Ha élne – s miért ne élhetne tulajdonképpen? –, ma köszöntenék a táviratok, a méltató cikkek, a baráti kézfogások; idősebb pályatársai sietnének ölelésére, s tekintetének, „lázadón kérdő két zöld szemének” intését meghatódottan fogadnák a fiatalok, akikkel aztán elbeszélgetne a múltbeli dolgokról: irodalomtörténetté szelídült eseményekről, küzdelmekről, hajdanvolt írókról, lapokról, izgalmakról…
Másképp rendeltetett: Sipos Domokos fiatal életét régen kettébetörte a halál; vágtatva ragadta ki őt a küzdők, különös tehetséggel megáldott hivatottak sorából. Harmincöt éves korában végzett vele tüdőbaja – a kisebbségi sorsban kibontakozó romániai magyar irodalom első halottjai közé tartozott, írói pályájának hat-hét esztendejében éppen csak útnak indulhatott s nekigyűrkőzhetett elvégzendő feladatainak.
Most pedig – nyolcvanadik születésnapján – hódolatunk piros virágaival sírját borítjuk be szülővárosa temetőjében, ott a dombtetőn, az országút mentén, ahol immáron nem háborgathatja őt, a végérvényesen lefegyverzett „vidéki jakobinust”, hetvenkedő vidéki urak piszkálódása s a meg nem értők közönye.
Ki tudja, mivé terebélyesedett volna Sipos Domokos életműve, ha oly korán nem hull ki kezéből a toll? Nagy ígéretnek látták kortársai – Babits Mihály, Gaál Gábor, Kuncz Aladár egyaránt rokonszenvező érdeklődéssel figyelt rá; berobbanó indulása eseménynek számított az önmagára eszmélő romániai magyar irodalomban.
Már első novellái határozott, eredeti elbeszélő egyéniség mozdulásáról adtak hírt; a társadalmi problémák iránti érzékenysége, realista fogékonysága finom lélektani elemzőkészséggel párosult, s a meg nem alkuvás, az erkölcsi bátorság nem amolyan múlékony ifjonti hevületként fűtötte át hangját – jellemének alapvonása nyilatkozott meg ezáltal. Életében egyetlen könyve jelent meg – Istenem, hol vagy? címmel egy vékonyka novelláskötet. Kiadótól kiadóhoz vándorolt a második, a Vajúdó idők, míg végül – halála után egy évvel – a Szépmíves Céh kegyeletből megjelentette. Nem érhette meg verseskönyve, a Vágtat a halál kiadását sem; az előszó írójának, Szentimrei Jenőnek 1928-ban már a „kettétört” élet és pálya megrajzolása jutott osztályrészül. A hű barát és eszmetárs tűnődő részvéttel írta Siposról a Pásztortűzben: nehéz meghatározni helyét, ahová a jövendő irodalomtörténész állítani fogja őt, számra kevés, de fajsúlyban annál jelentékenyebb munkái után. Kéthasábnyi nekrológot kapott a kolozsvári lapokban. Talán két sort az irodalomtörténet is adományoz majd nevének…”
Az utókor nem feledkezett meg Sipos Domokosról; érdeme szerint méltányoljuk teljesítményét. Egy irodalomtörténeti összeállításban külön fejezet szól róla. Helye két világháború közötti romániai magyar szellemi értékek rendjében jól meghatározott s elvitathatatlan. A Sipos-életmű és -magatartás hitelesítő jegyei – emelkedett humanizmusa, radikális-demokrata gondolkodása, népszeretete, patrióta elkötelezettsége – egyre több fényt kapnak az előrelépő időben.
Az egykori Kisküküllő megyeszékhelyén, a hajdani Dicsőszentmártonban született; rövid életének valamennyi számottevő eseménye ehhez a szellemet szikkasztó, ám fölöttébb fennhéjázó, lecsúszott dzsentrik kávéházi politizálásától hangos, jótékonysági bálokat rendezgető, kicsinyes érdekcsatákban őrlődő vidéki kisvároshoz fűződik. Magányos vidéki író volt, a szó legriasztóbb értelmében; mint maga mondotta:„… vajúdó kornak szenvedő, vergődő magyarja, aki különb, mint a gondolat nélküli nacionalista.”
