Irodalomkritikai antológia. Romániai magyar kritika 1919–1944. Írók, művek, irányzatok. IV. kötet. A bevezető tanulmányt írta Csehi Gyula. Válogatta és jegyzetekkel ellátta Dávid Gyula. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár 1972.
Egy irodalomkritikai antológiának – mint olvasmánynak – csak egészen kivételes körülmények között lehet szélesebb körben kiváltott sikere. A szakmabeli irodalmárokon és a tántoríthatatlan érdeklődőkön kívül kevesen olvasnak manapság különböző szerzőktől kötetbe gyűjtött kritikai cikkeket – legyünk őszinték: a folyóiratokban és napilapokban közölt bírálatok is rendszerint akkor váltanak ki általános érdeklődést, ha valami fűszeres íze van a dolognak, s heves vagy éppen személyeskedő vita kerekedik ki a szembefeszülő vélemények, vélekedések ütközőfelületén. Miközben gyakorta, s eléggé elvontan, a kritika jelentőségéről, megnövekedett szerepéről értekezünk – lépten-nyomon tapasztalnunk kell a kritikával szembeni jóindulatú közömbösséget.
Persze nem újkeletű s kimondottan mifelénk észlelhető tünet ez. Az irodalomkritika viszonylagos „belterjességével” s annak velejáróival tulajdonképpen maguk a kritikusok is belenyugvóan számolnak – amennyiben nem kergetnek hiú ábrándokat saját foglalatosságuk fontosságát, hatékonyságát illetően. A kritikus közismerten olyan ember, aki eleve lemondott a látványos érvényesülésről, a népszerűségről – választott hivatásának sugalmait követve. Vállalta sorsát. A kritika pedig köztudottan olyan írásforma, melynek létjogosultsága, funkciója vitathatatlan ugyan, de a rangosabb irodalmi műfajok családjáb an elfoglalt helye nemegyszer a megtűrt szegény rokonéhoz hasonlatos. Noha hiányában aligha volna lehetséges eleven irodalmi életről beszélni. Noha egy irodalomtörténeti korszak lényegét – az értékeket és az irányulásokat, a jelenségek összefüggéseit és a művek, alkotói egyéniségek sajátosságait – nélküle, az adott szakasz kritikai teljesítményének ismerete nékül, mélyebben megérteni szinte képtelenség.
Még a szakma berkeiben sem volt különösebb visszhangja Csehi Gyula és Dávid Gyula nagyszabású vállalkozásának, az Irodalomkritikai antológiának, melynek kötetei 1968 óta jelennek meg a Tanulók Könyvtára sorozatban. Idén a felszabadulás előtti romániai magyar kritika bemutatására került sor. Csokonaitól Szabédi Lászlóig és Szentimrei Jenőig a magyar irodalomkritika közel két évszázados fejlődését mutatja be ez a szövegválogatás, s igazán jó alkalmat kínál kritikai gondolkodásunk összetevőinek elemzésére. A legutóbbi kötet meg éppenséggel tanulságos tűnődésre: mai kritikánk közvetlen előzményeinek, nemzetiségi meghatározottságának vizsgálatára nyújt lehetőséget.
Ez a jegyzet azonban igazán nem azzal az igénnyel íródik, hogy ebbéli mulasztásainkat jóváteendő a vonatkozó kérdések özönére választ keressen. Csupán megpendít egy-két gondolatot – továbbgondolásra serkentő szándékkal.
Az eléggé közismert észrevételt, miszerint a két világháború közötti romániai magyar irodalomnak Gaál Gábor kivételével nem volt kiemelkedő kritikusi egyénisége, Csehi Gyula is újrafogalmazza bevezetőjében. Valóban: kitűnő költők, elbeszélők – az írók majdnem kivétel nélkül – és publicisták írtak bírálatokat, kiváltképpen pedig irodalmi tárgyú esszéket, irodalompolitikai cikkeket. A konzervatív, pozitivista irodalomtörténészek – György Lajos, Kristóf György – úgyszólván figyelemre sem méltatták az élő irodalmat; kellő filológiai műveltség birtokában egyedül a fiatalabb nemzedékhez tartozó és haladó, baloldali tájékozódású Jancsó Elemér foglalkozott rendszeresebben kortársaival is. (Kár, hogy kimaradt az antológiából. S ha már itt tartunk: Makkai Sándor Ady-könyvét, Bözödi Györgynek a Termésben közölt remek tanulmányait – például – úgyszintén kár volt teljességgel mellőzni.)
