Az öreg ház előtt fénykép is készült ezen a napon. A hatvanéves író, aki félreértések elkerülése végett nevével is nyomatékosba hovatartozását, pionírnyakkendős gyerekek között áll meghatódottan az öreg ház küszöbén. Szemüvege mögül a túloldalon tavaszi moccanásra készülődő dombok felé villan tekintete. Az édes-ismerős otthoni világot, a melengető-tápláló szülőföldet fogja át pillantásával. Ahonnan elindult egykoron szavakkal s érvekkel hódító útjára, és ahova hűségesen visszatér mindig megpihenni, emlékekbe meg jelenvalóságba alámerülni, olykor ünnepelni.
Itt született ő ezen a tájon, csak itt érzi magát honosnak. Legkisebb fia volt a hatgyermekes bözödi szegényparaszt családnak. Egészen bizonyos, hogy most, az ünneplőbe öltözött, virágcsokorral, szép köszöntő beszéddel hozzá bekopogtató szegényparaszt-unokák a tovatűnt gyermekkor felejthetetlen ízeit juttatták eszébe. A hatvanéves író, népének szerelmetes gyermeke, átöleli az előtte tisztességtevésre felsorakozó mai fiatalokat. Nem intéz hozzájuk kerekded szónoklatot, csak mélyen belenéz a szemükbe. Mintha a jövőt – e táj, e sokat próbált emberi közösség jövőjét – fürkészné kérdező elmélyültséggel.
Elképzelhetetlen lett volna, hogy Bözödi György születésnapja alkalmából ne látogasson haza, Bözödre. Miután íróbarátai, szellemi fegyvertársai illendően felköszöntötték őt Marosvásárhelyen (nevükben Sütő András, írószövetségünk alelnöke, és Hajdú Győző, az Igaz Szó főszerkesztője beszélt az iránta való nagyobb figyelem szükségességéről, az életmű alakulásának távlatairól, arról, hogy mit is jelent voltaképpen ez az „öttusázó“ jelenség a romániai magyar kultúra számára), Bözödi sürgősen felkerekedett, s begyújtott az otthoni kályhába.
Az öreg ház ajtaja tárva-nyitva: hadd lássék messziről, hogy megjött a gazda, szívesen fogadja a vendégeket. S jönnek a látogatók – régi emberei a közös sorsban, tisztelői, hívei, furcsa foglalatoskodásainak csodálói, fiatalok és öregek, traktoristák és tanítók. Talán olvasták a lapokban megjelent születésnapi értékeléseket, talán nem. Talán ismerik (de honnan ismerhetnék? – úgyszólván hozzáférhetetlen) a Székely bánját, a Romlást, talán nem. Egy valamit tudnak azonban: itt, ebben az öreg házban falakat borítanak be a könyvek, s nyári időben játékos verssorok keringenek a kert dúslombú fáinak árnyékában.
Tudják, hogy Bözödi György könyveivel, verseivel, egész emberségével, íróságával egyetemben közéjük tartozik, innen indult el s ide tér vissza folytonosan. Otthon, Bözödön fénykép is készült ezen az ünneplő vasárnapon. A hatvanéves író bözödi gyerekek között látható rajta. Meg kell őrizni az utókor számára. Jelképnek is tekinthetjük.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 11. számában, 1973. március 16-án.