Narcizmusból nácizmus

„Nem lehet lenullázni az emberek fájdalmát” címmel Forgács Iván közöl a Népszavában fontos, kiváló interjút Agora Zsuzsanna, a pécsi egyetem adjunktusának a nácizmus történeti pszichológiájáról írott könyve apropóján.

A közvélekedéssel szemben a kollektív narcizmusnak létezik pozitív, identitásteremtő változata is. Az átbillenés a negatív tartományba akkor történik, amikor egy csoport mások fölött álló, kivételes értékekkel ruházzuk fel magát. Ha ez sértettséggel párosul, mert mások ezt nem ismerik el, az hasításhoz vezethet, amelyben a mi közösségünk a „jó” egyedüli képviselője, a többiekben pedig a Gonosz lakozik. Agora Zsuzsanna, a pécsi egyetem adjunktusa a nácizmus történeti pszichológiájáról írott könyve apropóján mondta ezt lapunknak.

– Mit tud hozzáadni a jelenség megértéséhez a történeti pszichológia?

– A történeti pszichológia azáltal, hogy beemeli a történelmi kutatásokba a pszichológia, mindenekelőtt a szociálpszichológia módszereit, annak a feltárására alkalmas, hogy milyen folyamatok zajlottak az emberek belső világában. Mik az emberi motivációk, mi köti össze a szándékokat, milyen világkép mozgatja a különböző csoportokat. Korábban csupán a pszichoanalízist vonták be a kérdéskör kutatásába, de a történeti pszichológia már szélesebb mezsgyén halad: merít többek között a személyiségelméletekből és a csoportdinamikákból is. Bővíteni lehet általa az elemezhető forrásokat: beszédek, képek, akár álmok válnak mélyebben értelmezhetővé. Az aspektus egy-egy korszak jobb megértésén túl annak vizsgálatát is szolgálhatja, milyen identitásmintákat, elköteleződéseket cipelünk tovább a időben.

– Könyve a nácizmus történeti pszichológiai elemzésében meghatározó szerepet tulajdonít az érzelmek mögött munkáló kollektív narcizmusnak. Mit jelent ez?

– A felszínen azt látjuk, hogy intenzíven jelennek meg a náci propagandában bizonyos érzelmek, köztük a dominancia, a szeretet és a büszkeség. Egy ilyen érzelmi konstelláció mögött valójában egy bizonytalan és törékeny nagycsoport-identitás rejlik. Ezek az érzelmek ugyanis a sértettségre adott reakció indikátorai. Ha egy történelmi nagycsoport tagjai valamilyen traumatizáló esemény hatására a félelem és megalázottság érzéseit élik át, akkor narcisztikus traumát, vagyis identitás­sérülést szenvednek. A narcizmus tulajdonképpen egy működési mód, és arra utal, hogy a csoport valójában nem képes feldolgozni a sérülést, csak hárítja a szégyen és félelem negatív érzéseit. A vezető(k) dolga az ilyen krízishelyzetekben az, hogy fenntartsák és erősítsék a csoporthoz tartozás pozitív érzését. A narcizmus az a stratégia, amivel megszépítjük magunkat. Mégsem tehetünk egyenlőségjelet a hiúság és a narcizmus közé, hiszen egy csoport létrejöttéhez már eleve szükség van arra, hogy pozitívan különítse el magát a többitől.

– Ezek szerint a kollektív narcizmusnak is van pozitív és negatív pólusa?

– Természetesen, bár a fogalom megalkotója, Adorno és a frankfurti iskola tagjai még negatívan értelmezték, de teljesen normális, hogy egy nemzeti, vallási, etnikai, kulturális csoport is pozitív tulajdonságok mentén igyekszik megalkotni a maga identitását. Különben miért szeretnénk hozzá tartozni? De szűkítsük most le a kört azokra a közösségekre, amelyekbe beleszületünk, mindenekelőtt a nemzetre. Amikor a nácizmusról beszélünk, szem előtt kell tartani, hogy olyan korszakról és civilizációról beszélünk, amely elsősorban nem az egyéni, hanem a „kollektív individualizmusra” épült. Itt az egyén nem saját véleménye és döntései, hanem közösséghez tartozása alapján válik megkülönböztethetővé. Fontos szerepe lesz tehát a közösségi, adott esetben nemzeti, etnikai identitás kialakításának, amely részben a kollektív narcizmus állapotában formálódik. Amíg csak pozitív értékek kiemeléséről van szó, a pozitív póluson vagyunk, érdemes hozzánk tartozni. Az átbillenés a negatív irányba akkor történik, amikor kivételes, mások fölött álló értékekkel ruházzuk fel a csoportunkat. Különösen, ha azzal a sértettséggel párosul, hogy mások ezt nem ismerik el. Ez hasításhoz vezethet, amelyben a mi közösségünk a „jó” egyedüli képviselője, a többiekben pedig a Gonosz lakozik.

