Bartalis János: Az, aki én voltam. Önéletrajzi visszaemlékezés. I. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Miközben oly szembeötlően kevés a „szabályos” regény, a máról szóló cselekményes olvasmány irodalmunkban, sorra jelennek meg az írói önéletrajzok. Legutóbb Bartalis János visszaemlékezéseinek első kötetét kaptuk kézhez. Ezt megelőzően Kemény János – immáron posztumusz – látott napvilágot a Kriterionnál. A romániai magyar próza jelenéből Nagy István és Kacsó Sándor ilyen jellegű műveit emlegetjük gyakran, s érdemükhöz illő hangsúllyal. Annak idején Balogh Edgár A hét próba címet adta nálunk kevésbé ismert, ám dokumentumértékét tekintve az előbbieknél semmivel sem jelentéktelenebb önéletrajzi munkájának. És ides orolható – a nyilvánvaló műfaji különbözőség figyelembevételével – Méliusz József kitűnő regénye, a Város a ködben. Valamint Szemlér Ferenc könyvének, az Évgyűrűknek a java része. (Noha ez utóbbi darabjai sok esztendővel ezelőtt keletkeztek.)
A „nagy öregek” sorra elkészítik tehát életük rajzát. Visszatekintenek az elmúlt időkre, a világra, amelyben sorsuk kialakult és pályájukat befutották. Valójában történelmet írnak valamennyien – egyéni látószögből pillantva vissza az eseményekre és tényekre. S abban a mértékben ábrázolják – vagy dokumentálják – hitelesen a már nyugodtan történelminek nevezhető időket, ahogyan életük (persze, nem kis részben etikát és személyi-családi meghatározottságok meg ambíciók szerint) hozzákapcsolódott a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösséghez, a társadalomhoz, a néphez, amelynek szolgálatára (esetleg különösebb tudatosság nélkül) vállalkoztak.
Az emlékírás mifelénk évszázados hagyományokkal rendelkező szellemi kötelezettség; gazdag memoárirodalmunk sajátos megnyilatkozási formája az önkifejezésnek, a szüntelenül sarkalló szükségletből – feszültségből – fogant vallomástételnek. A mi tájainkon az író, a művelődés-szervező, a minden rangú és rendű, felelősséggel cselekvő közéleti ember voltaképpen erkölcsi kényszernek tesz eleget, amikor – rendszerint élete utolsó szakaszában – szembenéz önmagával, s elmondja véleményét a korról, amelynek tanúja, gyakran pedig alakító tényezője lehetett. Ezeknek a felbecsülhetetlen értékű dokumentumoknak köszönhetően ismerhetjük mélyebben a XVII–XVIII. századot, a XIX. század első felét. – s most már lassan-lassan a közelmúltat, a két világháború közötti esztendőket illetően is egyre árnyaltabb kép bontakozik elénk, nem utolsósorban épp az írói memoárokból. Kétségtelen, hogy az irántuk megnyilatkozó érdeklődés – mint művelődés-szociológiai jelenség – a dokumentumirodalom kelendőségének világméretű fokozódásával függ össze, de megítélésem szerint legalább ilyen arányban Az önismereti igény tudatosodásának jele is.
Nehezen volna hihető, hogy sokan csak azért fordulnak szenvedélyes érdeklődéssel az emlékiratok, önéletrajzok, életrajzok – általában a fikciót nélkülöző írások – felé, mert kevés manapság nálunk a jó regény, a lebilincselően „regényes” olvasmány. A tények tiszteletében (s igézetében) közvetlen információt kívánunk szerezni a „volt” időkről is; igazán az izgatja fantáziánkat, ami egykoron meg történt, és persze ami történik – vagyis a valóságos világ eseményanyagának „rajzolata”. Írói önéletrajzi emlékezéseiben: a különös tehetséggel megáldott személyiség viszonya a korhoz; a sors és a pálya alakulása a közösségben. Az emlékező helye, mozgása az őt felnevelő, rá figyelő, vagy – nem is olyan ritkán – a vele szembefeszülő társadalmi közegben. Egy elszigetelt, magányos alkotói élet titkainak megváltása viszont azáltal emelkedik ki a sznobok és bennfentesek kíváncsiságának szűk köréből, ha kivételesen eredeti és roppant tartalmas gondolati töltéssel rendelkezik; ha alanya vonzóan érdekes – jelentős – tud lenni önkörén belül is, mintegy az őt meghatározó tényezőktől függetlenül. A korszakos hatású szellemi teljesítmények között nem egy ilyen konfessziót tart számon kultúránk lelkiismerete.
