Nagy Pál: Egy „regényes” szatíra

Szőcs István: Üvegfedő. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.

A közel két évtizede kritikusként – mégpedig nem akármilyen kritikusként – ismert Szőcs Istvánnak tanulmánykötete eddig még nem je­lent meg, regénye azonban már három is eljutott az olvasókhoz. Nemrég viszont egy interjúban bejelen­tette Szőcs, hogy ezentúl kenyérke­reső újságírói munkája mellett csak a huszonnégy évvel ezelőtt megkezdett lélektani és nyelvészeti tanulmányaival szeretne foglalkozni.
Prózaíró terveiről azonban nem nyilatkozott. Feltételezhetően tovább írja regényeit. Az üvegfedő után erre biztatnám én is, ha nem tudnám, hogy őt úgysem lehet befolyásolni. Tulajdonképpen már első könyve, a Kritikus holdtölte kapcsán is több elismerő szót érdemelt volna, hogyha nem azzal a kaján mellékgondolattal közelíti meg a „szakma”: végre itt az alkalom a hóhérakasztására. (Az akasztás természetesen elmaradt.)

Vannak, akik úgy látják, Szőcs István még mindig csupán izomlazításnak, amolyan regeneráló szellemi tornának fogja fel a maga szépírói tevékenységét (és nem mindegy – végeredményben –, hogy miként áll hozzá?) Mellesleg az Üvegfedő szellemi tornának sem éppenséggel jelentéktelen.

Szőcs István regénye izgalmas kísérlet egy heterogén társadalmi közeg, az értelmiségi-kispolgári világ szatirikus ábrázolására. Dudoraival egyetemben is: eredeti alkotás.

A szerző eszménye az intellektuális sokoldalúság. A „gyönyörködte­tő” változatosság. Előszavában régi nagy regényírókra (Petroniusra, Apuleiusra, Cervantesre, Dickensre) hi­vatkozik; példájuk nyomán sző bele novellavázlatot, egész novellát, fantasztikus feltételezésekkel borzongató tanulmányt hőseinek történetébe. Játszik az összes lehetőségekkel – és az olvasó teherbíró erejével. Ám ugyanakkor meg is tesz mindent ér­deklődésünk felcsigázása, ébrentartá­sa érdekében. Váratlan mozdulattal – s ne tagadjuk: sok leleménnyel – mintegy ráadásként feltálal egy majdnem-krimit, a csárdáspoharakkal kapcsolatos históriát, mert egy­részt ezzel is figuráinak belső arcu­latát akarja jobban megvilágítani, másrészt pedig a figyelem esetleges lankadásától szeretne megóvni min­ket. Valóban a régi regénytechnika mesterfogásaival kísérletezik. Egy idevonatkozó cikkében tételesen fogalmazta meg nemrégiben: „…eszmé­nyemnek a regény eredeti műformáját tartom, tehát a »regényes« regényt”.

Más kérdés, hogy vannak-e zavaró zökkenői ennek a vonalvezetésnek az Üvegfedő-ben. Azaz: milyen mértékben sikerült a szerzőnek megva­lósítania a maga regényeszményét? Véleményem szerint korántsem tökéletesen. Az egybedolgozás nem egészen sima; a betétek motiváló szerepe nem egészen világos. Az vi­szont kétségtelen, hogy a klasszikus minták szerint kialakított szerkesztéssel, az ilyen értelemben felfogott „re­gényességgel” sikerül lekötnie érdek­lődésünket. A regényíró örök idők óta olvasmányosságra törekszik.
Szőcs Üvegfedő-je jellegzetesen in­tellektuális fogantatású alkotás: egy érzékenyen és sokoldalúan tájékozó­dó, eredeti ötletekben s bizarr hipotézisekben soha nem szűkölködő szel­lem megnyilatkozása. Eddig is tudtuk a szerzőről, hogy nem tartozik a „szakbarbár” esztéták rendjébe; most aztán még inkább meggyőzött érdek­lődésének szinte hihetetlen változatosságáról. A mitológia és a sumirológia, a mélylélektan és az endokrinológia területén egyaránt kiránduló regényében oly fölényes biztonságot sugallva teremt összefüggéseket, a legbonyolultabb vonatkozásokban, e tudományágak között, hogy az már-már bűvészi hókuszpókusznak tűnik – gondolom, a különböző területeken működő szakemberek szemében.
Minket azonban Szőcs elmejátékainak konkrét regénybeli funkciója ér­dekelhet elsősorban; az nevezetesen, hogy mindezek révén a szerző milyen árnyalatokat villanthat elő regényehőseinek énjéből, az ábrázolt világ atmoszférájából. Vagy pedig ténylegcsak intellektuális kaland – színvonalas játék – részéről minden ilyen kitérő? Azt hiszem, csupán a mértéktartás hiányát kérhetjük számon tőle; a jóféle helyenkénti öncélú túlbonyolítása zavar. Úgy sejtem, Szőcs nem tud ellentállni az „épater les lecteurs” kísértésének. Mindenesetre tudatosan teszi, amit tesz. Ő maga is élvezi saját játékait…

