Deák Tamás. Egy agglegény emlékezései. Regény. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Agglegényünk, akinek feljegyzéseit Deák Tamás a múlt esztendő nyarán nyilvánosság elé bocsátotta, fáradhatatlan s eredményekben csöppet sem szűkölködő hölgytudományi kutatásai közben fedezte fel „a korszerű élet aggasztó méltóságvesztését”. Így jutott arra a gondolatra, hogy megírja „A méltóságát veszített világ” című nagy munkáját.
Ide vonatkozó reflexiók, utalások, mutatóban közölt jegyzetek, gondolatfoszlányok tömege tanúsítja: agglegényünk lelke – azaz szelleme – mélyén sokkal inkább erkölcstörténész, kultúrfilozófus, rendelkezési állományban levő író, és a többi, mint igazi (noha a fogalom szótári s főképp egy 1867-ben kiadott szótár szerinti értelmezését maradéktalanul kielégítő) agglegény. Mellesleg pedig (bocsánat: a „mellesleg” szinte véletlenül csúszott a tollam alá; így vagyunk ezekkel az átkozott sablonokkal) középiskolai irodalomtanár, német és francia szakos; hogy az ötvenes években átmenetileg torna- és zeneórákat kellett tartania, a kozmopolitizmus elleni harc jegyében, ez most már csupán futó emléknek tűnik. Behatóan foglalkozott a középkori haladó szellemű szerelmi költészet fejlődésével; erről a tárgyról készített dolgozatát később ki is adták. Miközben, persze, szintúgy behatóan munkálkodott; a hölgytudomány terén. Hozzávetőleges számításai szerint két és félszáz különböző korú, társadalmi állású, hajszínű és vérmérsékletű hölgy aktív támogatásával végezhette kellemes kísérleteit. Különben az érettségi vizsgát 1946-ban tette le sikeresen szülővárosában, ahonnan egyetemre ment tanulmányainak folytatása végett. Különös ismertető jelei: főbérleti lakással rendelkezik, sokat dohányzik, szereti és érti a klasszikus zenét, nincs autója, van (feltehetően) teljes német nyelvű Goethe- és Thomas Mann-sorozata. Hivatásának tárgyát, mint mondja, a „nemes célszerűtlenségben” kellett megtalálnia. Agglegényünket Boleráz Antalnak hívják. De nem ez az igazi neve.
És ami a legfontosabb: egyáltalán nem azonos Deák Tamással, az íróval, az Egy agglegény emlékezései című regény szerzőjével. Félreértések elkerülése céljából Szerző ezt nyomatékosan hangsúlyozza, s a lovagiasság szabályai szerint hinnünk is kell szavainak. Egymásra találásukat viszont aligha foghatjuk fel véletlennek, pusztán a sors szeszélyes játékának.
Szerző Emlékezéseinek fülszövegében nyíltan megvallja: „… kedvelem őt, s szívesen barátkoztam vele, amíg írtam. A tévedéseit is hajlamos vagyok megbocsátani.” Tökéletes férfibarátság ez, mely elsősorban intellektuális vonzalom alapján jött létre – semmi egyéb.
Aki esetleg azzal a teljességgel irodalmiatlan szándékkal s pikantériára szomjazó fölajzottsággal közeledik Deák Tamás regényéhez, hogy most aztán bekukucskálhat (sőt: alaposan bebámulhat) egy író hálószobájának kulcslyukán, hát nagyon is rossz úton indul el. Boleráz Antal tanár úr egész fizikai és szellemi mivoltában Szerző képzeletének teremtménye, hölgytudományi szorgoskodásával egyetemben; regényhős, méghozzá egy rendkívül igényesen megírt esszéregény hőse – noha esetében a „hős”-höz vajmi kevés hősiesség tapad.
Úgy gondolom, ha valaki „elkötelezte magát a célszerűtlenségnek”, minthogy homályos okok miatt, nem valósíthatja meg tulajdonképpeni önmagát, kedvére élhet ugyan válogatott szeszélyeinek, gyarapíthatja szüntelenül a hajadonok, valamint a férjezett nők természetrajzára vonatkozó ismereteit, magas szintű szellemi kalandokban kereshet gyönyörűséget és természetesen belemélyedhet a méltóságát veszített világ tüneteinek vizsgálatába, de ha már hősiességről van szó, egyéniségét legfennebb a tragikus hősiesség szférájában érvényesítheti. Boleráz Antal regénybeli sorsa – s méginkább a regényből kimaradt, legfennebb csak érintett sorsalakulása – tényleg nincs hiján a tragikum lehetőségeit kimerítő fordulatoknak. Alaphelyzete is erre mutat, szinte sugalmazóan. Jusson eszünkbe, hogyan villan meg benne a kérdés nem is egyszer: „… hátha magam is a cselekvés, mi több: a tett emberévé lehettem volna mozgalmasabb lehetőségek birtokában, nem csupán agglegény?”
