A karácsony úgy érkezik meg minden esztendőben, mint maga a decemberi hónap, havával és téli gondjaival, költészetével. Akár a telet, mintha az ünnepeket is elegendő volna rábíznunk a csillagok járására, hogy a nagy égi mechanizmus engedelmesen, évről évre meghozza számunkra. De ez nem így van. Az ünnep nem csak „ránk köszönt”, az ünnepet ki is kell érdemelnünk – mondja Pilinszky. Visky András hangulatos, idén éppen huszonöt éves gyerekverse és a benne megszólaló titokzatos vén angyal mintha csak ezt magyarázná és egyben kutatná és kutattatná a kérdéseivel.
Hogy honnan tudható, hogy a költő igazat ír, amikor angyalnak nevez egy, a versbeszélő szerint öreg bolondot? Több dologból egyszerre: az öregnek két kérdése van és ezek sorrendje is fontos: először arra kérdez rá, hogy akihez szól, az hogy van, mi van vele. Isteni kérdés ez, amivel, és ez megint csak isteni, a teremtő és megváltó Úr szólongatja az embert, az emberét. Másodsorban közelről kérdez, az angyal a szomszédban van, nem ezerkilométerekre, fényévekre, elérhetetlen, megszólíthatatlan, megtapasztalhatatlan távolságban. És épp a jászolra kérdez rá, és ez az, ami a leginkább biztossá teszi, hogy isteni küldöttel (a szó eredeti jelentése ez) van dolgunk, akarom mondani dolga a morcos Ford-tulajdonosnak, egy gyönge gyermek, A December Gyönge Gyermeke hamarosan születik, lesz-e hol fogadni, lesz-e miben fogadni, van-e idő rá, van-e figyelem rá? A legfontosabb kérdés, ha van olyan, az, ami a sok fontos között, helyett a lényegesre, az egyetlen szükségesre kérdez rá.
Annak, akinek az ünnepet már csak az idő korforgása hozza meg, annak számára lassan kihűl a karácsony melege, kiürül jelentése, míg végül kínos teherré válik – mondja a fent idézett írásában folytatásképpen Pilinszky. Valahogy úgy kellene egyre közelebb kerülni a karácsony titkához, ahogy a vers szintjein át haladhatunk: a mindennapi kommunikációtól beljebb lépve komolyabb, már-már egzisztenciális kérdésen át eljutni a szimbolikusig, ami a legeslegvalóságosabb: az Isten Fiának megszületéséig, ami összeköti a mindennapot az ünneppel, a földet az éggel, az emberit az istenivel. A kérdések tehát nem csak információszerzésre szolgálnak, hanem a vers központi témáját is kiemelik: a materiális gondok és a spirituális felkészültség közötti feszültséget, valamint az ember belső változásának szükségességét.
„Lehet-e a vers az örökléthez létra?” – ezzel az egészen más hangulatú, de szintén Visky-szövegből előugró kérdéssel zárom ezt a sorozatot. A vers, mint a megszólaló állat, egy segítő, mitologikus és csökönyös jószág, kérdez, ezzel tanácsol, figyelmeztet, fed fel és mozgat meg – erről igyekeztem beszélni a számomra fontos költők (közül pár kiválasztott) mondatainak segítségével.
És újra (és újra) arra jutottam, hogy lehet.
Nekem ez lett, maradt a válaszom.
Visky András: December gyönge gyermeke
Kelet felől a köd szitál,
a dombon elterül az ég,
az erdő ébred, már pipál,
noha nem is evett ma még.
Szomszédom, egy vén angyal, néz,
hogy térülök s téblábolok,
mint egy gondterhelt pávián,
a lefagyott autóm mián.
Remélem attól megkímél,
hogy végighallgassam megint,
az állatokkal mit beszél!
Elég volt ebből már, ugyan!
Én olyan zaklatott vagyok,
a kocsim, tessék!, lefagyott…
A minap arról fecsegett,
ahogy elnézi Fordomat,
ha lehet, ne vegyem zokon,
ő többre tart egy verebet!
Csak azért mondja, mert szeret…
Hát lilát láttam, mondhatom!
Indulnék éppen, matatok,
az angyal, tudtam!, átszól:
„Hát hogy vagyunk, ó, jó uram,
ma gondterheltnek látszol.”
Rámordulok: „Most nincs időm,
majd máskor, szomszéd, máskor!”
„Hát éppen ez, ugyan mikor,
hisz más kor jön most, más kor!
Megkérdezem, ne vedd zokon,
hogy kész-e már a jászol?”
„A jászol?! Jaj, öreg bolond,
hogy miket összezagyvál?!
Benzint eszik a motorom,
nincs sarjúm, és nincs abrakom,
nem istálló az ott, garázs,
mért volna benne jászol?
Keresse inkább máshol!”
„A jászol, jó uram, bizony!” –
S ujjával mellkasomra bök.
Majd sarkon fordult s otthagyott.
A kertbe indult, mint szokott,
köszönteni barátait.
És jönnek is a madarak,
csacsognak, és ő válaszol,
rászállnak, körberepülik,
a szemem elől eltűnik…
De nemsokára hallom ám,
visszhangzik furcsa éneke:
„JŐJJ, JÁSZOLUNK MÁR KÉSZEN ÁLL,
DECEMBER GYÖNGE GYERMEKE!”