– Mi válthatja ki az elmozdulást a negatív pólus felé?

– Leginkább talán a fenyegetettség, az áldozatiság, a sértettség. A ná­cizmus kialakulását kutatva messzire áshatunk vissza a német nemzeti identitás és történelmi tudat alakulásában, de maradjunk az első világháború, a versailles-i béke kollektív élményénél. A német nemzet számára a vereség szégyent, megaláztatást, egyfajta arculatvesztést jelentett. Gondoljunk csak arra a négyszázezer emberre, akik a fronton szenvedték végig a háborút, és utána semmibe vették a szolgálatukat, az áldozathozatalukat. Nem emeltek hősi emlékműveket, ha valaki szerette volna, hogy elismerjék a katonai teljesítményét, kérvényt kellett írnia, és aztán esetleg jött egy kitüntetés postán. Milyen megalázó! Az új politikai kurzus úgy ítélte meg, sehova sem vezet a nacionalizmus. És hiába van igaza, ha ott egy társadalom a vereség feldolgozatlan traumájával, és több százezer ember, akik hitték, hogy igaz ügyért harcolnak. Nem lehet az emberek fájdalmát, hitét lenullázni. Ez csak a sértettséget erősíti bennük. Amiből pusztító erő keletkezhet, főleg válságok idején.

– Áldozatokból lesznek a tettesek?

– Az áldozatból lehet tettes, de nem törvényszerűen. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy minden tettes valamikor áldozat volt. A németek, akiket valószínűleg nem gondolnánk az I. világháború áldozatainak, azzal a meggyőződéssel vonultak harcba, hogy a hazájukat kell megvédeniük a végső pusztulástól. Hitler is meg volt győződve róla, hogy a német nemzet megmaradásáért harcol. A pofont az jelentette, hogy a vereség úgy állt be, hogy nem volt egy döntő csata, ami ezt tudatosította volna, ráadásul olyan békeszerződést kellett aláír­niuk, amely a németeket kizárólagos felelősnek tette meg a háború kirobbantásáért. A pozitív ideálok és negatív tapasztalatok között óriásira nyílt az olló. Ha ezt megértjük, akkor egyál­talán nem meglepő, hogy a németek többsége áldozatként tekintett saját nemzetére. Ez persze csak az egyik értelmezés akkoriban, de emellett számos más vélemény is megjelent. Ha egy negatív eseményről jelentősen megoszlanak a vélemények, akkor a nagycsoportot a kettéhasadás veszélye fenyegeti. A kollektív nar­cizmus megjelenését jelzi, amikor a politikai diskurzusban a saját oldal értékeinek kiemelése mellett a másik oldalról egyre feketébb képet festenek. Az egyik így áldozati szerepet kap, a tettes szerepét pedig a másik oldalra ruházza. Az áldozatiság érzését azonban véleményem szerint az is táplálta, hogy a háborús teljesítményt a Weimari demokrácia rendszere vonakodott elismerni. Annak a négy­száz­ezer katonának, akik képtelenek voltak elfogadni a vereséget, ez egy második narcisztikus sérülés volt. Ők azok, akik soha nem tették volna le a fegyvert. A náci életérzés és ideológia szárba szökkenését érzelmileg ezek a tapasztalatok tették lehetővé. A nar­cizmus ugyanis azt is jelenti, hogy valaki a végsőkig ragaszkodik egy ideálhoz, akkor is, ha a valóság ennek már gyökeresen ellentmond. Ahogy Heinz Lichtenstein írja, az emberek könnyebben mondanak le az életükről, mint az identitásukról.