(Szerző máskülönben a szenvedélyek elsorvadására is felfigyel az elveszett méltóság nyomában járva, s megállapítja, hogy „napjaink példátlan tragédiája a drámaiatlanság tragédiája”.) Kitűnik világosan: Deák Tamás nem a félig-meddig „malgré lui” agglegénysorba (tehát magányba, célszerűtlenségbe) kényszerült Boleráz Antal életének tragikumát akarta kibontakoztatni, hanem azt írta körül háromszázötven oldalon, hogy hőse miként próbálta a maga módján – láthatjuk, hogyan – „a neki kiosztott szerepet felülmúlni, meghaladni”. A másik kínálkozó megoldást sem választotta Deák: hogy szatirikusan kihegyezve furcsaságait, szeszélyeit, eszményeinek és jellemének ellentmondásosságát, nevetségessé tegye Bolerázt, s ezáltal azt a többé-kevésbé anakronisztikus szerepet, amelynek vállalása valóban nem egyszer kényszeríti agglegényünket vígjátéki helyzetekbe. Szerző hozzá való viszonyulása más természetű: bensőségesen megértő iróniája sem ellene irányul; a tárgy kezelése – a stílus – ironikus, méghozzá mértékré távolságtartóan az, a XVIII. századbeli angol próza irályára, mégínkább Thomas Mann elbeszélő hangvételére emlékeztetően.
Boleráz Antal mindenekelőtt hatalmas arányú intellektuális kísérletével: a méltóságát veszített világról való erkölcstörténeti és kultúrfilozófiai fejtegetéseivel próbálta szerepét felülmúlni, meghaladni. Ami félbemaradottságában is (félbemaradt, bizonytalan időre halasztást szenvedett a nagy mű, mivelhogy a tanár úr adott pillanatban rádöbbent: nem ismer semmiféle eljárást a méltóságvesztés gyógyítására, e jó érzésű pedagógusként senkit nem akar felelőtlenül oktatni), tehát a regényből kiolvasható vázlatosságában is nem akármilyen szellemi teljesítmény, akaratlan célszerűtlenségben fogant jelentős vállalkozás, s igen-igen meggyőző érv azt illetően, hogy agglegényünk ténylegesen – nem csupán agglegény.
(Hogy hőse életéből az író mit tartott fontosnak elénk tárni, hangsúlyozni; mit állított ábrázolásában háttérbe, s miért? – e tekintetben nekünk, olvasóknak bíznunk kell szuverén illetékességében. Ő viszont remélhetőleg nem veszi rossz néven, ha az Emlékezésekben oly körültekintően – helyenként meg éppen körülményeskedő körültekintéssel – előadott nézeteit, szuverén illetékességének szem előtt tartásával, nem csupán tudomásul vesszük, de értelmezzük is. Kritikai értelmezésről volna szó. Vagy egyáltalán szükséges-e ezt említeni?)
Regényében Deák Tamás egyidejűleg három síkon építkezik. Boleráz Antal egyéniségének három rétegét tárja tel: a társadalmi, az érzelmi és a gondolati komponenseket, melyek természetesen szoros összefonódottságban jelentkeznek, konkrét tényezőként egyik a másiknak hol oka, hol pedig következménye. Így formálódik fejezetről fejezetre a portré: a hölgytudós és kultúrfilozófus agglegény arcképe.
Esszéregényről lévén szó, majdnem természetes, hogy az irigylésre méltó műveltséganyagot asszimiláló gondolatiság áll az előtérben: a méltóságvesztés történeti, filozófiai, erkölcsi, irodalmi problémáit érintő vonulat, az ide kapcsolódó, vagy csak távolabbi összefüggéseket érzékeltető, de mindenképpen elmélyült, sokoldalú tájékozottságot bizonyító reflexiók szövevénye. Deák Boleráz Antala tehát elsősorban, lényének voltaképpeni alkatát tekintve, szellemi ember, „irodalmi ember” – a szó régmúltbeli hangulatában; amolyan vérbeli amatőr, kinek eszménye az „elragadó” XVIII. század, s leginkább Goethe, az „igazi amatőr, minden műkedvelők fejedelme, védnöke és háziszentje”. („Igazán előkelő szellemek sohasem professzionizálják az elme kedvteléseit és a szív kitárulkozásait”). Boleráz Antal kellő tapasztalat és tudományos dokumentáció birtokában jutott el oda harmincesztendős korában, hogy megalkossa készülő szintézisének, „A méltóságát veszített világ”-nak… a címét.
