Anyanyelvünk életéből című, tavaly megjelent könyvének (a Válogatott tanulmányok, cikkek I. kötetének) Elöljáró beszédében a szerző megvallja: „kétségek között hánykolódva” vállalkozott jobbára szűkkörűen „szakmai” jellegű dolgozatainak gyűjteményes közzétételére. A nyelvészet állítólagos érdektelenségét, szürkeségét hangoztató vélekedések ismeretében adott kifejezést annak a túlzónak alig nevezhető reményének, hogy esetleg csupán a nyelvhelyességi-nyelvművelő írások számíthatnak valamelyes szélesebb körű olvasói érdeklődésre.
A szerző legendás szerénysége mellett vegyük számításba a lepergett évek folyamán szerzett tapasztalatokat is: valóban, munkálkodása évtizedeken át a hozzáértők szűkebb táborán kívül csak kevesekben ébresztett visszhangot. Szabó T. Attila „műhelyében” közel fél évszázados lankadatlan, céltudatos fáradozás eredményeként úgyszólván titokban, csendben felépült egy pompázatos arányú életmű, melynek igazi jelentőségét és értékét most, a Válogatott tanulmányok, cikkek egymás után megjelenő köteteinek fényénél kezdjük értékelni valóságosan. S hogy napjainkban már aligha beszélhetünk a nyelvészettel szembeni általános érdektelenségről, sőt: lépten-nyomon arról győződhetünk meg, hogy az anyanyelv igényesebb ismerete, tökéletesebb elsajátítása, tisztaságának védelmezése a nemzetiségi öntudatápolás ügyévé, mindennapi gondunkká vált –, azt nem utolsósorban az ilyen tárgyú művek iránti tömegméretű kereslet igazolja félreérthetetlenül.
Igazolja az a sokatmondó tény is – és nem akármilyen érvénnyel –, hogy Szabó T. Attila „száraz”, „unalmas” könyvei, az Anyanyelvünk életéből és a nemrég kiadott A szó és az ember, sok ezer anyanyelvi művelődésre fogékony olvasó számára nyújtanak tartalmas szellemi élményeket.
Akinek „van füle a hallásra”, fölfoghatja, hogy ezekről a lapokról a tudósi szenvtelenséggel felsorakoztatott, támadhatatlan logikával és páratlan beleélő készséggel értelmezett adatok meg adalékok mögül a nép eleven életének lüktetése, múlt és jelen összefüggéseinek csodálatos hangzata szól felénk szüntelenül.
Csak a legutóbbi esztendőkben tudatosodott bennünk egyértelműen hogy Szabó T. Attila, a tudós nyelvész professzor, mint „jelenség”, jelenkori hazai magyar nemzetiségi kultúránk egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Lenyűgözően sokoldalú teljesítményét, melynek körvonalait az említett kötetek érzékletesen rajzolják elénk, a romániai magyar tudományosság időtálló értékei között is a legjelentősebbek sorában tarthatjuk számon. (Noha ez a teljesítmény korántsem jutott el a betetőzésig: Szabó T. Attila tudományos tervei egy részének összegező valóra váltása mind ez ideig csak megkezdődött; a véglegesítő szerkesztői munka nem jelentéktelen hányada még elvégzésre vár.)
Minden elavult, elfogult, a nyelvészet belterjességét pengető vélekedéssel szemben: a Szabó T. Attila-i életmű megkérdőjelezhetetlenül „közérdekű” tudományos produktum. Anyanyelvünk ügyéhez-sorsához kapcsolódik elválaszthatatlanul. A közösséghez, mely múltjának mélységeibe láthat bele világánál és jövendőjének alakításához nyerhet erőt, biztatást tanulságainak felismerése által. „…engem kora kezdettől tudatos, célkitűzésszerű határozottsággal elsősorban a szülőföld és közelebbről a mindenkori közvetlen földrajzi-társadalmi környezet jelenségei érdekeltek és érdekelnek szenvedélyesen ma is” – írja egy helyütt Szabó T. Attila. Vallomásából az elkötelezett szellem felelőssége csendül ki messzehangzóan.
