalámpa.
Lent volt tehát ez a delelőpont, az arckép kiválasztott pillanata, amit dülöngő vonalakkal próbálok rögzíteni, minduntalan kifutva a papírról saját életembe, az ő életébe, keserves kanyarokkal kényszerítve vissza magam erre a nevetséges papírfecnire, amin írok – lent volt a delelő, valahol mélyen, alagútban, bányában, kanálisban, egybeesett külső nadír és belső zenit, ha ugyan a „külső” és a „belső” ilyen megkülönböztetése éppen az ő esetében helyes. De előbb még a külső nadírról. A körülményeknek ez a mélypontja már a második volt Pilinszky életében. Az első volt a világháború. Katonáskodással, légvédelmitüzér-szolgálattal, éhínséges németországi bolyongással haláltáborok romjain át – ahogy ki-kiugranak a rongyos magyar katonák az országútra, és könyörögnek a dzsipeknek, hogy fogják el őket, de nem fogják el, mert nincs helyük, el kell napolni a falatnyi kenyeret, a kéz mozdulatát, mely „úgy tapadt a szájra, és úgy adott, hogy maga is evett”. A második mélypont pedig ez volt, az ötvenes évek periódusa; a kettő közti rövid szünetben jelent meg a Trapéz és korlát.
A Trapéz és korlátban, első kötetében, a költő már kész, már – bizonyos értelemben – végleges. Már ott van a kötetben a Harbach 1944 és a többi, jó néhány leendő alapverse a magyar irodalomnak. De legfőképpen ott van – és természetesen ott lesz nagy kötetében, a Harmadnapon-ban – a megtalált tematika, amellyel Pilinszkyt elsősorban szokták körülírni: az antifasizmus köre, a haláltáborélmény hasonlíthatatlan költői foka. Hiszen ez volt a mi élményünk, mindnyájunké, nemzedékünké és az egész világé; kínzó feladatunk volt, hogy Auschwitz után verseket írjunk, hogy felmérjük, elhebegjük a háborút és annak legmélyebb bugyrát, mintegy jelképét, a KZ-láger emberen túli sebeit. Meg is tettük a magunkét. Rendszerint úgy, ahogy tulajdonképpen kell is, a mondatok taréján egyensúlyozva, egy kődarabnyi hallgatással megdobva, költői tekintetünk szeme sarkával súrolva, ami csak így tehető láthatóvá. Remekműveket sorolhatok az e nemű világköltészetből. Nem így Pilinszky. Ő képtelen dologra vállalkozott, költőileg életveszélyesre. Belement egyenesen a dolgok közepébe. Fogta magát, és leírta, hogy az milyen. „Kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben. – Térdig gázolnak botladozva / facipőiknek alacsony, / sötéten zörrenő zajában, / mint láthatatlan avaron. – Mint tagolatlan kosárember, / csak ül az idő szótalan – a négykézlábra ereszkedett éhség – hamunéma fal – alvó szegek a jéghideg homokban…” Nem idézetnek szánom az idézeteket, csak emlékeztetőnek, eldünnyögött félszavaknak. Hogy aztán mi kell az ilyen „leíráshoz”, hogy olyan legyen, amilyen, arról könyvtárnyit lehet beszélni. Kell mindenekelőtt az ő szél emelte soványságának vadállati ereje, mert erős volt természetesen; keskenyen erőszakos, mint a lézersugár. És kellett szövegeihez a vagonmondatok rendkívül tömött rakománya, a költői sínrendszer vasbeton gerendái, főleg pedig a választás képessége, a szavakról való állandó, aszketikus lemondás, az „egyetlen szó” hajszolásának hónapokig, évekig, évtizedekig tartó görcsös fényűzése. „Keveset írt”, vagyis rengeteget írt, beletömve a „sok” dimenzióját a kevésbe.