Bartalis János – a költő – életéből jó részt hiányoznak a szenzációs, látványos változások. Ha szabad így fogalmaznom: különösebb zökkenők, váratlan fordulatok, az átlagot lefelé és felfelé meghaladó szeszélyes kilengések nélkül lett azzá Bartalis, amivé tehetsége rendelte. Mindez pontosan kiolvasható most megjelent könyvéből, melyben az első világháború végéig – a kosályi évek kezdetéig – sorakoztatja fel szemérmes-szerényen, megfontoltan (helyenként éppenséggel tartózkodóan) a vele és benne történteket.
A visszaemlékező költő látása, tárgyához való viszonya félreismerhetetlenül: lírai. Arról beszél a legszívesebben s leginkább elmerülten, ami valamely konkrét, felejthetetlen versélménnyel kapcsolatos. Mintha egykori önmagára saját költészetének tükréből nézne most vissza. Az irodalomtörténész, aki majd a Bartalis-monográfia megírására vállalkozik, ezeket a fejezeteket haszonnal tanulmányozhatja. Bepillanthat például a Karlsbadi Levelek fogantatásának titkaiba, s egyáltalán; a különös, máig szinte egyedülálló bartalisi versmodell kialakulásának egyéni indítékok által meghatározott folyamatába. Csak természetes, hogy a költő számára felejthetetlen élmény maradt a költői indulás, a pályakezdés minden mozzanata. Kosztolányiról, aki őt, az addig teljességgel névtelen furcsa alakzatokban áradó szavakat egymás mellé illesztgető kolozsvári fiatalembert a Nyugathoz, Osvát Ernőhöz beajánlotta, a forró hála hőfokán nyilatkozik újra meg újra. (Felfedezőjének érdeméből azt sem szabad elmellőznünk, hogy ízlése, líraeszménye tulajdonképpen messze állott a bartalisi szabad verstől, s mégis csírájában felismerte, elismerte a nem rokon tehetséget, és fontosnak tartotta a kezdő poéta ügyének pártolását. Csak a legnagyobbak rendelkeznek ilyen elfogulatlan ítélő biztonsággal, meg támogató hajlammal.)
Meglehet, túl sommás az észrevétel, hogy Bartalis János életéből (legalábbis életének a visszaemlékezés első kötetében tárgyalt szakaszából) hiányoznak a mozgalmas események, az élénkebb színek. Mert igaz ugyan, hogy a sokgyermekes apácai család szűkös körülményei közül szívós munkával sikerült kitörnie, értelmiségivé lennie, diákoskodása, hivatalnoki elhelyezkedése, házassága, sőt világháborús katonáskodása lényegében mégis a hozzá hasonló származású és sorsú fiatalok többé-kevésbé szabályos pályája szerint alakult. Ezen a sémán belül azonban mégiscsak voltak rendhagyó kristályosodások, elsősorban a szellemi-költői készülődés bennsőbb rétegeiben. S valahogyan úgy látja egykori gyermek- meg ifjú-önmagát a mai Bartalis, mint aki ösztönösen csak a maga elrendelt küldetésére készül szüntelenül, diákként, hivatalnoki, katonai álruhájában; a környező világ dolgai kisebb-nagyobb eseményei, a költői körön kívül eső tények valójában csak statisztálnak az ő álmaihoz, rejtőzve lobogó vágyaihoz. Ebből az önéletrajzi visszaemlékezésből sokat megtudhatunk a szerzőről, illetve az ő szent, nagy ügyéről, de csak keveset – kevés lényegeset, újat – arról a korszakról, amelyben élt, azokról az alakító viszonyokról, amelyek egyéniségét formálták. A közvetlen korfestést, az ábrázolásban élményszerűen feloldható dokumentációt nagyobbára általánosságok, jól ismert történelmi-társadalmi-politikai utalások helyettesítik.
Bartalis János önéletírásában tehát nem a korrajz – a fejlődésrajz érdemel figyelmet különösképpen.
Alkata sugallatait követve olyan fajta memoárt írt, mely anyagelosztásában, hangtartásában, modorában egyaránt a leginkább fejezi ki őt, a költőt. Már címével is ebbe az irányba mutat, mondván: Az, aki én voltam. Azt, ami a századforduló utáni évek s az első világháború korának világa volt, mások – más alkatú emlékezők – írták meg. És írhatják meg ezután.
Megjelent A Hét III. évfolyama 38. számában, 1972. szeptember 22-én.