A NYELVTUDOMÁNY MŰVELÉSÉT
korán kialakított megfontolásból tudatosan vállalva, Szabó T. Attila életének egy részét levéltárakban töltötte. Okiratok, különböző tartalmú írásos dokumentumok, egykori levelek, feljegyzések nyelvi jellegzetességeit tanulmányozta kitartó szorgalommal. A kutatás „gyönyörű unalma” jutott számára osztályrészül; hívságos csábítások nem téríthették ki pályájáról. Ennek a hihetetlen önfegyelemmel felkutatott adatanyagnak a vizsgálata számtalan részletkérdés megvilágításához, a nyelvi tények módszeres értelmezéséhez, a nyelv és az adott történelmi-társadalmi valóság szövevényes viszonyának felderítéséhez vezette el őt az idők során.
A felejthetetlen emlékű Kelemen Lajos ösztönzésére ebbe az irányba forduló Szabó T. Attila voltaképpen ifjúkora óta hatalmas vállalkozásnak igézetében él: a tervezett Erdélyi Szótörténeti Tár anyagát gyűjti magányosan, segítőtársak nélkül. E hézagpótló mű szerkesztéséhez kezdhetett hozzá nemrégiben – többszázezer adat birtokában. Válogatott műveinek II. kötete, A szó és az ember, lényegében ide, az erdélyi magyar szótörténet általa napfényre hozott és felmutatott kincseinek birodalmába enged bepillantást. A kötetbe felvett – különböző időpontban keletkezett, különböző tárgyú, terjedelmesebb-rövidebb – dolgozatok csak látszólag kapcsolódnak egymáshoz laza szálakkal; a gondosabb rátekintés nyomán azonnal világossá válik az összefüggések szilárd rendszere, amit nem utolsósorban a szerző kristálytiszta szemléleti és módszerbeli eljárása domborít ki a céhbeli olvasó előtt is észrevehetően.
Ijesztő meggondolatlanságot követnék el, ha idejében nem hangsúlyoznám határozottan: jómagam is mindössze egyik ilyen – talán az átlagnál valamivel figyelmesebb – „nem céhbeli” olvasója vagyok Szabó T. Attila könyvének. Mindebből egyenesen következik, hogy írásainak mélyebb szaktudományi jelentősége épp csak fel-felsejlik előttem esetleg; ami viszont számomra is megközelíthető ebből a végtelenül gazdag kínálatból, az könnyen meglehet, nem is a legfontosabb – a dolgok lényege szempontjából. Így aztán tétova aggodalmaskodással latolgatom még mindig a cikkem fölé írt cím értelmét: vajon jól látom-e, hogy Szabó T. Attila új könyvének „szakállas” adatai és tárgyszerűen szűkszavú összegezései végeredményében a szavakban rejtőző itthoni történelem forró, izgató valóságát hozzák szinte testközelbe a mához, hozzánk, s ezáltal édes anyanyelvünk magasfeszültséggel telített egyazon áramkörébe kapcsolódnak távoli nemzedékek, mai és tegnapi emberek? Hogy az értelemmel átvilágított vagy éppenséggel ismeretlen szavak révén közösségi élménnyel gazdagodik a múlthoz ezer szállal kötődő jelenkori olvasó? Mint afféle „laikus”, nem a részekre – az adatok impozáns bőségére, a levezetések mintaszerű tisztaságára – figyelek tehát elsősorban, hanem az egészre: amit adatoló és értelmező tevékenykedése rendjén a tudós kéz avatott mozdulatokkal a szavak burkából kifejt, vagy épp csak elővillant és tanulságként egymáshoz illeszt.
AZ ERDÉLYI SZÓTÖRTÉNETI TÁR
szerkesztésének elvi és gyakorlati problémáit taglaló tanulmányában Szabó T. Attila pontosan körülhatárolja azt a területet, amely ilyen irányú kutató érdeklődésének körén belül esik. Időben a XV. század végétől (nevezetesen 1491-től) a XIX.század utolsó harmadáig eltelt közel négy évszázad szókincsének vizsgálatát tekinti feladatának; térben a történeti Erdély, s azon belül elsősorban a Székelyföld, a Mezőség, a Szamos mente, illetőleg Kolozsvár, Dés, Nagyenyed, Marosvásárhely vidékének írásos emlékei kötik le figyelmét.