Bajos volna tehát érvekkel cáfolni a Csehi Gyula fogalmazásában ekképp hangzó megállapítást: „A romániai magyar irodalmi kritika a két világháború közötti időszakban derekasan teljesítette ugyan feladatát, de nem termett, pontosabban szólva alig termett kiemelkedő kritikusi életműveket.” A szöveggyűjtemény sem cáfolja – nem cáfolhatja – ezt a tényt; igaz, arra vonatkozóan sem ad eligazító támpontokat, hogy az ismert korviszonyok között milyen bonyolult okok folytán nem formálódhattak ki valóban jelentős, önálló személyiséggel rendelkező, rátermett kritikusok, széles látókörrel és művészi érzékenységgel ítélkező esztéták, akiknek irányító jelenléte felpezsdítően érvényesülhetett volna az irodalom életében?
Hogy miért nem volt ennek az irodalomnak igényes kritikai szellemisége?
Gaál Gábor – a marxista szerkesztő, organizátor és nem utolsósorban bíráló – egyedülálló egyéniség: jelenség. Az általa vezetett Korunk egységes, világosan körvonalazott ideológiát képviselt; a folyóirat esztétikai eszményei is elvileg megalapozottak lehettek. Mégis szembeötlő, hogy Gaál Gábor a Korunkban nem bontakoztatott ki, nem növesztett fel egyetlen számottevő irodalomkritikust sem (míg később, az Utunk szerkesztésének kezdeti éveiben, egész kritikusgárda indult szárnyai alól).
A másik fronton, a Helikonnál, Kuncz Aladár emelkedett humanista, polgári demokrata kritikai magatartása csak rövid ideig juthatott szóhoz mértékadó érvénnyel. Pályája korán derékba tört; a szerkesztői székben és az ettől elválaszthatatlan kritikusi poszton nem akadt méltó utóda, – olyan, akit fenntartások nélkül Gaál Gábor partnerének nevezhetnénk. A helikoni kritikát nagyobbára szépírók művelték; olyanok, akik mintegy mellesleg vállalkoztak recenziók, értékelő esszék, irodalompolitikai cikkek írására. Közülük kritikára hivatott elmének leginkább Molter Károly mutatkozott; sokoldalú műveltsége, értékmérő készsége, új jelenségek iránti fogékonysága, tájékozódó mozgékonysága folytán messze kiemelkedett az átlagból. Szentimrei Jenő, aki különben soha nem tartozott szorosan a Helikonhoz, kritikusként publicisztikai elevenségével, közügyi szenvedélyességével hatott elsősorban. Mint Balogh Edgár – a Korunk vonzáskörében.
Az akkor fiatalabb évjáratú írók legműveltebbjei – mindenekelőtt Szabédi László és Szemlér Ferenc – a bírálat, az esszé területén is maradandót alkottak –, par excellence kritikusokká azonban nem váltak. Pedig ha volt valaki ebből a nemzedékből, aki igazán rendelkezett kritikusi adottságokkal, hát az Szabédi volt. Tájainkon a „műközpontú” elemzés úttörőjének mindenesetre őt tekinthetjük, Tamási Áron novelláiról írt tanulmánya (hogy egyebet ne említsünk most) mindmáig a romániai magyar műbírálat egyik mintadarabja.
Időálló kritikusi életművek gazdagabb és szerencsésebb fejlődésű irodalmakban is csak ritkán születnek. „Vegytiszta” kritikusi egyéniség még a legnagyobbak között is alig található. (A Lukács Györgyök, Gaál Gáborok, Halász Gáborok példája szinte kivételnek számít.) Ha ugyancsak a magyar irodalomra gondolunk: Bajza költő is volt, Gyulai úgyszintén, Babits sokágú életművében csak egy szelet a kritikáé, Németh László regény- és drámaírónak legalább olyan súlyú, mint kritikusnak.
Kisebbségi viszonyok között, mikor a hivatására eszmélő romániai magyar irodalomnak majdhogynem egyik napról a másikra önmagát kellett megteremtenie, szükségszerűen a „mindenes” író-típust termelte ki az idő. Költőt, aki szorult helyzetben napilapot is tud szerkeszteni; esztétát, aki szükséglet esetén beugrik novellistának; kritikust, aki irodalmi esteket szervez és könyvkiadói kalkulációkkal bíbelődik, noha talán legszívesebben regényeket írna. A közügyi, művelődésszervezői – mondjuk így: népszolgálati – feladatok gyakran ellene szegültek az alkat hajlandóságainak. Ezáltal nyilván sokat veszített az irodalom. De a Benedek Elekék, Kós Károlyék, Kacsó Sándorék „mindenessége” mégiscsak a két világháború közötti romániai magyar szellemi kultúra leghívebb megvalósulását segítette elő.