Mindez kellett hozzá – és ezenkívül temérdek más is –, hogy megírja a haláltábor-tapasztalat legmagasabb költészetét. De ez sem volt elég. Miért éppen Pilinszky tudta leginkább elmondani a század botrányát, aki nem is volt jelen benne? Nem, nem a részvét a kulcsszó itt. Hanem az azonosság, alkatának eleve való elkészítettsége erre a tapasztalatra. És itt az ő különössége, mássága, transzurán mivolta: úgy ismer rá a haláltáborra, mint megtestesült képzeteire, mint űrlény az űr hidegére. Ahogy József Attilának a proletariátus testi-lelki vidéke bizonyos fokig „formája” volt, úgy volt formája Pilinszkynek a láger. A tábor volt az ő berendezett közérzete. Olyan kevés köze volt a mindennapi világhoz, olyan idegen volt az antropomorf földön, amennyire ember lehet, vagy talán nem is lehet, és éppen itt, ez által ért bele, úszott bele lénye a táborok nem antropomorf végítéletébe, abba, ami túlesik a felfoghatón. Dantéra mutogattak a firenzeiek úgy, ahogy mi rá: egy ember, aki megjárta a poklot. De ő nem megjárta, hanem benne élt; éles sugarú kegyelemmel át-átsöpört sötétben. Benne élt a tapasztalás előtt és a tapasztalás után, kútbörtönét magával hordozta a Váci utcán, Párizsban, londoni szállodákban. Voltaképpen egyetlen mondanivalója volt, egyetlen és hatalmas: a szenvedés. De mivel a szenvedésnek is sok fajtája, furfangja, kínzófülkéje van, a poklok közül az övé a kitaszított, az árva, a szélsőséges és világszéli, a határszituációs, voltaképpen megnevezhetetlen szenvedés volt; sem köz-, sem magánjellegű nevek ki nem merítik. Ne, ne siessünk a címszavakkal megcédulázni a kreatúra kínjait. Talán csak a vallás ad példát – és szót – efféle helynélküliségre; katolicizmusa volt az a hatalmas, tárt karú analógia-rendszer, amelyben egyáltalán elfért.
Ez a lét-szenvedés, ez a pokollá szállt alkat, ez találkozott a huszadik század háborújával, gázkamráival. És ezáltal, a találkozás vad cserebomlása által vált az extrém, a más, a nincs helye alkat példává, Pilinszky költészete égető közüggyé. Kitűnt, hogy a világ hasonlít Pilinszkyre, az ő dimenzióira, fegyenceire, apokalipszisára. Az, amit csak az égbolt, egy sötét mennyország látszott képesnek magába fogadni, egyszerre általánossá vált, mint a fűszál, mint a tehervagon, mint a seb. A költő összecsatolódott századával, annak legsötétebb közepével, érvényessége történelmivé lett. Aztán azon túlivá.
Megírta ugyanis az Apokrifot. Az Apokrif kötetekkel ér fel, mindnyájan tudjuk, ő is tudta. Költészetének rezgő, de alapjában nem mozduló, statikus mivoltában az Apokrif vers váratlan, új moccanásokat hordoz, előzményeket és következményeket sűrítve magába. Asszociációk, jelző és jelzett távolsága, a szerkezet tektonikus vetődései, egyáltalán a „honnan beszélek” újmódi síkja egy egyszemélyes avantgarde sugallatát közvetítik, miközben egy milliméternyit el nem hibban a vers a hitelesség költői kősziklájáról. A végítélet perzselő nyugalma árad ebből a végítéletversből, és ennek már századunk csak a díszleteit adja kölcsön, ebben már egymásba zuhan aktuális és mindenkori, eszkatologikus és személyes, emberi és emberen túli. A túlit nyújtja nekünk Pilinszky, a túli költője, a metaköltő, valamely magasan elhelyezett kétségbeesést, mintegy megcserélve az ember ősi térélményét, amelyben fent van a fényes és lent a sötét. Ahogy akkor, az ötvenes évek alján egymásba ejtette a zenitet és a nadírt, ráborítva a szenvedésre a szenvedés szakralitását, a Pilinszky-kéz vékony, fehér mozdulataival vezetve be minket abba a kétségbeesésbe, amely a kegyelem előszobája.