Dolgozatának befejező soraiban az egyetlen ember erejét sokszorosan meghaladó vállalkozás roppant arányairól és nehézségeiről szól – megoldást kereső nyugtalansággal. Ha végiggondoljuk, hogy egymagában munkaközösségek terheit vette vállaira – s mindez csak egyik ága átfogó nyelvtudósi tevékenységének –, képet alkothatunk a „műhelyében” végbemenő folyamatos munka természetéről.
Ezért szükséges ismételten hangsúlyozni Szabó T. Attila teljesítményének egyedülálló jellegét; a nevével jelzett „jelenség” példamutató erkölcsi-emberi vetületét is. Aki A szó és az ember lapjainak forgatása közben a hűvösen racionális tartású mondatok mögött észreveszi a szüntelenül jelenlevő gazdag emberi egyéniség vonásait is (márpedig feltétlenül észre kell vennie!), egy ellenállhatatlan vonzású, ritka morális tartalommal rendelkező tudósi alkat szemérmes kitárulkodásának lehet szemtanúja.
A SZÓ ÉS AZ EMBER hat fejezetében (I. A szavak szólásainkban; II.A szavak sorsa; III. A szókincs hatásköréből; IV. Tájszavaink életéből; V. Holt és haladó szavak, változó jelentések; VI. Széljegyzetek nyelvemlékeinkhez) elrendezett anyag tehát java részében a készülő Erdélyi Szótörténeti Tárhoz kapcsolódik; e nagy mű évtizedes formálódásáról nyújt élményszerű tájékoztatást. Szabó T. Attila hosszú idő óta behatóan foglalkozik a feudalizmus kori magyar nyelv román kölcsönszavainak vizsgálatával. A szókincs hatásköréből című fejezetben idevágó eredményeinek egy részét hozta nyilvánosságra.
Szótörténeti fejtegetései módszertani tekintetben is mintaszerűek, s eredményesen járulhatnak hozzá a sok évszázados román-magyar és magyar-román nyelvi érintkezés összes vonatkozásainak feldolgozásához. Jellemző Szabó T. Attila tudományos szemléletének elvi szilárdságára, emelkedettségére, hogy egyetlen adódó alkalommal sem mulasztja el előtérbe állítani „a román és magyar nyelv kutatóinak egyidejű bensőséges együttműködése” fontosságát, a kölcsönösség szelleme érvényesülésének szükségességét.
Elegendő egyetlen, akármilyen rövid, szótörténeti fejtegetését alaposabban szemügyre venni, hogy világosan lássuk: körültekintően sokoldalú elemző módszere révén a régiségbeli vagy tájnyelvi adalékokból hallatlanul érdekes társadalomtörténeti, néprajzi, szokásjogi, művelődéstörténeti tanulságok egész sorát bontakoztatja ki. Lényegre utaló szűkszavúsággal fogalmazott következtetései a társadalom- és művelődéstörténet számos kérdésének tisztázását segítik elő. Itt futólagosan csak a cibóka (a.m. mókus) tájszóról és alakváltozatairól szóló cikkére utalok; érdekfeszítő településtörténeti megjegyzései bizonyára a történelemtudomány hasznára szolgálnak. Vagy megemlíthetem a Cheh István deák nyelvéhez című közleményét – kiemelve annak az erdélyi magyar anyanyelvű írásbeliség múltjára vonatkozó ama megállapítását, miszerint „… Kolozsvárt és környékén a XV. század végén és a XVI. század első évtizedében a magánlevelezésben és oklevelezésben már viszonylag olyan sűrűn alkalmazhatták írásbeliségi nyelvként az anyanyelvet, hogy a folyamatos gyakorlat rendjén bizonyos méretű egységesség, állandóság már korán jellemezhette a vidék magyar nyelvű írásbeliségét”. A magyar felező számnevekről írt tanulmánya pedig egyetemes kicsengésű véleményformálás egy mindeddig kevésbé tisztázott kérdést illetően… De még a legjelentősebb címek kiemelésére sincs lehetőségem.
Szabó T. Attila könyvének – tudományos eredményeinek – érdemi megítélésében pedig csakis a nyelvész szakemberek mondhatják ki a döntő szót.
Szabó T. Attila: A szó és az ember. Válogatott tanulmányok, cikkek. II. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Megjelent A Hét II. évfolyama 38. számában, 1971. szeptember 17-én.