Az Üvegfedő hőseinek világára jellemző összkép vitathatatlanul lehangoló. Hazug konvenciók, anakronisztikus beidegzettségek, képmutatás, beteges ernyedtség, szellemi im­potencia, erkölcsi érzéketlenség fon­ja körül Buttkai András történelemta­nár mindennapjait. S ő, erőtlensége folytán, ezt a világot így elfogadja. Igaz, ironikusan viszonyul hozzá; be­lelát munkatársainak és partnereinek kis praktikáiba; általában „megvan a véleménye” mindenről és mindenkiről (méghozzá milyen gyilkos ez a vélemény!) – de nincs energiája a határozott, tartásos szembeszegülésre: lustán lebeg a furcsa emberak­várium poshadó vizében. Tulajdon­képpen: játszik. Félrevezeti a világot – azzal, hogy rejtegeti, eltakarja egyéniségének pozitív tartalmait. Hiszen ha akarná, lehetne belőle tu­dós, író, „valaki”; adottságai az al­kotó munkára predesztinálják.
Butt­kai azonban nem akar kiválni a nyájból, Málikáék, Anyuka-néniék, Kelemen kollégáék megfertőzött miliőjéből. Ernyedtsége nagyjából a tehetetlenséggel azonos. Ha csak a regény befejező mozzanatát, Buttkai köszönés nélküli távozását Rozorék házából nem fogjuk fel valamiféle leszámolásnak, újrakezdésnek. De ez már pusztán távlati „megigazulás” lehet; Buttkai Andrást olyannak kell látnunk, amilyennek a könyv előző 216 oldalán megismertük.

Persze, pillanatig sem szabad elfelednünk, hogy az üvegfedő: szatíra. Torzkép. A szerző nyilván lelep­lező szándékkal húzta vastagabbra a negatív vonásokat. Kritikai ítéletet mond egy egészségtelen, korszerűtlen értelmiségi magatartásformáról, az alkotó önérvényesítésre képtelen em­berről s azokról a társadalmi tényezőkről, amelyek ezt a jellemképletet kialakíthatták. Nem is annyira a megvetése, hanem inkább a fölénye teremt kellő távolságot az üvegfedő alá bepillantó szem által felfedezett látvány és a normális valóság kö­zött. Egyetlen percig sem kétséges, hogy Szőcs számára már-már elvisel­hetetlen a korlátolt kispolgárokkal és tengődő értelmiségiekkel benépesített akvárium látványa. Meglétét azonban mintha elkerülhetetlennek tartaná. Mintha nem bízna eléggé a lappangó erkölcsi értékek szükségszerű aktivi­zálódásának eredményében. Ezért támadhat az az érzésünk, hogy az üvegfedő az értelmiség milyenségét illetően igazságtalanul általánosító szatíra. Túlságosan is riasztó torzkép, ha jól meggondoljuk.

Kár volna tagadni: Szőcs István az Üvegfedővel ismét zavarba hozta céhtársait – a kritikusokat. Egyéniségének ismeretében feltételezhető, hogy lelke mélyén derül is e bizonytalankodás láttán. Ugyanis – mint kiderült ez alkalommal is – nehezen tudjuk őt szépíróként „megragadni”. Ahogy mondani szokás: a helyére tenni. Sajnos, túlságosan ragaszko­dunk a merev kategóriákhoz. Ha egy kritikus más műfajok felé keres kiutat az irigylésre aligha érdemes kri­tikusi sors szorításából, azonnal gyanút fogunk: itt valami nincs rendjén. Pedig ezekben a kérdésekben csakis a felmutatott teljesítménynek lehet perdöntő súlya.
Az Üvegfedő szerzője: prózaíró. Reméljük, azért a bí­rálatnak sem fordít hátat végérvé­nyesen. Nagy példák tanúsítják (a magyar irodalomban, például) a műfaji sokoldalúság termékeny lehető­ségét. Ami minden esetben az eleven érdeklődéssel párosult eredeti tehetség jelenlétének bizonyítéka.

Megjelent A Hét II. évfolyama 41. számában, 1971. október 8-án.