Egy dimenziót csatolt hozzá Pilinszky az életünkhöz (most már mindnyájunk életéhez, a költészet életéhez), meggazdagított a hiánnyal, elveszettséggel, az egzisztencia csontig, képletig letisztított ínségével. Költői hatalmának kivételes katarzisa ilyen ínségre boltozódott. Most volna jó benézni oda, ahova ő nyitott rést, benézni az előszoba bentebbi ajtaján, most volna jó oda, ahol a pusztulás úgy terül el, mint egy égbolt.[ Digitális Irodalmi Akadémia ]
„Költő vagyok és katolikus” – 40 éve halt meg Pilinszky János
1981. május 27-én hunyt el Pilinszky János Kossuth- és József Attila-díjas költő, a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja.
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
(Négysoros)
Budapesten született 1921. november 27-én, ősei között lengyelek és franciák is voltak. Egyik nagynénje a szervita rend főnöknője és egy lánynevelő intézet igazgatója volt, így Pilinszky gyerekkora egyszerű apácák és fiatalkorú prostituáltak között telt. Innen is eredeztethető mély katolikus hite, valamint a bűn és a büntetés tematikája a költészetében.
A piarista gimnáziumban már költőnek készült. Az egyetemen előbb jogot, majd művészettörténetet hallgatott, de diplomát nem szerzett. Első verseit a Napkelet, a Vigilia és az Élet közölte, ez utóbbinak segédszerkesztője is volt. 1944-ben behívták katonának és Németországba vitték, ahol közelről láthatta az ember legmélyebb nyomorúságát, a koncentrációs táborok világát, és ez későbbi költészetének egyik alapélménye lett.
1945 őszén hazatért, 1946-tól az Újhold című folyóirat társszerkesztője volt, de szoros szellemi és személyes kapcsolat fűzte a Vigiliához és a Válaszhoz is. Első kötete, a Trapéz és korlát a Szent István Társulat kiadásában jelent meg, és elnyerte érte a Baumgarten-díjat. 1947–48-ban ösztöndíjasként Rómában tartózkodott.
Hazatérve „pesszimizmusa” miatt kiszorították az irodalmi életből, kiadói korrektorként dolgozott éveken keresztül. Az irodalomba az 1957-es Aranymadár című kötetével tért vissza, és akkor lett az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa is. Haláláig nagyrészt ott jelentek meg tárcái, művészetkritikai írásai, filozófiai mélységű vallásos és bölcseleti elmélkedései, amelyeknek nagy része a Szög és olaj című kötetben olvasható. 1959-ben jelent meg a háború, az embertelenség, a holokauszt borzalmai inspirálta Harmadnapon című kötete, amelyet számos kritikusa legjelentősebb gyűjteményének tart.
A hatvanas évektől kezdve egyre többet utazott külföldre, nemzetközi elismertségét kiváló fordítóknak köszönhette, franciára Pierre Emmanuel, angolra Ted Hughes fordította, akinek meghívására Londonba is eljutott.
A hetvenes évektől itthoni népszerűsége is nőtt, 1971-ben József Attila-, 1980-ban Kossuth-díjat kapott. Sorra jelentek meg kötetei (Szálkák, Végkifejlet, Tér és kapcsolat, Kráter), a versek mellett írt forgatókönyvet Rekviem címmel. Drámái az 1974-es Végkifejlet című kötetében szerepelnek először, Életképek című színművét 1980-ban mutatták be az Egyetemi Színpadon. 1976-tól nem írt több verset, egyre inkább a széppróza foglalkoztatta. 1977-ben adta közre Egy párbeszéd regénye alcímmel a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című kötetét, és haláláig dolgozott az Önéletrajzaim munkacímet viselő regényén, amelynek csupán három nagyobb fejezete készült el.