Tényleg különb volt: teljes ember és nagyra hivatott tehetség. s mindezekkel együtt társadalmilag megbélyegzett lény: „a bába fia”. Nyomorban nőtt fel; a megalázottak és kivetettek sorsa iránti szenvedélyes érdeklődését (amiről novellisztikája oly beszédesen tanúskodik) személyes élmények alakították ki, határozták meg. Léte, vállalkozása, hogy eszmények és igények meghirdetésével felpezsdítse az energiákat, kimozdítsa tespedtségéből a provinciát, merész kihívásnak minősült a kultúra, a haladás született ellenségeinek szemében. Valóban: közéleti fellépésével, publicisztikai megnyilatkozásaival szüntelenül provokálta a közönyt, a parlagiasságot, az elmaradottságot. Idegeket pusztító harc volt egész élete. És nem csupán helyi jellegű viaskodás; Sipos Domokos a felcseperedő kisebbségi magyar művelődés egészséges fejlődésének lehetőségeit védelmezte vidéki, elszigetelt hadállásában; az öröklött elfogultságoktól mentes – realista, demokratikus, a romániai valóságban gyökerező – szellemiség érvényesüléséért küzdött, messze, szülővárosának határain kívül is visszhangot verve szavával. Lázasan kereste a rokon sorsú és gondolkodású írók barátságát, a támogató megértést, a biztatást; – ezt igazolja levelezése, leginkább a Tompa Lászlóval és Molter Károllyal kiépített bensőséges kapcsolata. „A mi életünk külső eseményekben szegény – beszorítva Erdélybe, egy kisvárosba… azon kívül a saját egyéni nyomorúságunk bilincseibe is – élünk, élünk egyik napról a másikra, s a tetejébe vivődünk” – írta Tompának Székelyudvarhelyre, 1925 júliusában. Vidéki forradalom című „nagyon októbrista” regényének közeli megjelenésében reménykedett akkor, a Vajúdó időkről vallott bizalmasan, kissé iróniával védekezően („Ennek a novellánakvan egy nagy hibája. Igen érzik rajta az élet szaga! De tehetek én róla, hogy csak akkor írok, amikor mondanivalóm már valósággal szúrja, vágja a szívemet és lelkemet.”), miközben betegségéről is panaszkodott:„Gondolhatod, hogy milyen gyötrelem ez nekem, aki egész életemben a feszülő akciók embere voltam, s lelkiekben ma is az vagyok.”
Tényleg az volt: cselekvő ember. Utolsó esztendeiben is szorgalmasan dolgozott, regényterveket dédelgetett magában; erejéből azonban csak a vázlatok megírására tellett. A Vidéki forradalommal együtt így maradt befejezetlenül a Viharban is, melyben egy székely cselédlány hányattatásait akarta bemutatni. Szovátafürdőről (ahová apósa jóvoltából gyógyulni el-ellátogatott) Kuncz Aladárhoz 1925. július 13-án írt levelében valószínűleg erről az utóbbiról tesz említést, s az otthoni élet keserveit ecseteli, elkeseredésből fakadó öngúnnyal:„Egy-két órát mindennap dolgozom egy regényen, s előre irtózom, hogy hat hét múlva vissza kell mennem abba a szörnyű Dicsőszentmártonba, ahol egyetlen szellemi hinterlandom ötéves fiam s egy spicc kutya, s ahol ha száz évig élnék s közben a Kisfaludy társaság tagjává választ, Nobel-díjat nyerek, sőt az E. I. T.-nak is tagja leszek, a Jó volna férjhez-menni!- leányegylet méltóságos elnöknője akkor is gondolkozni fog,hogy vajon comme il faut dolog egy »ilyen« embert felkérni a húshagyókeddi piknikre konferálni.” Mindez nem is amolyan mellékes „adalék” Sipos Domokos – a vidéki író – tragikus életének ismeretéhez.
