Útban Bécs felé, a halál felé, „mindenek túlján” s immár semmit sem remélve a jövőtől, „királydrámás” idők megfáradt, rezignált, bölcs tanújaként, egy hatvanhat éves öregember – a fogoly Bethlen Miklós – 1708-ban, eszéki börtönének emlékidéző csendjében, hozzákezd „élete leírásának” fogalmazásához. „…én ezt nem haszontalan hírnek, névnek viszketeges kívánságából cselekszem” – tisztázza mindjárt az Önéletírás Elöljáró Beszédének első soraiban. „Nem is kívánom én, hogy a világra kibocsássák ezt az írást, mert azzal nékem semmit sem használnak, s talán magoknak ártanak véle” – szól figyelmeztetőleg utódaihoz a korabeli politikai viszonyok útvesztőiben fölöttébb járatos írástudó. (Amit mellesleg a kelleténél is eredményesebben sikerült aztán szó szerint értelmezni: másfél évszázadon át lappangott néhány kéziratos másolat Bethlen Miklós Önéletírásából – az eredeti példány máig sem került elő –, míg 1858-ban Szalay László a Magyar Történeti Emlékek sorozatban először kiadta.)
Bethlen – ma így mondanák – elsősorban közéleti emb er volt. A művelt, sokoldalúan tájékozott erdélyi főuraknak abból a fajtájából való, mely híven őrizte és ápolta a reneszánsz eszményt, a humanista európai kultúra hagyományait. Könyvek között élt, külföldi egyetemeket látogatott – de valószínűleg soha nem jutott eszébe, hogy az írást tudatosan a maga mesterségének tekintse. Akkor hát mi lehetett az indíték; mi adta kezébe a tollat? A vallomástevő öreg férfi, aki memoárjának lapjain már-már végletes nyíltsággal tárja fel életének titkait, nem hallgatja el ebbéli szándékát sem. Közvetlen hozzátartozói, maradékai előtt akarja tisztázni: ki volt ő, mi volt ő valójában. „Azért ez az írás légyen fegyver, pajzs helyén nálok, mellyel oltalmazzák magokat, nem engemet, és az emberek száját dugják bé véle…”
A maga mentségére, lelkének végső üdvösségére rajzolja meg, íme, hiteles önarcképét. És sűrít bele ebbe a képbe mindent – a tudós és a művész, az író és az ember roppant tájékozottságával, finom érzékenységével –, amit korából, hazája és a világ dolgaiból, közvetlen vagy közvetett élményként ismerve lényegesnek, megörökítésre érdemesnek gondolt.
A tudatos irodalmi ambíciótól mentes, félreérthetetlenül augustinusi fontosságú „confessio” eredményeként pedig megszületett a régi magyar próza első monumentális, gerjesztő hatású teljesítménye: az Önéletírás.
Bethlen műve, Németh László szerint, önismeretünk egyik legfontosabb forrása. Melyet a sors szorítójában szükségszerűen fellobbanó rendkívüli tehetség megnyilatkozásának – kitárulkozásának – nevezhetünk. A nagy „téma” végül is kikényszerítette felismerőjéből a remeklést. Úgy rendeltetett, hogy a rabkenyéren tengődő erdélyi főúr, kinél „…a fej, melyet huszonöt éve nem mosott, összetartozik az aggyal, mely hazájában a legeurópaibb volt” – önigazoló megrendültségének nehéz óráiban-esztendeiben halhatatlant alkosson. „Az üdő kurtább lajtorja, mintsemaz örökkévalóság tornyába hághassunk rajta” – közli egy helyütt a felismerést realista-racionalista bölcsességgel Bethlen Miklós.