A hirtelen jött népszerűség nem változtatott alapvetően visszahúzódó, szorongásos személyiségén. Önpusztító életet élt, láncdohányos volt, erősen ivott, gyógyszereket szedett, mellé literszámra fogyasztotta a kávét. Kétszer nősült, évekig tartott viharos kapcsolata Jutta Scherer német vallástörténésszel.
Pilinszkyt katolikus költőként szeretik definiálni, ám ő ezt a „költő vagyok és katolikus” kijelentésével következetesen elhárította. Világlátásában, verseiben és egyéb írásaiban is tetten érhető az isteni megváltásba, a kegyelembe, a szeretetbe vetett hite, a bűnösök, az elesettek iránt érzett részvéte, ugyanakkor a rideg létbe vetettség szorongató élménye, az ember feloldhatatlan magányának érzése is.
Utolsó évei nagy részét Velemben és Székesfehérváron töltötte – az ottani egykori albérletében épp nemrég találták meg utolsó naplóbejegyzéseit. Halála váratlan volt, szívinfarktusban hunyt el Budapesten 1981. május 27-én. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve, 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja lett.
A hvg.hu/MTI cikke 2021. május 27-én.
PILINSZKY JÁNOS VERSEIBŐL
Ne félj
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?
A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.
Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,
a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?
Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.
A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!
Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.
Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.
Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, – ne félj.
Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?
Parafrázis
Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.
Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.
Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!
Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.
Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.
Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.
Bűn
Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.
Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekűlj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.
Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakák
didergő csőcseléke!
testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.
Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjuságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.
Ez marad belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te volnál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?
Mire megjössz
Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.
Egy KZ láger falára
Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.
De most már te nem is tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.
Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Utószó
Pierre Emmanuelnek
Emlékszel még? Az arcokon.
Emlékszel még? Az üres árok.
Emlékszel még? Csorog alá.
Emlékszel még? A napon állok.
A Paris Journalt olvasod.
Tél van azóta, téli éjjel.
Megteritesz a közelemben,
megágyazol a holdsütésben.
Lélekzet nélkül vetkezel
éjszakáján a puszta háznak.
Inged, ruhád leengeded.
Mezítelen sírkő a hátad.
Boldogtalan erejü kép.
Van itt valaki?
Éber álom:
felelet nélkül átkelek
a tükrök mélyén heverő szobákon.
Ez hát az arcom, ez az arc?
A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl
ahogy az arcom, ez a kő
röpűl felém a hófehér tükörből!
S a lovasok! A lovasok!
Bánt a homály és sért a lámpa.
Vékony sugárka víz csorog
a mozdulatlan porcelánra.
Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.
Segítsetek hófödte háztetők!
Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,
a semmi napja mielőtt
megjelenne. Ragyogjatok hiába!
Falnak támasztom fejemet.
Mindenfelől az irgalomnak
marék havát nyujtja felém
egy halott város a halottnak.
Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,
egy menekülő felhő elfutóban.
S a lovasok zuhogó, sűrü trappban
megjönnek a csatakos virradatban.
Kérdés
Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.
Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.
Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?
József Attila
Katonája a mindenségnek,
bakája a nyomoruságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?
Visszavonom
„Rátok testálom koppanásomat”,
írtam nemrég. Most visszavonom.
Nem érdemlem meg ezt az utolsó
mozdulatot. Hogy homorítva
kiegyenesedjem a levegőégben,
s lekoppanjak a deszkává alakított
anyaföldre.
In memoriam F. M. Dosztojevszkij
Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)
Végkifejlet
Magam talán középre állok
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.
Kiemelt képünk: Pilinszky János-1970, Fotó: G. Fábri Zsuzsa