Arculatának eredendően szellemi jegyei azonban csak ideig-óráig takarják el benne a hölgytudományban forgolódó agglegény vonásait, a fáradhatatlan, a parki padokon tizenhét éves fruskák pontatlan érkezésére várakozó, a férjek váratlan jöttére ablakokon kiugró, a szükség esetén paplanok alatt lapuló, ám a „Guruljunk össze”-szerű szövegeket vérlázítónak minősítő, s „húsban járatos”, de „nem erről a világról való” szerelmeiben mindig „a lelket vadászó és neki hódoló” Boleráz Antalt. Magánéletének ezekről a tájairól jut el Deák Tamás hőse a méltóságvesztés múltbeli jelenségeinek és jelenkori tüneteinek felméréséig.
Boleráz makacs következetességgel fogalmazza újra meg újra következtetéseit. „Az idő menetiránya” – véli – a következő években és évtizedekben is „a méltóság további lejtését” ígéri a világnak; ezen az úton „könnyebben száguldoznak a technika járművei”. Majd: ,,… hallatlan iramú haladásunk során könnyelműen eldobáltuk emberi méltóságunk legbeszédesebb szimbólumait, amelyek együttélésünket büszkeséggel és bájjal ruházták fel.” Úgy látja: „… csak sietős szeretkezésekre ráérő” korunk „a Bűn érzetével és bánatával együtt kiebrudalta a szenvedélyt. . . Hová tűnt a méltóság a mindennapi társas érintkezésből, a magánéletből, a közügyek intézésének porondjáról, a költészetből, s persze a szerelemből – Swíft, Voltaire, Heine és az utánuk kővetkező „lángeszű tagadók” működése nyomán? Mindezt nem is kérdi az Emlékezések írója, csak megállapítja rezignáltan, hogy „a méltóságvesztés alighanem Napóleon dicstelen száműzetésével intézményesült” Európa-szerte.
Művelt fővárosi asszony viszonylagosította Antal számára tapasztalatilag mindazt, amit „a női méltóságról regélt a hagyomány – minek előtte szerencsétlen sorsú vidéki (állítólagos) bárónő tudatosította benne először a méltóságigény jelentőségét. Hölgytudományi és kultúrfilozófiai keresés, agglegénykedés és szellemi stúdiumokba való alámerülés váltakozik arányosan Deák Tamás Boleráz Antalának társadalmilag meglehetősen szűk keresztmetszetű világában. Csupa nemes izgalom és csupa serkentő élvezet figyelmesen szemügyre venni az egybejátszó síkok virtuóz játékát. E tünemény megalkotója alaposan ismeri az előkelő írásművészet valamennyi csínját-bínját. Gyanúm szerint – mégis – inkább esszéista, mint prózairó. Anyaga uralkodóan az emberiség kultúrhagyománya: az irodalom, a zene, az egyetemes művelődéstörténet: S csak másodlagosan – az eleven élet.
Mert nézzük csak, milyen lényeges pontokon érezhetjük hézagosnak a Boleráz Antal regénybeli sorsának, egyéniségének alakulásáról nyújtott képet? Jórészt elvont régiókban lebegő, művi úton előállított képlet ez a sors és ez az egyéniség, megokolatlan, tisztázatlan körülményekből eredő. Miféle súlyos indítékok folytán kényszerült lemondani Boleráz Antal a tettről, a cselekvő közösségi létről már kora ifjúságában, hogy élethivatásul a „nemes célszerűtlenséget” válassza? Tulajdonképpen miért lett belőle „lefokozott humanista” és nyilvános, rendes agglegény? Hol siklott mellékvágányra ez a kivételes tehetség? S miért nem tartja szükségesnek a körülötte izgalmasan alakuló világgal, a szűkebb vagy tágabb közösséggel való mélyebb azonosulást – törekvéseiben, emberi irányulásában, és ami még lényegesebb: eszményeinek tudatos formálásában? Miként lehetséges, hogy a regény hőse, a méltóság nélküli élet kérlelhetetlen bírálója, meglehetősen kevés méltóságérzetről tesz bizonyságot egyik-másik hölgyismerősével szemben? A modern kor méltóságigényének kétségtelen csökkenését miért nem szemléli differenciáltabban; hogyan mellőzheti a társadalomfejlődés alapvető törvényszerűségeinek figyelembe vételét és érvényesítését súlyos ítéleteiben? Ezek a kérdések még akkor is felötlenek a figyelmesebb olvasóban, ha a regény, az Egy agglegény emlékezései, ritka intellektuális élményt jelent számára.
Mindemellett irodalmunk, tágasabb horizontok felé tájékozódó kultúránk nyeresége, hogy Deák Tamás megírta ezt a könyvet. A kiirthatatlanul kísértő vidékiesség ellenében műveltségigényt, európai ízü szellemiséget, merész nagyvonalúságot hozott általa. Hogy ez a prózamodell sem hiányozhatik mai írásművészetünkből – vitathatatlan.
Megjelent A Hét III. évfolyama 20. számában, 1972. május 19-én.
