A Tanulók Könyvtára sorozat legutóbbi, 87. kötete egy novellagyűjtemény. Címe: Szeresd az élőket. Alcíme: Hazai magyar elbeszélők; 1945–1970. Válogatta, a bevezetőt és az írói portrékat írta Kántor Lajos. Megjelent Kolozsvárt, a Dacia Könyvkiadónál.
Tizenkilenc szerző egy-egy rövidebb írását olvashatjuk a kis formátumú, 300 oldalas Szeresd az élőketben. A válogató utószavában terjedelmi kötöttségekre hivatkozik – valószínűleg joggal. Ámbátor láttunk már két, sőt három kötetes Tanulók Könyvtára-kiadványt, s a szóban forgó elgondolás is megérdemelt volna talán valami effajta kivitelezést.
A Tanulók Könyvtára, miként a neve is félreérthetetlenül kifejezi, elsősorban a diákifjúság irodalmi tájékozódásának elősegítését vallja feladatának. Kötetei többé-kevésbé szorosan kapcsolódnak az iskolai irodalomoktatáshoz. Más kérdés, hogy az évek folyamán ennél sokkal szélesebb körű népszerűségre tett szert. Legjobb darabjainak köszönhetően. Egy ilyen jellegű, hangsúlyozottan iskolai célokat szolgáló kiadvány esetében mindenekelőtt arra figyelmezünk, hogy mennyiben felel meg jól körülhatárolt rendeltetésének. Ha a romániai magyar kisepika negyedszázados fejlődésének átfogó bemutatására vállalkozott, hát valóban érzékeltesse, akármilyen szűkre szabott keretek között is, annak főbb árnyalatait, eredményeit – az irodalomtörténeti fényekhez igazodó hitelességgel. És a specifikus irodalomoktatási, nevelői szempontok didakticista leszűkítéstől avagy szubjektív félreértelmezéstől mentes érvényesítésével.
A Szeresd az élőket válogatója – úgy tűnik – más megoldást választott. Minthogy legjobb tudásom szerint a Tanulók Könyvtára sorozat egyes köteteinek munkatársai kötelesek eleget tenni, a kiadóval egyetértésben, bizonyos tantervi előírások szellemének is, nem elegendő pusztán ennyit mondanunk: így látja ő. Válogatónk koncepciójában egy nyomatékosan megkérdőjelezhető, s az utóbbi időben alkalomadtán türelmetlenül szorgalmazott, történelmietlen irodalomszemlélet jutott szóhoz. Ennek értelmében – s most élesen sarkító fogalmazást használok – a hazai magyar irodalom nagyjából a hatvanas évek közepéig csak elvétve teremtett elfogadható értékeket; akkortájt és azután léptek színre ugyanis azok a fiatalok, akik a prózában például a proletkult, az idillizmus, „a helyi érdekű anekdota” helyett az elvontabb erkölcsi és magánjellegű konfliktusok ábrázolását, az abszurdot, a homályt és a befejezetlenséget, sőt olykor-olykor éppenséggel a szürrealista absztrakciót tekintették mintának, példaképnek, a korszerűség non plus ultrájának, egyedül idvezítő eszménynek. A „…nagy realista koncepció irodalompolitikai rangra emelése idején” (K. L. szavai az előszóban) – eszerint – „rendbontónak” tűnt minden „elemzéskísérlet”.
E történelmi és egyoldalúan kizárólagos szemlélet szerint Nagy István, Asztalos István, Kovács György, Horváth István – és Sütő András meg a többiek – 1949-1955 körüli művei, a regények leginkább, „az irodalomtörténet mérlegén már könnyebbnek találtatnak” – ahogyan a Szeresd az élőket válogatója bevezetőjében megfogalmazza.
Ezzel az elvi megközelítéssel egybehangzóan K. L. a tényleges történelmi-irodalomtörténeti fejlődés szempontjait nyilván csak felemás módon érvényesítheti – holott deklaratíve vezérgondolatként emlegeti. Az összkép, mely kötetéből elénk rajzolódik, részben szembeötlően hiányos, részben pedig eklektikusan ellentmondásos. Ilyen és ehhez hasonló megvilágító észrevételekről szerezhetünk tudomást a bevezető olvasása közben: Nagy István Ami felér egy győzelemmel című novellája „az író pályájának fő irányát jelzi” – egyrészt; másrészt viszont „ez az írás sem igen több, mint történelmi (nem pedig esztétikai) dokumentum”. Minek következtében, persze, helyette egy jelentéktelenebb karcolat szerepel: A kovács németje, amely igazán inkább „történelmi dokumentum”. (Sütő Andrással kapcsolatosan megjegyzi K. L., hogy „valóban írói alkotása” – a korábbi novellákkal ellentétben – például a Zászlós Demeter. Ki tudja, miért, mégis a Bogár Zsuzsika búcsúzikot válogatja be a kötetbe.) A „történelmi” és „esztétikai” minőség erőszakolt, merev szembeállítása, minden esetben az előbbi rovására, K. L. módszerében vissza-visszatérő motívum.