Újból meg újból Gaál Gáborhoz térünk vissza, ő érzett rá elsőként – s lényegbevágóan – a kritika, a romániai magyar irodalombírálat ma is korszerű hivatásának lehetőségére. 1927-ben írta Az irodalmi kritikáról című esszéjében: „A kritika nem teljes, ha csak esztétikai fokig bírálat. A kritikának be kell kapcsolódnia az idő szellemi harcaiba. Ez a bekapcsolódás azonban nem jelentheti művészi irányok diadalra vivését. A tisztuló új emberi tudatért harcol s az új ethoszért.” A marxista esztéta megnyilatkozása ez, kétségtelenül. Elvont esztétizáláson – „esztétikai fokon” – túlmutató funkciója van tehát a Gaál Gábor által felvetített irodalombírálati eszménynek. A kritikus „Csak az esztétikai objektiválásra törekedve még nem érezheti befejezettnek feladatát. A műalkotás ugyanis azon kívül, hogy a szép nyilvánulása, jelentésalakulat is. Eszmét, törekvést, szándékot zár magába. A kritikus csak a jelentésalakulattal szemben válik igazán bírálóvá – olvassuk az előbb említett helyen. S az antológia forgatása közben nem egyszer eszünkbe jut, a maguk korában mily kevéssé lehettek termékenyítőek ezek a világosan előremutató, távlatokat nyitó gondolatok. (Hogy kimondásuk után közel fél évszázaddal a marxista irodalmárnak ugyancsak meg kell némelykor vívnia igazáért – más kérdés. Ám nem jelentéktelen kérdés.)
Nincs konokabb ellensége az alkotó, emelkedett kritikai szellemiségnek, mint a provincializmus. Márpedig a két világháború közötti romániai magyar irodalomban és annak létformájában, eredményeiben, vetületeiben – mindvégig kísértett valamifajta szárnyakat szegő vidékiesség. A nagyobb összefüggésekhez való gyenge igazodás a szemléleti beszűkültség, az értékmérés viszonylagossága egyaránt létrejöttének körülményeivel, alakulásának sajátosan kisebbségi meghatározottságával magyarázható – elsősorban. Provinciális irodalomban legkevesebb növekedési esélye a kritikának van, kétségtelenül. A kritika eleve elsorvad, deformálódik a vidékiesség igény-ellenes atmoszférájában.
Csöppet sem érzem véletlennek, hogy Gaál Gábor mellett, aki szilárdan védelmezte és érvényesítette a román kultúrával kialakított kétirányú közlekedés elvét, valamint az európai talajokban gyökerező szellemi igényességét, Kuncz Aladár, a Helikon nagy műveltségű, széles perspektívákban gondolkozó szerkesztője tudott leginkább helytállni – “provincia fölötti” szinten.
Persze, nem elsősorban azért kell vidékiességről beszélnünk, mert az irodalom intézményei vidéki városokban székeltek s az írók majdnem kivétel nélkül vidéken éltek.
Kritikát kevésbé, versben, prózában akár remekműveket is lehet írni elzárkózottan, művelődési központoktól távol: vidéken. Egyetlen példára utalva, megkockáztatnám azért a feltevést: Molter Károly, az író, a kritikában tán amiatt se futhatta ki teljességgel a maga formáját, mivelhogy az akkori Marosvásárhely, ahol élt, a provincia fullasztó légkörével vette körül őt, mindezt más dimenziókra méretezett egyéniségével, tehetségével, kultúrájával sem tudta nyomatékosan ellensúlyozni.
A kritika eredendően anti-provinciális műfaj. És viszont: a provincia kérlelhetetlen ellensége a kritikának. Ahol nincs mód az elfogulatlan ítélkezésre, valamely szilárd értékrend érvényesítésére, művek és kezdemények szüntelen szembesítésére – eluralkodik az energiákat befagyasztó, sorvasztó szellemi vidékiség. Metropolisokban otthonos írókat is érhet ilyen sors…
A romániai magyar irodalomkritika első negyedszázadának terméséből válogatott antológia sok szempontból tanulságos olvasmány. A Tanulók Könyvtára törzsközönségén kívül – felnőtteknek. Felnőtt kritikusoknak, irodalmároknak ugyanvalóst. A lehetőségekre, a járható utakra figyelmeztet, a buktatókra is természetesen, melyeknek elkerülését ebben a második negyedszázadban – alapvetően megváltozott társadalmi-művelődési feltételek között – a közelmúlt ismerete oly felkínálkozóan megkönnyíti. Ha „az idő szellemi harcaiban” nem is mind könnyen értünk szót, mához szólót, abból, amit elődeink örökségként ránkhagyományoztak.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1972. július 28-án.
