Harminc fiatal költő – avagy költőjelölt – bemutatására vállalkozott a Dacia Könyvkiadó, a Varázslataink című antológia szűk keretei között. Mintegy hét esztendővel az emlékezetes Vitorla-ének után, úgy tűnik, ismét egy nemzedék csoportos jelentkezésének lehetünk tanúi. Csábító az analógia – de több szempontból is megfontolandó: helyénvaló-e a Varázslataink kapcsán mindjárt a Vitorla-énekre gondolni. S beszélhetünk-e egyáltalán nemzedéki indulásról – ebben az összefüggésben?
Annak idején Farkas Árpádék, Király Lászlóék mutatkoztak be közösen a Vitorla-ének oldalain; nagyjából azonos korosztályú, jó részt kialakult arcélű ifjú költők, akik többségükben már a kötet megjelenése előtt is valahogyan együvé tartoztak – mondanivalójuk rokonsága, élményanyaguk sok közös forrása, hangjuk egybecsengése folytán.
A Varázslataink összeállítója és bevezetője – Jancsik Pál – maga is óvatosan elkerüli, hogy ez esetben nemzedéket emlegessen. „Úgy általában“ szól a fiatalok nyilvánvaló modernségéről, arról a vers-eszményről, melynek vonzásában egyéniségük érvényesítésére törekednek. Ha pedig egy pillantást vetünk a kötet végén látható rövid életrajzi adatokra, az is kiderül, hogy az itt felvonultatott szerzők legfiatalabbjának és legöregebbjének születési dátuma között nem kevesebb mint húsz év a különbség.
De hát – végső fokon – nem is az a döntő kérdés, hogy nemzedéknek nevezhető-e a Varázslataink vers-író együttese, vagy sem; hogy közel negyvenéves fejjel lehet-e valaki fiatal költő vagy sem; sokkal fontosabb ennél a gyűjtemény – mint mérhető teljesítmény – minősége, s eme újabb csapatos bemutatkozás szerepe, frissítő funkciója irodalmunk eleven vérkeringésében. Az nevezetesen, hogy az antológia ismeretében nagyjából hiteles képet alkothatunk a romániai magyar líra új tehetségeinek kibontakozásáról, pályakezdő lépéseiről – a már-már bizonyos lehetőségekről és megvalósuló ígéretekről, amelyekre a Varázslataink, legjobbjai révén, felhívja figyelmünket.
Több mint valószínű, hogy az értékelő irodalomkritika részletekbe menően foglalkozik majd ezzel a fontos kiadvánnyal, s rámutat: mi újat hoztak – ha hoztak –, fiataljaink napjaink költészetében, merre tartanak, mely vonatkozásban mutatkozik náluk a legtöbb eredetiség, korszerűség. Annyit azonban feltétlenül meg kell jegyeznünk már most, hogy a Varázslataink egészét illetően közös vonásnak látszik a szülőföld és a haza iránti elkötelezettség hangsúlyos jelenléte, az intellektuális telítettség (helyenként éppenséggel keresetten, túlfeszítetten is!), a líra mai vívmányaival való azonosulás olykor túl mohó szándéka. Ez utóbbi helyenként, bizony, az eredeti képalkotó fantázia hiányát leplezi, több kevesebb sikerrel, másutt viszont az útkeresés jegyeit viseli magán. Ám az antológia valódi súlyát, jelentőségét mégis azok a szerzők határozzák meg, akik szemmel láthatóan túljutottak az indulás nehézségein, s fokozatosan kikristályosodó költői szemlélettel, érzékeny formakészséggel rendelkeznek.
Közéjük tartozik – elsősorban – Markó Béla, aki nemrég önálló kötettel is jelentkezett a Forrás-sorozatban. De ugyancsak sok reményre jogosítónak véljük Adonyi Nagy Mária, Nagygarda József, Németi Rudolf, Pethő László, Szőcs Géza s Veress Gerzson pályakezdését is, hogy csupán pár nevet említsünk a harmincból. Valamennyien ott vannak irodalmi folyó irataink és lapjaink versrovatának munkatársai között, már esztendők óta.
A Varázslataink egyik sajátos jellegzetessége az életrajzi jegyzetekből világlik ki határozottan. A szerzők többségükben különböző irodalmi körök háza táján próbálgatták szárnyaikat először – Marosvásárhelyen az Aranka György-körben, a kolozsvári Gaál Gábor-körben, Tordán, Bukarestben. Az irodalmi körök munkájának jelentőségére utal ez a tény. Arra, hogy ezek a szellemi műhelyek milyen eredményesen járulhatnak hozzá az irodalmi utánpótlás neveléséhez, az alkotói folytonosság biztosításához.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.