A marosvásárhelyi Zord Idők kettős novellapályázata tette ismertté nevét 1921 tavaszán. Mindkét beküldött írásával (Templomrabló, Boldog idők) első díjat nyert, a fiatal író egyszeriben „forgalomba került”, a baloldali körök meleg elismeréssel fogadták jelentkezését, de ugyanakkor megszólaltak a konzervatív klerikális lapok is – a Templomrabló kapcsán éppenséggel „szentséggyalázást” olvastak a fejére. Amolyan támogatói akadtak, mint Benedek Elek, aki később is nem egyszer kiállott mellette. Megnyíltak előtte a közlés lehetőségei; egymás után jelentek meg írásai a radikális tájékozódású újságokban, folyóiratokban: a Napkeletben, Vasárnapi Újságban, Keleti Újságban. Időközben maga is szerkesztő lett: a dicsőszentmártoni Erzsébet nyomda kis hetilapját, a Kisküküllőt vette kezébe: ez a lap volt pulicisztikai harcainak porondja. 1922-ben kiadott novelláskönyvéről többek mellett Molter Károly írt bírálatot, kiemelvén a szerző szemléletének nyitottságát, írásainak „hitvalló erejét”, amiből „vakmerőén ütközik elő a nyomorúság pártján döntő humánum”. (Később Gaál Gábor így fogalmazott róla szólván: „A prózaíró Sipos központi problémája az emberi szociális lét…”) Kritikusainak lényegreutaló észrevételeit a már említett – s még meglehetősen naturalista színezetű – Templomrabló mellett a Karácsonyestén, A kastélytető fellángol, a Hazafelé igazolja leginkább. Ez utóbbit, melyben az egy más mellett élő román és magyar parasztok testvériségének gondolatát állította előtérbe, azonnal lefordították román nyelvre és külön jegyzetben hívták fel rá az olvasók figyelmét.
Sipos Domokos – az író és a közéleti ember elválaszthatatlanul azonos – a tiszta eszmények szószólója volt mindenkor. Miként egyik nyilatkozatában kifejtette, azt a politikát vallotta magáénak, „… mely Erdélynek a gondolatszabadság eszméjétől megszentelt földjén senki ellen nem rejt magában támadást, hanem nyílt egyenességgel csak a maga tisztességes jussát követeli. Az a politika, mely a nép lelkes öntudatából fakadva, az egész nép boldogulásáért állítja sorompóba bajnokait. s ezen az úton haladva megtalálja más népekkel az egymás életfeltételeit nem romboló békés, alkotó együttélés lehetőségeit.” Elvekért – méghozzá milyen emberséges, előremutató elvekért! –, nem érdekekért küzdött. S elveitől érdekek, napi szempontok el nem tántoríthatták soha. Olyan időkben tudott példát mutatni szilárd, következetes magatartásával, amikor igazán csak a legjobbak nem szédültek meg az események forgatagában.
Még megírta és beküldötte az Ellenzék pályázatára Vajúdó idők című elbeszélését. Budai Nagy Antalék felkelésének történetét – Berde Máriával osztozván aztán az első díjon. Van egy kis színdarabja, a Zokog a porszem (saját műfaji megjelölése szerint: „Suta tragédia egy felvonásban”), melyet soha nem vittek színpadra. Van egy kötetke verse, s vannak félbemaradt, kallódó regénytöredékei. Egyéniségének valódi megnyilatkozási formája azonban kétségtelenül a novella volt. Ebben a műfajban alkotott igazán maradandót. Míves művészete a rövid novella feszes, drámai tömörségében érvényesülhetett maradéktalanul. A Sipos-hagyaték mindenestől jól elfér egy vaskosabb kötetben. De az írásos örökséghez még feltétlenül hozzászámítandó korán kettétört életének példája is. Ez a teljesítmény kiegészítő része. Alkotás és sors bonthatatlan egysége őrzi emlékét.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.