Viszont arra is ráérzett – nem elsőként és nem utolsónak ezeken a tájakon –, hogy az írás: pajzs és fegyver a megmaradás csatamezején. Zrínyi Miklós, Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós kortársa volt. Arckép róla nem maradt fenn. Nincs azonban az erdélyi múltnak egyetlen jelentős személyisége sem, akit Bethlen Miklósnál közelebbről ismerhetnénk – testi valójában és szellemiségének jegyeiben egyaránt. Az ábrázoló készséggel párosult önelemző szigor eredményeként. Termetéről, ábrázatáról, temperamentumáról, indulatairól, bűnös avagy erényes hajlandóságairól, diétáiról, egészségéről betegségeiről szól részletező alapossággal – a „megvallani mindent” őszinteségével, és a halál árnyékában önmaga fölött tűnődő öregember derűs kiegyensúlyozottságával. „Termetem nem hosszú, sem kurta, hanem tisztességesen közép aránt való volt…” – olvassuk e tárgyilagos önábrázolat első mondatát. Amiben a „volt” szócska, a múlt idő, külön figyelmet érdemel: a szerző ilyen távlatból beszél tárgyáról – önmagáról. A termetről és mindarról, ami hozzátartozott. Ez az illúzióktól mentes szemlélet alapvetően jellemző az Önéletírás egészére. Látószöge nem igényel bővebb magyarázatot. Eszéken és aztán Bécsben az emlékező számára „volt”-tá vált a világ is, melyben életének napjai leperegtek.
Az önálló erdélyi fejedelemség épp Bethlen korában, Apafi Mihály gyenge kezei között morzsolódott fel végérvényesen. Ligázó főurak öngyilkos praktikái s külső politikai körülmények egybejátszása következtében. A Bethlen Gábor-i örökséget „két pogány közt” egyensúlyozva nem lehetett többé fenntartani. Az önéletírás ennek a folyamatnak kútfő értékű írásos dokumentuma. S mi minden még emellett! A társadalmi, művelődési viszonyok foglalata, a szokások és mindennapi emberi apróságok tárháza: a teljes élet valóságos enciklopédiája. Ám mindenek előtt kivételes arányú prózairói alkotás, csodálatos művészi építmény; az érzékletes stílus, a nyelvi kifejező erő mintaképe. Tolnai Gábor állapítja meg róla: „Bethlen Miklós stílusának két legfontosabb forrása: az egykori élő magyar beszéd és a Károli Biblia nyelve… A hanyatló Erdély egész képe – ahogy Bethlen Miklós látja és megeleveníti – olyan, mint egy barokk freskó, középpontban a fejedelemmel, a kancellárral és Erdély bővérű uraival, akik tobzódnak a maguk örömeiben, a felelőtlen cselszövésekben. Ismét Jordaens-ra kell gondolnunk és Rubensre, az ő dőzsölő részegjeikre, a mámoros örömökbe felejtkező bacchanáliákra.”
Az önéletírás szerepét a magyar próza fejlődéstörténetében egyre világosabban látjuk. Helyét Mikes Törökországi Leveleinek tőszomszédságában immár végérvényesen kijelöltnek érezzük. Bethlen Miklós műve szellemi örökségünk legnagyobb értékei között támad új és új életre korok és nemzedékek emlékezetében.
A Téka-sorozatban nemrég megjelent az Önéletírásból egy terjedelmében meglehetősen szűkre szabott, ám kétségtelenül hozzáértő kézzel s gonddal készült válogatás. Bernád Ágostont, a kötet szerkesztőjét (és az alapos bevezető tanulmány szerzőjét) tehát csak elismeréssel illethetjük, hogy ebből a hihetetlenül gazdag anyagból az egész mű jelentőségének arányait, gondolati tartalmát, nyelvi szépségeit érzékeltetve tudott ízelítőt nyújtani. (Mindazonáltal feltételezem: kiadhattuk volna az Önéletírás teljes szövegét is – persze, nem a Téka, hanem a terjedelmileg kevésbé korlátozott „fehér sorozat” keretei között. Mert mi érdemelhetne több papírt, több törődést részünkről – könyvkiadásunk részéről elsősorban –, mint tulajdon múltunk egyik legbecsesebb szellemi hagyomány-kincse?)
Bethlen Miklós Önéletírása. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Bernád Ágoston. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970. Téka-sorozat.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-án.