– Könyvében cáfolja, hogy politikai vezetők, diktátorok hipnotikus erővel rántanak be egy nemzeti csoportot ebbe a folyamatba. Mi hát a szerepük?

– „Csupán” ráéreznek a társadalom kollektív narcizmusának mozgására, akár saját élményeik, képzeteik alapján. Elvégre ők is a közösség részei, és válsághelyzetben felszabadítják, mintegy legitimálják, és politikai mederbe terelve tovább fokozzák a már megindult hasításokat. Hitler és a náci vezetők gigászi, rendezett erővé tudták szervezni a negatív kollektív nar­cizmus szentesített identitásképében felszabaduló energiákat. Érzelmekre irányuló, teljes emocionális azonosulást célzó propagandájuk hatékonyságát jól jelzik tömegrendezvényeik, beszédeik. A propaganda polarizál. Elhiteti velünk, hogy mi vagyunk a jók, a morális győztesek, míg mások erkölcstelenek, és nem a csoport javát, hanem épp ellenkezőleg, annak vesztét akarják. Ez a dinamika könnyen válhat át paranoid üldözésbe, hiszen aki a vesztünket akarja, azt el is lehet, sőt el is kell pusztítani. Ez valójában a katonai lélektani műveletek egyik stratégiája. Hitler innen emelte át. A náci rendszerben a propaganda nyomán az ember úgy érezhette, hogy egy felsőbbrendű csoport tagja. Götz Aly szerint nem terrorként, hanem az összetartozás rendszereként élték meg Hitler uralmát. A vezér lehetősége azonban az is, hogy a külső csoportok képét alakítsa. Mindenkit befeketített, aki nem volt hajlandó azonosulni az idealisztikus célokkal, magát és saját pártját pedig a nemzet kizárólagos megmentőjeként jelenítette meg.

– Sok mai társadalmi-politikai jelenségben lehet ráismerni a kollektív narcizmus aggasztó formáira. Miképpen előzhető meg, hogy elérjék a negatív pólust?

– Könnyű erre azt válaszolni, hogy a csoportoknak el kellene ismerniük egymás értékeit és sérelmeit, és végre fel kellene alaposan dolgozni a múlt traumáit. Csakhogy ehhez érzelmi nyitottság kell. A komolyabb diskurzusokhoz olyan beszélgetésekre lenne szükség, ahol a másikat meg kell hallgatni 1945-ről, 1956-ról, a rendszerváltásról, olyan történelmi sorsfordulókról, amelyek értékelése ma megosztja a társadalmat. Ez egy német módszer, az Erzählabende (Mesélő estek). Hétköznapi embereket hívnak meg, akik tíz percben elmesélik, hogyan élték meg az adott történelmi eseményt. A hallgatók nem vághatnak közbe, nem hitelteleníthetik, amit elmond. Mindenkinek el kell fogadnia a másik élményét. Minden történetnek van legitimitása az egyén felől nézve. És ha meghallgatjuk és elfogadjuk a másik történetét, toleránsabbá válhatunk. A másik szenvedésének elismerése meg tudja nyitni az utat a közös diskurzus felé, amire nagy szükség lenne, hiszen legalább három generáció cipeli magával a traumáit.

A kirekesztést mindig lázadás követi

Egy pozitív nemzeti identitást kereső politikai vezetés integrál, és nem hasít. Jó példa erre Angela Merkel és kabinetjeinek attitűdje Agora Zsuzsanna szerint. „A történelem azt mutatja, hogy ha a társadalom egyes csoportjait kirekesztik, lenullázzák, azok előbb-utóbb fel fognak lázadni. Elkezdenek narcisztikusan működni, és megmutatják magukat: mi is itt vagyunk, értékesek vagyunk, tessék minket elismerni. Ezeknek a folyamatoknak az integráló hatású kezeléséhez persze rengeteg felvilágosító munka is kellene. Jó lenne, ha a kompetens történészek az emberek nyelvén mondanák el ismereteiket, kilépnének elefántcsonttornyukból a társadalom terepére, és ha a politiku­saink­ is az integráció ígéretével és nem polarizáló retorikával nyernék meg a választóikat.”

Megjelent a Népszava Visszhang rovatában 2021. november 21-én.