A „történelmivel” legalábbis egyenrangú jelző az „anekdotikus”, mikor valami antiesztétikum veszélyét látja fennforogni a szerző. Egész sor író, írásainak más irányú értékeitől vagy gyengéitől függetlenül, azért kap elégtelent vagy gyenge elégséges osztályzatot K. L- tól, mert „Az anekdotizmus kisszerűsége fokozottan fenyegette-fenyegeti…” Sütő András Egy csupor zsír, Bogár Zsuzsika búcsúzik, Misi, a csillagos homlokú című novellájáról pedig azt olvashatjuk – nem kevés ámulattal – K. L. előszavában, hogy – „mintha a proletkult szellemét is” őrizné. Más teret kívánna annak érdemleges megvitatása, hogy miképpen is állunk ezzel a sokat emlegetett „veszéllyel”: az anekdotizmussal. Itt csak ama gyanúmmal hozakodnék elő, bizonyos szövegösszefüggésekre támaszkodva, miszerint K. L. lépten-nyomon összekavarja s hellyel-közzel azonosítja a klasszikus minták nyomán felépített, hagyományosabb szerkezetű, hangvételű novellaformát a valóban kisszerű, valóban öncélúan anekdotizáló tárcacsevegéssel. Vagy esetleg mindazzal, aminek kezdete, közepe és vége is van. Eszménye, a modernség ismérveként: a rendhagyó vonalvezetés, az időjáték. Általában a formabontás. Az intellektuális-abszurd modor. A „befejezetlenség” – miként erről roppant dicsérőleg nyilatkozik. Amennyiben valaki – épp novellában – a befejezetlenséget tekinti pozitív esztétikai kritériumnak, kiemelendő erénynek, komoly fenntartásokra ad okot esztétikai ízlésének, gondolkodásának megalapozottságát illetően …
Kevés olyan antológiát látott a világ, melyet általános elégedettséggel fogadott volna minden halandó. A Szeresd az élőket azonban nem amiatt bírálható, mert valakinek egyéni az ízlése, mások az értékelő szempontjai. Hanem mert ez a válogatás a „történelmi-irodalomtörténeti” hitelességnek ellentmondó, és nem is jelentéktelen apróságok tekintetében.
Minden hasonló antológia próbaköve: ki szerepel benne, és ki marad ki belőle? K. L. antológiájából kimaradt például az 1945 és 1970 között nem akármilyen novellákat publikáló Balla Károly, Daday Lóránd (Kovács Bálint), Tomcsa Sándor, valamint Molter Károly, Kovács György, Gagyi László, Tamás Gáspár – hogy csak néhányukat említsem. Rendben van: terjedelmi kötöttségek tényleg léteznek. Mégis, az előbb említett nevek nélkül átfogó képet nyújtani a felszabadulás utáni romániai magyar novellairodalomról: teljességgel lehetetlen. Nincs az a terjedelmi és egyéb „kötöttség”, melynek szorításában Tomcsa Sándort vagy Kovács Györgyöt, Balla Károlyt vagy Tamás Gáspárt mellőzhetnék; a „futottak még” listájára száműzve.
Most kérem az olvasó jóindulatú megértését: Azok közül, akiket K. L. a Szeresd az élőket kötetben szerepeltet, senki tehetségét kétségbe vonni nem akarom. A legfiatalabbakét a legkevésbé. De enyhe túlzásnak, önkényes és fölösleges „gesztusnak” érzem – többek között – a novella műfajától meglehetősen távol álló Pusztai János jelenlétét egy olyan gyűjteményben, melyből sok kötetes életművel rendelkező elbeszélők hiányzanak.
K. L. sajátos irodalomértékelésében az a vezető szempont uralkodik, hogy e negyedszázad eredményei szigorúbb kritikai mérlegelést igényelnek. Ebben egyet is érthetünk. Szigora azonban hangsúlyozottan az idősebb nemzedék teljesítményének vizsgálatában érvényesül, valamifajta kizárólagos „modernség” nevében. A Szeresd az élőket válogatásának egyoldalúságai ezt a törekvést illusztrálják. Úgy kíván valós értékrendbeli eltolódásokat helyrebillenteni, hogy közben mesterkélten újra hamis skálát teremt.
Miniatűr írói portrék egészítik ki a kötet anyagát. Érdemes ezekből pár mondatot idézni. Ezek K. L. előbb érintett álláspontját legalább olyan mértékben megvilágítják, mint ahogyan ítélkező-értékrend revideáló módszerének és stílusának műhelytitkaira is fényt vetnek. Papp Ferencről írja: „…mind olvasóit, mind kritikusait meggyőzi, s a romániai magyar próza legjobb szintjére emeli.” (Világviszonylatban is számottevő sportteljesítmény – főképp, ha némelyik kritikusára gondolunk.) Sütő András – szerinte – „általában a népiek legavatottabb folytatóinak egyike”, (és ki a „másika” – általában meg különösen?) Fodor Sándor „Biztos kezű elbeszélő” Krónikája nem egyéb, mint: „törekvés”. (Miszerint Fodor biztos kezeivel sem vitte sokra mindeddig az irodalomban.) Huszár Sándorról így nyilatkozik K. L: „Lírai alkatú prózaíró, aki azonban az elkötelezettséget, a társadalmi szolgálatot Nagy Istvántól tanulta”. (Erről eszembe jut – bocsánat – egy iskolai anekdota. A diák ezt írta dolgozatában: „X. Y. szegény, de református családból származott”.) Veress Zoltán „a prousti módszert a jelenkori társadalmi-erkölcsi problémák hitelesebb-meggyőzőbb ábrázolása érdekében dolgozza be prózájába, tehetséggel”. (Tehát: tehetséges bedolgozó). Szabó Zoltán „a mai fiatalok erkölcsi dilemmáit, útkeresését tárja fel, közvetlenül, minden művi formálás nélkül”. (Esetleg akadnak a kötetnek diák-olvasói, akik mindeddig úgy tudták, az író dolga épp az a bizonyos „művi formálás”. Persze, művészi formálást értvén ez alatt. S akkor milyen író Szabó Zoltán – K. L. vélekedése szerint?) Vári Attila „Korához képest rendkívüli megjelenítő erejével tűnt fel.” Ennyi az írói portrékról.
Ennyit a Szeresd az élőket című kötetről… Elfogultságoktól mentesen. És ama „történelmi-irodalomtörténeti” hitelesség érdekében.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.