Magunk közt dicsértük képeit. Egymásnak mondtuk el, hogy festményeivel egy sajátos külön világot képvisel, hogy felesége portréja a téli tárlat egyik legszebb darabja, mely mindnyájunk számára művészi élményt jelentett.
Csak éppen neki nem mondtuk el mindezeket. Elmulasztottuk, hogy jó egészséget kívánjunk új házához és élete első műterméhez – melyet már nem használhat. Hiába gyűjtötte nyári színvázlatait, hiába érlelt magában új festői terveket. Egyik percről a másikra hagyott itt mindent. Álmait és emlékeit.
A halk szavú Ferike végleg elhallgatott. S ő, aki sohasem akart zavarni senkit, most akaratlanul is mindannyiunkat felzaklatott. Mert mulasztásunkat pótolhatatlanná tette. Önmagunkat kell ismét kérdőre vonnunk. Őt – aki még negyvenéves születésnapját sem érhette meg– már nem faggathatjuk. Hátrahagyott műveit annál inkább.
Megjelent A Hét III. évfolyama 52. számában, 1972. december 29-én.
Képek: Facebook
