Györffi Kálmán: Házavatás. Ágnes. Két kisregény. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975.

Jelentkezik olykor egy-egy eredeti tehetség, prózaíró vagy költő, s bebizonyítja – ismételten, megannyi nagy előd után ki tudja, hányadszor –, valójában nincsenek, szürke, elkoptatott, „agyonírt“ témák. A nyitott szemmel tájékozódó, mesterségében igazán járatos író számára nincs olyan szegelete-vetülete a körülöttünk és bennünk élő világnak, az emberi természetnek, az egyéni meg a közösségi létnek, mely ne kínálna folytonosan izgalmas újságokat“. Csak kellő fogékonyság és felfedező látás szükségeltetik, hogy semmi megírható ne maradjon rajta az általános szóhasználatban hétköznapinak mondott valóság egybefogható, művészileg termékenyen értelmezhető elemeiből.

Igaz, aki fiatalon ilyen fajta vonzásoknak engedelmeskedik, könnyen gyanúba keveredhet. A hódító lendületű divatoktól és a mutatványos produkcióktól való higgadt tartózkodást egyesek a gyengeség – a szellemi másodlagosság – jelének tekinthetik. Kell hát ahhoz némi bátorság – tehetséggel párosult magabiztosság – is, hogy valaki ebben az ellenszélben startoljon pályáján; hogy következetesen „szürke“, hétköznapi témákkal hozakodjék elő novelláiban, kisregényeiben – kísérletező fogásoktól mentes, jó hagyományok iskolájában csiszolódott prózát művelve. Ezekkel a cseppet sem látványosan fiatalos erényekkel lépett elénk most Györffi Kálmán. Kész íróként. A Házavatás és az Ágnes meglepően érett, kialakult elbeszélő-egyéniség munkája.

Nem szólhatunk azonban váratlan berobbanásról, meglepetésről: már két esztendővel ezelőtti indulását – a Forrás-sorozatban kiadott novelláskönyvét – is egybehangzó elismerés fogadta. Mégis, a Csendes hétköznapok szerzője különösebb kritikai, műpártolói dobverés meg istápolás nélkül kapott azonnal rangot-nevet prózairodalmunkban. (Sem alkatához, sem írásainak hangulatához nem illett volna a kibicek kórusának hangoskodása.)

Van viszont egy kis karcolat ebben a pályakezdő kötetben, Nagytakarítás a címe. Nehéz elfelejteni. Egy öregasszony halk monológja – az öregasszonyi sorsról. Arról, hogy milyen érzés leporolni a sok-sok évtizedes esküvői képet, összegöngyölni a szőnyeget, becipelni a szobába, és kibámulni az ablakon tavasszal, egyedül, amikor senki sem látja. Csupa semmiségek – csupa mélységek. Remek portré. A húsz és egynéhány esztendős Györffi Kálmán ilyen és hasonló „szürkeségek“ megrajzolásával bizonyítja erejét.

Az Ágnesben aztán ugyancsak ide: az öregek nehéz, nyomasztó feszültségekkel telített, futó örömökkel színezett, kiszolgáltatottságban roskadozó életéhez tért vissza. Ismét egy öregasszonyról mesél. De úgy beszéli el özvegy Bogátiné élete utolsó szakaszának meggondolkoztató történetét, hányattatásainak kálváriáját egyik gyermekétől a másikhoz, hogy a hétköznapi humánum drámája végig ott sistereg a sorok között, és mindnyájunkat felelős erkölcsi állásfoglalásra, érzelmi viszonyulásra indít – sallangmentes ábrázolóművészetének hitével.

A kisregény műfaji kereteiből szinte kiáramlik s tágasabb formába kívánkozik a gazdag életanyag. Olvasás közben helyenként belső aránytalanságokat is észrevehetünk, melyek arra engednek következtetni, hogy talán bizonytalankodott Györffi: ne terelje-e szélesebb mederbe mondanivalóját, időben és térben jobban széttekintve a Bogáti család, az édesanyjukat ide-oda utaztató, csak éppen meg-megtűrő gyermekek háza táján. Minden esetre a sokat tapasztalt, rutinos prózaírók önfegyelmével sűrített és válogatott a szerző. Amikor – ritkán – kifutott kezéből a szál, gyors mozdulattal azonnal visszafűzte azt Ágnes asszony alakjához, helyrebillentve ezáltal a kisregény szerkezeti egységét, tömör egyensúlyát.

Egy öregasszony, aki szeretetet és nyugodalmas-meghitt öregséget érdemelne – félig-meddig kivetett állapotban meghal: nem túlságosan banális téma ez? S nem felettébb furcsa, hogy fiatal író szeme akad meg rajta? Györffi Kálmánt illetően ezek a furcsaságok sokatmondóak. Mert nézzük csak: kisregényt ír egy falusi ház felépítéséről. A városba ingázó munkás nagy álmának beteljesüléséről; a lépésről lépésre megvívott keserves küzdelemről, míg – a kételkedőket végleg leszerelve – a meszelőt végig lehet húzni az új ház falának megszáradt vakolatán. Györffi Kálmán ezt mondja el a Házavatásban. Illetve: ezt mondja el konok-szikár jellemű hősével, Ferivel, akiben keresve sem található semmi „regényes“ vonás.

Olyan ember, mint a többiek, mint munkástársai, akikkel együtt bóbiskol minden reggel és minden délután a füstös vasúti kocsiban; megiszik egy-egy féldecit, ha a helyzet úgy kívánja, s szótlanul tűri, hogy főnöke a legrosszabb helyre ossza be munkára. Györffi titka: miként válik ez az ember a makacs akarat, a kitartó célszerűség megtestesülésévé. Hogy lapról lapra vele izgulunk: bárcsak sikerüljön a terve…

Nem olyan változatos-színes a Házavatás világa, mint az Ágnesé; még a házépítő család faluja sem tárulkozik ki benne többsíkúan; inkább a novellista Györffi Kálmán ökonomikus vonalvezetésére emlékeztet ez az írás. Pillanatig sem kétséges azonban a két kisregény közötti szoros rokonság – az írói szemlélet azonossága, a valóság iránti érzékenység, az emberi tettek és sorsok művészi értelmezése folytán.

A szülőföld – a Maros mente – otthonos atmoszférájában élnek Györffi Kálmán hősei. Látszólag mellékesnek tűnő utalásokkal, jelzésekkel érzékelteti ezt az író. De olyan világosan, hogy aki életében legalább egyszer bejárta Vásárhely környékét, azonnal ráismer a táj hangulatára. Ami pedig hangsúlyozottan Györffi Kálmán eredeti tehetségének lehetőségeire, prózaírói erő tartalékainak arányaira vet fényt.

A jelek arra mutatnak, hogy kisregényeivel sem arat hangos sikert Györffi. A Csendes hétköznapokkal induló fiatal író csendben, szerényen tovább írja míves tudósításait – hétköznapjainkról. A hétköznapok embereiről. S tényleg: ez az ő dolga. A mi viszont hivatásnak, vállalkozásnak nem is kevés…

Megjelent A Hét VI. évfolyama 31. számában, 1975. augusztus 1-én.